14. fejezet-VÉGE

Kedves Olvasóim!

Elnézést kérek amiért nem írtam. Elhanyagoltam a történetemet, és Lucas, Ferrah és Sebastian valahol mélyen a számítógépem egyik zugában pihentek. Aztán valahogy ide tévedtem, és bűntudatot éreztem, hogy Ferraht szarban hagytam. (már bocsánat!) Nehéz volt folytatni, azzal a tudattal, hogy úgyse jön rá elég komment, de a szereplőim megérdemelték, hogy befejezzem a sztorijukat, és ne hagyjam őket ebben a helyzetben.

Remélem tetszett a sztori, és még sokan elolvassátok!

Nagyon köszönöm azoknak akik értékelték a munkámat!

Galemich

13. rész

Tiszta víz a pohárban

- Mi volt ez az egész? - kérdezte Matt a falnak dőlve. Nem válaszoltam, csak a csap alá tartottam az öklömet. A vér elöntötte a kagylót. Nem mertem a tükörbe nézni. A hideg víz egy csöppet sem változtatott a vérszomjamon. - Lucas! - szólított a kelleténél hangosabban. - A kurva életbe. - motyogta a hajába túrva. Lehunytam a szemeimet. Nem szándékoztam válaszolni neki. Nem akartam kimondani, hogy mennyire leírhatatlanul vergődtem a saját bűntudatomban Ferrah miatt. A lány akit szerettem a lehető legnagyobb veszélyben volt. Miattam. A lecsukott szemhéjaimon keresztül hirtelen feltűnt az arca. Mint egy angyal. Igen, ő biztosan az! - gondoltam a mosdó szélét szorongatva. A gondolataim visszavittek ahhoz az éjszakához... Langyos idő volt. Nyári alkonyat. A kedvenc időszakom volt. Elmélázva fújtam ki a füstöt, majd elnyomtam a cigarettát és elindultam a buszmegálló felé. Úgy döntöttem, hogy megkerülöm a Lancaster bárt, mikor önkéntelenül is bepillantottam. Először el se akartam hinni, hogy Ferrah bent volt. Láthatólag jól érezte magát, és teljes önkívületében mozgott a zenére. Részeg. - már az első perctől rájöttem. Arca egészen kipirult a tánctól. Barna tincsei a válla körül lengedeztek, miközben forgott. Kezei végigsiklottak kulcscsontján, majd a mellein, és a derekán. A két fickó láthatatlanul szegődött mellé. A kezeik követték az ő érintéseit. Felment bennem a pumpa. Még csak meg sem állította őket. Mosolygott. Arca békés volt. Szemeit csukva tartotta. Aztán az egyik pasas súgott valamit a barátjának. Rögtön tudtam, hogy mire készülnek. Láttam a tekintetükből. Túl sokáig voltam az alvilágban. - gondoltam, miközben kinyitottam a bár ajtaját. De Ferrah eltűnt. A tömeg hömpölygött a zenére, s az előbbi hely, melyen ő táncolt, üres lett. Vadul löktem félre az embereket, akik káromkodva ugrottak félre. Kis híján eltapostam a földön ücsörgő lányt. A mosoly eltűnt az arcáról. Csendben meredt maga elé. -Ferrah? - kérdeztem tétovázva. A hangomra fölkapta a fejét. Mintha örült volna? - Mit csinálsz te itt? - olyan elesettnek és kicsinek tűnt, hogy leguggoltam mellé. Megzaboláztam magamat, nehogy átöleljem, és ellökjön magától. - Hát bulizok! - nevetett, de az arca telis-tele volt szomorúsággal. Meg akartam kérdezni, hogy mit történt, de végül összepréseltem az ajkaimat. - Na, állj fel! Hazaviszlek. - jelentettem ki. Ferrah rögtön felpattant, és azzal a lendülettel előre bukott. Ösztönösen kaptam el. Meglepődtem saját magamon. A tenyereim izzadni kezdtek, miközben a derekát érintették. Neki nem tűnt fel. Bár máskor feltűnt volna. Nevetnem kellett. Biztosan tiltakozott volna. Ez csak vonzóbbá tette. Aztán közelebb húzódott. Csak azért, mert részeg. - bizonygattam magamnak. Elképesztően jó érzés volt, ahogy a fejét a mellkasomnak döntötte. Nevetett. Keserűségében? - Hé, haver! A lány velünk van! - hallatszott mögülem egy hang. A kezeim ökölbe szorultak. Elfojtottam a dühömet. Nem akartam jelenetet rendezni. Kitámogattam Ferraht, ügyet sem véve róluk. - Lucas? - ébresztett fel Matt az emlékeimből. Mintha lenyugodtam volna. Mintha egy pillanatra a karjaimban tartottam volna őt. Szinte éreztem a bőre puhaságát, a mézédes ajkait. - Nem adom fel. - motyogtam magam elé. - Még nem tehetem. - nyitottam ki a szemeimet. Matt elgondolkozva meredt a padlóra. - Ennek nem lesz jó vége. - nézett végül rám. - Ki a fene ez a Sebastian? Az az őr ki akart minket nyírni! - sziszegte ellenszenvesen. - Azt hiszem ez mégcsak a kezdet volt. - elzártam a vizet, és papír helyeztem a kezemre. Nem válaszolt. Legalábbis pár percig nem. - Rossz előérzetem támadt. - mondta végül. - És mégis mit kellene tennünk? - fordultam felé. - Nem fogok tétlenül ülni! Nem fogok elmenni innen! - a kelleténél hangosabban beszéltem. - Minden ami a múltamban történt, és a jövőmben történni fog már nem számít, amíg ő nincs. Nem tudok másra gondolni! És nem fogok nélküle élni! - Matt dermedten hallgatott. - Nem érdekel, hogy a bátyám mekkora vérfürdőt fog rendezni! Addig amíg nála van, minden lehetséges határt át fogok lépni! - morogtam. Aztán elhagytam a szobát. Csak rajta múlt, hogy merre indul. Én már tisztában voltam a céljaimmal.

