Kedves Olvasóim!
Elnézést kérek amiért nem írtam. Elhanyagoltam a történetemet, és Lucas, Ferrah és Sebastian valahol mélyen a számítógépem egyik zugában pihentek. Aztán valahogy ide tévedtem, és bűntudatot éreztem, hogy Ferraht szarban hagytam. (már bocsánat!) Nehéz volt folytatni, azzal a tudattal, hogy úgyse jön rá elég komment, de a szereplőim megérdemelték, hogy befejezzem a sztorijukat, és ne hagyjam őket ebben a helyzetben.
Remélem tetszett a sztori, és még sokan elolvassátok!
Nagyon köszönöm azoknak akik értékelték a munkámat!
Galemich
13. rész
Tiszta víz a pohárban
- Mi volt ez az egész? - kérdezte Matt a falnak dőlve. Nem válaszoltam, csak a csap alá tartottam az öklömet. A vér elöntötte a kagylót. Nem mertem a tükörbe nézni. A hideg víz egy csöppet sem változtatott a vérszomjamon. - Lucas! - szólított a kelleténél hangosabban. - A kurva életbe. - motyogta a hajába túrva. Lehunytam a szemeimet. Nem szándékoztam válaszolni neki. Nem akartam kimondani, hogy mennyire leírhatatlanul vergődtem a saját bűntudatomban Ferrah miatt. A lány akit szerettem a lehető legnagyobb veszélyben volt. Miattam. A lecsukott szemhéjaimon keresztül hirtelen feltűnt az arca. Mint egy angyal. Igen, ő biztosan az! - gondoltam a mosdó szélét szorongatva. A gondolataim visszavittek ahhoz az éjszakához... Langyos idő volt. Nyári alkonyat. A kedvenc időszakom volt. Elmélázva fújtam ki a füstöt, majd elnyomtam a cigarettát és elindultam a buszmegálló felé. Úgy döntöttem, hogy megkerülöm a Lancaster bárt, mikor önkéntelenül is bepillantottam. Először el se akartam hinni, hogy Ferrah bent volt. Láthatólag jól érezte magát, és teljes önkívületében mozgott a zenére. Részeg. - már az első perctől rájöttem. Arca egészen kipirult a tánctól. Barna tincsei a válla körül lengedeztek, miközben forgott. Kezei végigsiklottak kulcscsontján, majd a mellein, és a derekán. A két fickó láthatatlanul szegődött mellé. A kezeik követték az ő érintéseit. Felment bennem a pumpa. Még csak meg sem állította őket. Mosolygott. Arca békés volt. Szemeit csukva tartotta. Aztán az egyik pasas súgott valamit a barátjának. Rögtön tudtam, hogy mire készülnek. Láttam a tekintetükből. Túl sokáig voltam az alvilágban. - gondoltam, miközben kinyitottam a bár ajtaját. De Ferrah eltűnt. A tömeg hömpölygött a zenére, s az előbbi hely, melyen ő táncolt, üres lett. Vadul löktem félre az embereket, akik káromkodva ugrottak félre. Kis híján eltapostam a földön ücsörgő lányt. A mosoly eltűnt az arcáról. Csendben meredt maga elé. -Ferrah? - kérdeztem tétovázva. A hangomra fölkapta a fejét. Mintha örült volna? - Mit csinálsz te itt? - olyan elesettnek és kicsinek tűnt, hogy leguggoltam mellé. Megzaboláztam magamat, nehogy átöleljem, és ellökjön magától. - Hát bulizok! - nevetett, de az arca telis-tele volt szomorúsággal. Meg akartam kérdezni, hogy mit történt, de végül összepréseltem az ajkaimat. - Na, állj fel! Hazaviszlek. - jelentettem ki. Ferrah rögtön felpattant, és azzal a lendülettel előre bukott. Ösztönösen kaptam el. Meglepődtem saját magamon. A tenyereim izzadni kezdtek, miközben a derekát érintették. Neki nem tűnt fel. Bár máskor feltűnt volna. Nevetnem kellett. Biztosan tiltakozott volna. Ez csak vonzóbbá tette. Aztán közelebb