A kanapén ültem. A könnyeim patakokban szántották végig az arcomat. A sminkem lemosódott. A ruhám már szinte semmit sem takart. De nem érdekelt. Hanyatt dőltem, és összegömbölyödve vártam a reggelt. De az nem jött. Helyette jött valami más. A fogva tartóm. Leült velem szembe. Egy darabig nem szólt. Csak a dohányzóasztalt fürkészte. - Tudod, mi hasonlítunk egymásra. - kezdte. Idegesen néztem rá a könnyeim záporán át. Tüzes vas volt a tekintete. - Mindketten döntés előtt állunk. Mindketten magányosak vagyunk. - magyarázta suttogva. Elővett a zsebéből egy cigarettát. Pattintott párat az öngyújtóval, majd mélyet szippantott bele. Csak bámultam a füst köröket, amiket tökéletes ajkaival alkotott. - Én nem... - motyogtam. A küldetés, miszerint "nemszólokaszerelmemikertestvéréhez" becsődölt. - Dehogyisnem! - nevetett fel. - Magányos vagy. Valld be! - Mert nincs itt Lucas! - vágtam rá ösztönösen. Ingatta a fejét. - Nem. Nem vagy tisztában önmagaddal! Nem bízol senkiben, és nincsenek barátaid! Csak egy hősszerelmes fiú, akinek a testvére fogva tart. - magyarázta kihívó tekintettel. Újra könnybe lábadtak a szemeim. - Döntés előtt állsz. - törte meg pár perc után a csendet. Csak akkor vettem észre, hogy füves cigit szív. - Milyen döntés előtt? - egyeztem bele ezzel a játékába. A kifújt füstöt az orrával szippantotta be. Majd elvigyorodott. - Döntened kell, hogy kit engedsz be az ágyadba. Lucast, vagy... - elnyomta a slukkot. - engem. - zöld szemeivel szinte levetkőztetett. Szó nélkül álltam föl, és mentem ki a szobából. Megálltam a konyhában, és ökölbe szorítottam a kezeimet. Ideges voltam... mert az amit mondott igaz volt. Nem szerettem Sebastiant, de vonzódtam hozzá. Aztán furcsa dolog történt. Valami furcsa okból kifolyólag visszamentem a nappaliba. Még mindig ott volt. Szemöldökét felvonva meredt rám. - Miből gondolod, hogy így érzek? - kérdeztem paprikás hangon. Nem válaszolt, csak fölállt, és egy karnyújtásnyira tőlem megállt. - Mert most visszajöttél. - válaszolta szenvtelenül, és közelebb lépett. Ujjait az arcomhoz érintette, és lassan végigszántotta a bőrömet a nyakamig. Megborzongtam. - Mert ha ezt csinálom... - ujjai nagyon lassan végig simítottak a dekoltázsomon. - akkor te is tisztában vagy vele. - a hangja valahonnan nagyon messziről jött. Arcát az enyémhez érintette. A vér a füleimbe tódult. Az illata cigaretta és axe keveréke volt. A térdeim remegtek. Sírni akartam. Az ajkai a fülem mögötti gödröcskére tévedtek. Felsóhajtottam. A kelleténél hangosabban. A kezei végigsimítottak a vörös ruhán. Mintha csak erre vágytak volna. Minden ami aznap történt, már olyan távolinak tűnt, mintha meg sem történt volna. - Lucas. - suttogtam. Arcomat a kezei közé fogva, mélyen a szemeimbe nézett. - Ne... - kezdtem, de ujját az ajkaimra helyezte. Tekintete nyugodt volt. Sikítani akartam. Elmondani neki, hogy mennyire hiányzik, és átölelni. Ehelyett csak sírtam. És akkor ajkait nagyon lágyan az enyéimre helyezte. És a világ megszűnt létezni. Mindvégig azzal a tudattal dédelgettem magamat, hogy ő nem Lucas. De mintha csak ő csókolt volna. Lágyan, vontatottan. Mintha csak vígasztalt volna. Mintha beszélt volna. Karjai átfonták a derekamat, én pedig a mellkasára helyeztem a fejemet. - Szeretlek. - suttogtam. De ezt a mondatot nem Sebastiannak szántam. - Én is szeretlek téged. Amióta csak megláttalak. - búgta a hajamba. - És ezért... - finoman eltolt magától. - ... mindent meg fogok tenni, hogy ez a szerelem beteljesüljön kettőnk között. - mintha csak Lucas nevében beszélt volna.

Lucas telefonja rezegve esett le a komódról a földre. A fiú az ágyában feküdt. Az ágy jobb oldalát gondosan elkerülte. Nehogy szembesüljön a tudattal: ÜRES. Morogva tapogatózott a földön. Amikor az ujjai elérték a mobilt, a füléhez emelte. - Haló? - dünnyögte. - Rég beszéltünk. - Az álom hirtelen eltűnt a szemeiből. - Sebastian. - suttogta hitetlenkedve. - Meglepettnek tűnsz. Pedig biztos vagyok benne, hogy számítottál a hívásomra. - válaszolta szenvtelenül Sebastian. - Hol vagy? - Úgy érted, hol van Ferrah? - Lucas idegesen markolt a párnába. Hogy merészeli kiejteni az ő szerelmének a nevét? Aki számára a mindenség, a levegő. Nem válaszolt. - Zárjuk le. - szólalt meg a csend után Sebastian. - Mégis mit? - köpte ki Lucas. - Ezt a játékot. Ami közted és köztem folyik azóta, hogy... - Ne merészelj erről beszélni! - idézte fel magában Lucas az emlékeit. - Pedig egyszer muszáj lesz. - Sebastian mosolygott. Legalábbis Lucas ezt sejtette a hangjából ítélve. - Találkozzunk. - ez a szó lavinát indított el Lucasban. - Természetesen nem leszünk egyedül. - folytatta. - Ha még érdekel a hőn áhított lány. - tette hozzá nyomatékosan. - Hol? - szűrte ki a fogai közül Lucas. Sebastian fölnevetett, majd diktálni kezdte a raktárépület számát. Eközben Ferrah békésen aludt a kanapén. A sírástól könnyedén álomba merült. Álmában pedig Last Hillsben járt. Apja kezét fogta, és egy nőt követtek, akit hiába próbáltak utolérni...

Fél órával ezelőtt...