húzódott. Csak azért, mert részeg. - bizonygattam magamnak. Elképesztően jó érzés volt, ahogy a fejét a mellkasomnak döntötte. Nevetett. Keserűségében? - Hé, haver! A lány velünk van! - hallatszott mögülem egy hang. A kezeim ökölbe szorultak. Elfojtottam a dühömet. Nem akartam jelenetet rendezni. Kitámogattam Ferraht, ügyet sem véve róluk. - Lucas? - ébresztett fel Matt az emlékeimből. Mintha lenyugodtam volna. Mintha egy pillanatra a karjaimban tartottam volna őt. Szinte éreztem a bőre puhaságát, a mézédes ajkait. - Nem adom fel. - motyogtam magam elé. - Még nem tehetem. - nyitottam ki a szemeimet. Matt elgondolkozva meredt a padlóra. - Ennek nem lesz jó vége. - nézett végül rám. - Ki a fene ez a Sebastian? Az az őr ki akart minket nyírni! - sziszegte ellenszenvesen. - Azt hiszem ez mégcsak a kezdet volt. - elzártam a vizet, és papír helyeztem a kezemre. Nem válaszolt. Legalábbis pár percig nem. - Rossz előérzetem támadt. - mondta végül. - És mégis mit kellene tennünk? - fordultam felé. - Nem fogok tétlenül ülni! Nem fogok elmenni innen! - a kelleténél hangosabban beszéltem. - Minden ami a múltamban történt, és a jövőmben történni fog már nem számít, amíg ő nincs. Nem tudok másra gondolni! És nem fogok nélküle élni! - Matt dermedten hallgatott. - Nem érdekel, hogy a bátyám mekkora vérfürdőt fog rendezni! Addig amíg nála van, minden lehetséges határt át fogok lépni! - morogtam. Aztán elhagytam a szobát. Csak rajta múlt, hogy merre indul. Én már tisztában voltam a céljaimmal.
A kanapén ültem. A könnyeim patakokban szántották végig az arcomat. A sminkem lemosódott. A ruhám már szinte semmit sem takart. De nem érdekelt. Hanyatt dőltem, és összegömbölyödve vártam a reggelt. De az nem jött. Helyette jött valami más. A fogva tartóm. Leült velem szembe. Egy darabig nem szólt. Csak a dohányzóasztalt fürkészte. - Tudod, mi hasonlítunk egymásra. - kezdte. Idegesen néztem rá a könnyeim záporán át. Tüzes vas volt a tekintete. - Mindketten döntés előtt állunk. Mindketten magányosak vagyunk. - magyarázta suttogva. Elővett a zsebéből egy cigarettát. Pattintott párat az öngyújtóval, majd mélyet szippantott bele. Csak bámultam a füst köröket, amiket tökéletes ajkaival alkotott. - Én nem... - motyogtam. A küldetés, miszerint "nemszólokaszerelmemikertestvéréhez" becsődölt. - Dehogyisnem! - nevetett fel. - Magányos vagy. Valld be! - Mert nincs itt Lucas! - vágtam rá ösztönösen. Ingatta a fejét. - Nem. Nem vagy tisztában önmagaddal! Nem bízol senkiben, és nincsenek barátaid! Csak egy hősszerelmes fiú, akinek a testvére fogva tart. - magyarázta kihívó tekintettel. Újra könnybe lábadtak a szemeim. - Döntés előtt állsz. - törte meg pár perc után a csendet. Csak akkor vettem észre, hogy füves cigit szív. - Milyen döntés előtt? - egyeztem bele ezzel a játékába. A kifújt füstöt az orrával szippantotta be. Majd elvigyorodott. - Döntened kell, hogy kit engedsz be az ágyadba. Lucast, vagy... - elnyomta a slukkot. - engem. - zöld szemeivel szinte levetkőztetett. Szó nélkül álltam föl, és mentem ki a szobából. Megálltam a konyhában, és ökölbe szorítottam a kezeimet. Ideges voltam... mert az amit mondott igaz volt. Nem szerettem Sebastiant, de vonzódtam hozzá. Aztán furcsa dolog történt. Valami furcsa