Sebastian elgondolkodva meredt maga elé. A kanapéval szemben fekvő fotelben ült, úgy nézett a szunnyadó lányra. Békésen pihent. Bár a könnyei elmosták a sminkjét, így arca mégsem tűnt egészen nyugodtnak. Mintha még mindig sírna. - gondolta Sebastian. Szerette volna újra átölelni. Szerette volna még ezerszer kimondani a nevét, és, hogy szereti. Szeretkezni akart vele egész éjjel, de mikor a lány kimondta a testvére nevét, úgy érezte magát, mint akibe belerúgtak. Szerelmes volt. De őt nem szerették viszont. Ahogy akkor sem.... Fejében megjelent a borzalmas kép. Ahogy a vér a parkettára folyt. - megrázta a fejét. Mintha egy álomból ébredt volna. Ki kellett volna békülniük Lucassal. Ez lett volna a helyes lépés kettejük közt. De már régóta nem tett helyes dolgot. A méreg elöntötte az agyát. Ferrah a hátára fordult. Reszketett. A vörös ruha alig takarta a testét. A fiú levette a dzsekijét, és ráborította. Kusza tincseit elsöpörte az arcából. Ezerszer szemügyre vette az arcát. Mikor mérges volt, vagy szomorú. De ez a nyugodt arc, még sosem nézett vissza rá. Pedig azt kívánta, bár így lehetne. Bárcsak akkor ismerte volna meg a lányt, amikor még önmaga volt. Amikor még jó ember volt. De azok az idők már elmúltak. Újra fölidézte magában azt a napot, amikor minden megváltozott. Megborzongott. Egy hirtelen mozdulattal fölállt. Ferrah összerezzent. Egy pillanatig azt hitte ébren van, de a lány nem mozdult. Felsóhajtott, majd elővette a telefonját, és kilépett a szobából. Tárcsázott. - Akkor kezdjük el... Lucas nem ébresztette fel Mattet. Tudta, hogy ami odakint várja, az veszélyes lesz. Nem akarta kitenni ennek. Féltette? Nem. - vigyorodott el. Egészen megkedvelte a fiút. Bár tudta, hogy ő is szereti Ferraht. De már a barátjaként tekintett rá. Még egyszer körülnézett a motel szobában, mielőtt elhagyta volna azt. Olcsó bútorok. Dohos szag. Mintha csak a lelkébe pillantott volna. Ugyanilyen magába roskadt, és magányos volt. Elhatározta, hogy bármi is várja majd odakint, nem fog meghátrálni... Nem először lopott kocsit. Akkor este is ezt tette. Amikor az apja meghalt. Összerezzent az emlék felbolygatására. Úgy érezte minden egyes perccel közelebb kerül ahhoz a naphoz. Tudta, hogy minden új meglátásba fog kerülni. Az ujjaival idegesen szorongatta a kormányt. Túl gyorsan ért ki a városból. Már csak pár perc választotta el Ferrahtól. Át akarta ölelni. Biztonságban tudni, és vissza menni Last Hillsbe. Sebastian már messziről észrevette a kocsit. Elhagyatott környék volt, így rögtön tudta, hogy testvére lesz az. A kocsi port kavarva maga után megállt. Lucas vontatott mozdulatokkal kiszállt. Szemeivel Ferraht kereste. Nem volt ott. Csak egy ház, és raklap tornyok. És Sebastian. Őt vette észre legutoljára. - Hol van? - kérdezte amikor egészen közel ért hozzá. Sebastian gúnyosan elmosolyodott. - Hát így üdvözöljük a rég nem látott családtagot? - kérdezte. - Nem vagy a testvérem. Már nem. - Sziszegte Lucas. Sebastian mosolya lehervadt. - Igaz is. Azóta, hogy apánk elpatkolt. - könnyedén ejtette ki a szavakat. Lucas kezei ökölbe szorultak. - Eszedbe jutott, igaz-e? - vigyorgott rá Sebastian. Bár ez a vigyor nem volt őszinte. A lelke mélyén átkozta azt a napot, akárcsak testvére. - Már nem tekintem megtörténtnek. - nyugtázta Lucas. A másik felnevetett. - Persze. Hisz' olyan könnyedén el lehet felejteni, hogy gyilkoltunk. - ahogy ezt Sebastian kimondta, Lucas ökölbe szorult keze a földre terítette a másikat. Sebastian a homokba köpte a szájából feltörő vért. - Törődj bele. - nézett fel testvérére. - Megöltük. Ilyen egyszerű. Megöltük, mert meg akart minket ölni. - állt föl. Lucas ökle újra viszketni kezdett. De mielőtt üthetett volna, megpillantotta a lányt, aki kővé dermedve figyelte őket. - Ferrah. - suttogta. Sebastian villámgyorsan ugrott fel, és nézett az említettre. A lány nem tudott mit kezdeni a rá meredő tekintetekkel. Úgy érezte megfullad. Lucas szíve eszeveszett táncot járt. A lány arca meseszép volt. Barna szemei értetlenül meredtek hol rá, hol a testvérére. Biztosan fél. Segítségre van szüksége. Én megtehetem. - gondolta Lucas, és már a kiutat kereste. Aztán föleszmélt. Hallotta volna őket? Sebastian megbabonázva nézte az ajtóban ácsorgó szépséget. De tudta, hogy a lány figyelme nem az övé. Mindvégig a testvérére nézett. Aztán lopva rásandított. De a tekintete rögtön visszatévedt Lucasra. - Tehát a kör bezárult. - mondta Lucas még mindig a lányt nézve. - Itt vagyunk mindannyian. - nézett a testvérére. - Ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. - Lucas homlokát ráncolva felsóhajtott. Vontatottan. Gondterhelten. Ferrah nem mozdult. Nem akarta, hogy bármilyen félelem megmutatkozzon az arcán. Nehogy Sebastian meggondolja magát. - Tudod, hogy honnan ismerem az anyádat? - fordult Sebastian Ferrah felé. - Az apánk szeretője volt. - folytatta. Ferrah nem fogta fel a szavait. Nem akarta felfogni. Lucasra pillantott, aki nem mert ránézni. - De még mielőtt anyánk meg tudta volna... - Sebastian! - Lucas hangja fenyegetően hasított a levegőbe. - ... megöltük őt. Apát... aztán... - Ferrah könnyei előtörtek. Lucas a testvérének ugrott. A földre terítette. De már késő volt. Ferrah tudta. Azok ketten megölték az anyját. Térdei összecsuklottak, és a földre rogyott. Némán meredt maga elé. Azért akarta megölni őt Sebastian, mert az ő anyja tette tönkre a családjukat. És az apja? Őt is megcsalták? Vajon tudott róla? Az ő drága apja. Annyira szerette a feleségét. Ferrah gondolatai elnyomták a külső zajokat. Azt is, ahogy a két fiú a porban verekedett. Sebastian bizonytalan mozdulatokkal állt fel, majd rohanni kezdett. Lucas szó nélkül iramodott utána. Nem érdekelte a család. A vérét akarta! Sebastian elkezdte a terve megvalósítását... A pincébe rohant. A testvére követte. Amint Lucas lerobogott a lépcsőn, Sebastiannak nyoma veszett. A poros bútorok árnyakként ágaskodtak fölé. Mintha rá akartak volna omlani. Sötét volt. Ez csak óvatosságra intette. Lassú léptekkel haladt előre. Aztán megpillantotta a sötét alakot, amely felé közeledett. A késen megcsillant az a leheletnyi fény, amely beáramlott a kis ablakon. Az ösztönei futásra késztették. A lépcsőn felrobogva, már láthatta testvére gyűlölködő arckifejezését. Lenyomta a kilincset.