okból kifolyólag visszamentem a nappaliba. Még mindig ott volt. Szemöldökét felvonva meredt rám. - Miből gondolod, hogy így érzek? - kérdeztem paprikás hangon. Nem válaszolt, csak fölállt, és egy karnyújtásnyira tőlem megállt. - Mert most visszajöttél. - válaszolta szenvtelenül, és közelebb lépett. Ujjait az arcomhoz érintette, és lassan végigszántotta a bőrömet a nyakamig. Megborzongtam. - Mert ha ezt csinálom... - ujjai nagyon lassan végig simítottak a dekoltázsomon. - akkor te is tisztában vagy vele. - a hangja valahonnan nagyon messziről jött. Arcát az enyémhez érintette. A vér a füleimbe tódult. Az illata cigaretta és axe keveréke volt. A térdeim remegtek. Sírni akartam. Az ajkai a fülem mögötti gödröcskére tévedtek. Felsóhajtottam. A kelleténél hangosabban. A kezei végigsimítottak a vörös ruhán. Mintha csak erre vágytak volna. Minden ami aznap történt, már olyan távolinak tűnt, mintha meg sem történt volna. - Lucas. - suttogtam. Arcomat a kezei közé fogva, mélyen a szemeimbe nézett. - Ne... - kezdtem, de ujját az ajkaimra helyezte. Tekintete nyugodt volt. Sikítani akartam. Elmondani neki, hogy mennyire hiányzik, és átölelni. Ehelyett csak sírtam. És akkor ajkait nagyon lágyan az enyéimre helyezte. És a világ megszűnt létezni. Mindvégig azzal a tudattal dédelgettem magamat, hogy ő nem Lucas. De mintha csak ő csókolt volna. Lágyan, vontatottan. Mintha csak vígasztalt volna. Mintha beszélt volna. Karjai átfonták a derekamat, én pedig a mellkasára helyeztem a fejemet. - Szeretlek. - suttogtam. De ezt a mondatot nem Sebastiannak szántam. - Én is szeretlek téged. Amióta csak megláttalak. - búgta a hajamba. - És ezért... - finoman eltolt magától. - ... mindent meg fogok tenni, hogy ez a szerelem beteljesüljön kettőnk között. - mintha csak Lucas nevében beszélt volna.
Lucas telefonja rezegve esett le a komódról a földre. A fiú az ágyában feküdt. Az ágy jobb oldalát gondosan elkerülte. Nehogy szembesüljön a tudattal: ÜRES. Morogva tapogatózott a földön. Amikor az ujjai elérték a mobilt, a füléhez emelte. - Haló? - dünnyögte. - Rég beszéltünk. - Az álom hirtelen eltűnt a szemeiből. - Sebastian. - suttogta hitetlenkedve. - Meglepettnek tűnsz. Pedig biztos vagyok benne, hogy számítottál a hívásomra. - válaszolta szenvtelenül Sebastian. - Hol vagy? - Úgy érted, hol van Ferrah? - Lucas idegesen markolt a párnába. Hogy merészeli kiejteni az ő szerelmének a nevét? Aki számára a mindenség, a levegő. Nem válaszolt. - Zárjuk le. - szólalt meg a csend után Sebastian. - Mégis mit? - köpte ki Lucas. - Ezt a játékot. Ami közted és köztem folyik azóta, hogy... - Ne merészelj erről beszélni! - idézte fel magában Lucas az emlékeit. - Pedig egyszer muszáj lesz. - Sebastian mosolygott. Legalábbis Lucas ezt sejtette a hangjából ítélve. - Találkozzunk. - ez a szó lavinát indított el Lucasban. - Természetesen nem leszünk egyedül. - folytatta. - Ha még érdekel a hőn áhított lány. - tette hozzá nyomatékosan. - Hol? - szűrte ki a fogai közül Lucas. Sebastian fölnevetett, majd diktálni kezdte a raktárépület számát. Eközben Ferrah békésen aludt a kanapén. A sírástól könnyedén álomba merült. Álmában pedig Last Hillsben járt. Apja kezét fogta, és egy nőt követtek, akit hiába próbáltak utolérni...
Fél órával ezelőtt...
Sebastian elgondolkodva meredt maga elé. A kanapéval szemben fekvő fotelben ült, úgy nézett a szunnyadó lányra. Békésen pihent. Bár a könnyei elmosták a sminkjét, így arca mégsem tűnt egészen nyugodtnak. Mintha még mindig sírna. - gondolta Sebastian. Szerette volna újra átölelni. Szerette volna még ezerszer kimondani a nevét, és, hogy szereti. Szeretkezni akart vele egész éjjel, de mikor a lány kimondta a testvére nevét, úgy érezte magát, mint akibe belerúgtak. Szerelmes volt. De őt nem szerették viszont. Ahogy akkor sem.... Fejében megjelent a borzalmas kép. Ahogy a vér a parkettára folyt. - megrázta a fejét. Mintha egy álomból ébredt volna. Ki kellett volna békülniük Lucassal. Ez lett volna a helyes lépés kettejük közt. De már régóta nem tett helyes dolgot. A méreg elöntötte az agyát. Ferrah a hátára fordult. Reszketett. A vörös ruha alig takarta a testét. A fiú levette a dzsekijét, és ráborította. Kusza tincseit elsöpörte az arcából. Ezerszer szemügyre vette az arcát. Mikor mérges volt, vagy szomorú. De ez a nyugodt arc, még sosem nézett vissza rá. Pedig azt kívánta, bár így lehetne. Bárcsak akkor ismerte volna meg a lányt, amikor még önmaga volt. Amikor még jó ember volt. De azok az idők már elmúltak. Újra fölidézte magában azt a napot, amikor minden megváltozott. Megborzongott. Egy hirtelen mozdulattal fölállt. Ferrah összerezzent. Egy pillanatig azt hitte ébren van, de a lány nem mozdult. Felsóhajtott, majd elővette a telefonját, és kilépett a szobából. Tárcsázott. - Akkor kezdjük el... Lucas nem ébresztette fel Mattet. Tudta, hogy ami odakint várja, az veszélyes lesz. Nem akarta kitenni ennek. Féltette? Nem. - vigyorodott el. Egészen megkedvelte a fiút. Bár tudta, hogy ő is szereti Ferraht. De már a barátjaként tekintett rá. Még egyszer körülnézett a motel szobában, mielőtt elhagyta volna azt. Olcsó bútorok. Dohos szag. Mintha csak a lelkébe pillantott volna. Ugyanilyen magába roskadt, és magányos volt. Elhatározta, hogy bármi is várja majd odakint, nem fog meghátrálni... Nem először lopott kocsit. Akkor este is ezt tette. Amikor az apja meghalt. Összerezzent az emlék felbolygatására. Úgy érezte minden egyes perccel közelebb kerül ahhoz a naphoz. Tudta, hogy minden új meglátásba fog kerülni. Az ujjaival idegesen szorongatta a kormányt. Túl gyorsan ért ki a városból. Már csak pár perc választotta el Ferrahtól. Át akarta ölelni. Biztonságban tudni, és vissza menni Last Hillsbe. Sebastian már messziről észrevette a kocsit. Elhagyatott környék volt, így rögtön tudta, hogy testvére lesz az. A kocsi port kavarva maga után megállt. Lucas vontatott mozdulatokkal kiszállt. Szemeivel Ferraht kereste. Nem volt ott. Csak egy ház, és raklap tornyok. És Sebastian. Őt vette észre legutoljára. - Hol van? - kérdezte amikor egészen közel ért hozzá. Sebastian gúnyosan elmosolyodott. - Hát így üdvözöljük a rég nem látott családtagot? - kérdezte. - Nem vagy a testvérem. Már nem. - Sziszegte Lucas. Sebastian mosolya lehervadt. - Igaz is. Azóta, hogy apánk elpatkolt. - könnyedén ejtette ki a szavakat. Lucas kezei ökölbe szorultak. - Eszedbe jutott, igaz-e? - vigyorgott rá Sebastian. Bár ez a vigyor nem volt őszinte. A lelke mélyén átkozta azt a napot, akárcsak