Zárva volt.

Sebastian lassú léptekkel közeledett felé. - Sebastian... - suttogta Lucas elfúló hangon. Testvére azonban nem állt meg. Az utolsó dolog amit látott az az ikertestvére zöld szempárja volt.

A pince ablakát vér öntötte el.

Ferrah még mindig a porban ült. Már mindent értett. Már nem voltak elötte titkok. Csak akkor eszmélt föl, hogy tulajdonképpen egyedül van. Lucas és Sebastian eltűntek. A nap már magasan járt. Farkasszemet nézett az előtte parkoló kocsival. De még mielőtt dönthetett volna Lucast pillantotta meg. A pólóját eláztatta a vér. Gyomra görcsbe rándult. Baja esett?- a kérdés ösztönösen ötlött fel benne. Ezt követte a gyűlölködés. Maga iránt. Utálta magát amiért szerelmes volt belé. - Ferrah. - szólította a fiú. A lány ösztönösen felállt, majd elindult a kocsi felé. Egyre gyorsabban vette a lépteket, míg végül rohanni nem kezdett. Lucas még az ajtó előtt kapta el. Ferrah önkéntelenül omlott a karjaiba. A vér a bőrére tapadt, és eláztatta a ruháját. Zokogott. A vállai rázkódtak. Szinte kiabált fájdalmában. Lucas a haját simogatta. De ez nem nyugtatta meg. Csak még jobban erőt vett a lányon a gyengeség. - Lucas. - kiabálta zokogva. - Mit tettél? - A fiú eltolta magától. - Az én nevem Sebastian. - nézett a szemeibe. Ferrah szipogva nézett körül. - Hol van Lucas? - kérdezte. Sebastian nem válaszolt. Ferrah kitépte magát a karjaiból. - Hol van Lucas? - kiabálta a könnyei közt. Aztán a fiú pólójára meredt. - Miért vagy véres? - suttogta, de már tudta a választ. - El akart venni tőlem. - Sebastian üres tekintete megrémisztette. Hátrálni kezdett. - Ferrah! - Úristen... - Várj! -MEGÖLTED! - kiabálta. Sebastian könnyei előtörtek. - Szeretlek! - zokogta a fiú. A lány kezei a kocsi ajtajára csúsztak. - Takarodj! - sziszegte. Sebastian térdre rogyott. - Kérlek! Ne hagyj itt! - sírta. De Ferrah már a kocsiban ült. A gázra lépett, anélkül, hogy visszanézett volna...