testvére. - Már nem tekintem megtörténtnek. - nyugtázta Lucas. A másik felnevetett. - Persze. Hisz' olyan könnyedén el lehet felejteni, hogy gyilkoltunk. - ahogy ezt Sebastian kimondta, Lucas ökölbe szorult keze a földre terítette a másikat. Sebastian a homokba köpte a szájából feltörő vért. - Törődj bele. - nézett fel testvérére. - Megöltük. Ilyen egyszerű. Megöltük, mert meg akart minket ölni. - állt föl. Lucas ökle újra viszketni kezdett. De mielőtt üthetett volna, megpillantotta a lányt, aki kővé dermedve figyelte őket. - Ferrah. - suttogta. Sebastian villámgyorsan ugrott fel, és nézett az említettre. A lány nem tudott mit kezdeni a rá meredő tekintetekkel. Úgy érezte megfullad. Lucas szíve eszeveszett táncot járt. A lány arca meseszép volt. Barna szemei értetlenül meredtek hol rá, hol a testvérére. Biztosan fél. Segítségre van szüksége. Én megtehetem. - gondolta Lucas, és már a kiutat kereste. Aztán föleszmélt. Hallotta volna őket? Sebastian megbabonázva nézte az ajtóban ácsorgó szépséget. De tudta, hogy a lány figyelme nem az övé. Mindvégig a testvérére nézett. Aztán lopva rásandított. De a tekintete rögtön visszatévedt Lucasra. - Tehát a kör bezárult. - mondta Lucas még mindig a lányt nézve. - Itt vagyunk mindannyian. - nézett a testvérére. - Ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. - Lucas homlokát ráncolva felsóhajtott. Vontatottan. Gondterhelten. Ferrah nem mozdult. Nem akarta, hogy bármilyen félelem megmutatkozzon az arcán. Nehogy Sebastian meggondolja magát. - Tudod, hogy honnan ismerem az anyádat? - fordult Sebastian Ferrah felé. - Az apánk szeretője volt. - folytatta. Ferrah nem fogta fel a szavait. Nem akarta felfogni. Lucasra pillantott, aki nem mert ránézni. - De még mielőtt anyánk meg tudta volna... - Sebastian! - Lucas hangja fenyegetően hasított a levegőbe. - ... megöltük őt. Apát... aztán... - Ferrah könnyei előtörtek. Lucas a testvérének ugrott. A földre terítette. De már késő volt. Ferrah tudta. Azok ketten megölték az anyját. Térdei összecsuklottak, és a földre rogyott. Némán meredt maga elé. Azért akarta megölni őt Sebastian, mert az ő anyja tette tönkre a családjukat. És az apja? Őt is megcsalták? Vajon tudott róla? Az ő drága apja. Annyira szerette a feleségét. Ferrah gondolatai elnyomták a külső zajokat. Azt is, ahogy a két fiú a porban verekedett. Sebastian bizonytalan mozdulatokkal állt fel, majd rohanni kezdett. Lucas szó nélkül iramodott utána. Nem érdekelte a család. A vérét akarta! Sebastian elkezdte a terve megvalósítását... A pincébe rohant. A testvére követte. Amint Lucas lerobogott a lépcsőn, Sebastiannak nyoma veszett. A poros bútorok árnyakként ágaskodtak fölé. Mintha rá akartak volna omlani. Sötét volt. Ez csak óvatosságra intette. Lassú léptekkel haladt előre. Aztán megpillantotta a sötét alakot, amely felé közeledett. A késen megcsillant az a leheletnyi fény, amely beáramlott a kis ablakon. Az ösztönei futásra késztették. A lépcsőn felrobogva, már láthatta testvére gyűlölködő arckifejezését. Lenyomta a kilincset.
Zárva volt.
Sebastian lassú léptekkel közeledett felé. - Sebastian... - suttogta Lucas elfúló hangon. Testvére azonban nem állt meg. Az utolsó dolog amit látott az az ikertestvére zöld szempárja volt.
A pince ablakát vér öntötte el.
Ferrah még mindig a porban ült. Már mindent értett. Már nem voltak elötte titkok. Csak akkor eszmélt föl, hogy tulajdonképpen egyedül van. Lucas és Sebastian eltűntek. A nap már magasan járt. Farkasszemet nézett az előtte parkoló kocsival. De még mielőtt dönthetett volna Lucast pillantotta meg. A pólóját eláztatta a vér. Gyomra görcsbe rándult. Baja esett?- a kérdés ösztönösen ötlött fel benne. Ezt követte a gyűlölködés. Maga iránt. Utálta magát amiért szerelmes volt belé. - Ferrah. - szólította a fiú. A lány ösztönösen felállt, majd elindult a kocsi felé. Egyre gyorsabban vette a lépteket, míg végül rohanni nem kezdett. Lucas még az ajtó előtt kapta el. Ferrah önkéntelenül omlott a karjaiba. A vér a bőrére tapadt, és eláztatta a ruháját. Zokogott. A vállai rázkódtak. Szinte kiabált fájdalmában. Lucas a haját simogatta. De ez nem nyugtatta meg. Csak még jobban erőt vett a lányon a gyengeség. - Lucas. - kiabálta zokogva. - Mit tettél? - A fiú eltolta magától. - Az én nevem Sebastian. - nézett a szemeibe. Ferrah szipogva nézett körül. - Hol van Lucas? - kérdezte. Sebastian nem válaszolt. Ferrah kitépte magát a karjaiból. - Hol van Lucas? - kiabálta a könnyei közt. Aztán a fiú pólójára meredt. - Miért vagy véres? - suttogta, de már tudta a választ. - El akart venni tőlem. - Sebastian üres tekintete megrémisztette. Hátrálni kezdett. - Ferrah! - Úristen... - Várj! -MEGÖLTED! - kiabálta. Sebastian könnyei előtörtek. - Szeretlek! - zokogta a fiú. A lány kezei a kocsi ajtajára csúsztak. - Takarodj! - sziszegte. Sebastian térdre rogyott. - Kérlek! Ne hagyj itt! - sírta. De Ferrah már a kocsiban ült. A gázra lépett, anélkül, hogy visszanézett volna...
Mikor fölkeltem Lucas már nem volt a motelban. Tudtam, hogy baj van. Már akkor tudtam, amikor megláttam a parkolóban a vörös volvót. Ferrah ült benne. Nyakig véresen. Futva tettem meg az utat a kocsiig. Az ajtaját szinte kitéptem. Ferrah arca fal fehér volt. Az arcát végigszántották a könnyei. - Te vezettél? - a leghülyébb kérdés volt, de mást nemigen tudtam kibökni. Szö nélkül kaptam a karjaimba, és vittem be a motelba. A lány a karjaimban élettelenül feküdt. A fürdőszobába érve a kád szélére ültettem. Elkezdtem levetkőztetni. Szó nélkül tűrte. Csak maga elé meredt. Sokkot kapott. A kádba ültettem, és me vártam amíg a csapból meleg víz kezd el folyni. Aztán a hátára engedtem a vizet. A vér elöntötte a kádat. Kerestem a sebeket, de nem volt rajta egy sem. Már a nyelvemen volt a kérdés, és a válasz is. De inkább nem szóltam. Miután megmosdattam, és megtöröltem, ráadtam egy pólót. Nálam nem volt másik ruha, így Lucasét adtam rá. - Ferrah? - guggoltam le elé, mire fölemelte a fejét. - Mi történt? - kérdeztem halkan, nehogy megijesszem. Komolyan meredt rám. - Vigyél haza. Még aznap elindultunk Last Hillsbe, és estére már ott is voltunk. Busszal mentünk, így két órával hosszabb volt az út. A házukhoz érve szó nélkül ment be a házba. Nem szólt hozzám. Soha többé nem láttam, és nem hallottam felőle. Két hónap múlva tudtam meg, hogy a rendőrség megtalálta Lucas és Sebastian Blake hulláját a Los Angelesi Blake raktártelepen...