Mikor fölkeltem Lucas már nem volt a motelban. Tudtam, hogy baj van. Már akkor tudtam, amikor megláttam a parkolóban a vörös volvót. Ferrah ült benne. Nyakig véresen. Futva tettem meg az utat a kocsiig. Az ajtaját szinte kitéptem. Ferrah arca fal fehér volt. Az arcát végigszántották a könnyei. - Te vezettél? - a leghülyébb kérdés volt, de mást nemigen tudtam kibökni. Szö nélkül kaptam a karjaimba, és vittem be a motelba. A lány a karjaimban élettelenül feküdt. A fürdőszobába érve a kád szélére ültettem. Elkezdtem levetkőztetni. Szó nélkül tűrte. Csak maga elé meredt. Sokkot kapott. A kádba ültettem, és me vártam amíg a csapból meleg víz kezd el folyni. Aztán a hátára engedtem a vizet. A vér elöntötte a kádat. Kerestem a sebeket, de nem volt rajta egy sem. Már a nyelvemen volt a kérdés, és a válasz is. De inkább nem szóltam. Miután megmosdattam, és megtöröltem, ráadtam egy pólót. Nálam nem volt másik ruha, így Lucasét adtam rá. - Ferrah? - guggoltam le elé, mire fölemelte a fejét. - Mi történt? - kérdeztem halkan, nehogy megijesszem. Komolyan meredt rám. - Vigyél haza. Még aznap elindultunk Last Hillsbe, és estére már ott is voltunk. Busszal mentünk, így két órával hosszabb volt az út. A házukhoz érve szó nélkül ment be a házba. Nem szólt hozzám. Soha többé nem láttam, és nem hallottam felőle. Két hónap múlva tudtam meg, hogy a rendőrség megtalálta Lucas és Sebastian Blake hulláját a Los Angelesi Blake raktártelepen...

12. fejezet

Köszönöm szépen a kommenteket! Nagyon jól esett! Remélem erre is írni fogtok! Jó olvasgatást!

Megtudhatjátok, hogy mi történik Lucas háza táján...

Véletlen egybeesések

A cellák sötétjéből egy alak vált ki. Nem szívleltem az öreg rendőrt, de a börtöni patkányok mellett én is ilyen puhatolódzó

seggfejjé váltam volna. Mindenki mozgolódni kezdett. Hátha valaki érte jött. A cellák kulcsa idegtépően csörgött a férfi

kezében, amíg az enyémhez lépett.

- Lucas Blake! - felpattantam az ágyamról, ahogy a nevemet hallottam.

- Szerencséd van, kölyök! Valaki letette az óvadékot! - fordította el a kulcsot a zárban. A cella ajtaja nyikorogva engedett utat

nekem. A sötét folyosót csak pár, pislákoló fényű neon lámpa világította be. Az öreg maga elé vezetett, s úgy haladtunk végig

a cellák közt. Már megtanulta, hogy senkibe se törhet bele többé a bizalma. Még abba se, aki ártatlanul került be a mély vízbe.

Aki ártatlanul ült, biztosan volt köze a dologhoz. Nagyon is volt közöm. De ahhoz, hogy az igazamat bizonyítsam be kellett

volna sároznom olyan embereket, akiket nem akartam.

- Megérkeztünk szép fiú! - nyitotta ki előttem az üveggel borított terem ajtaját.

- Köszönöm. -Néztem rá. Nem udvariasságból. Puszta elismerésből. Bólintott, majd a terembe vezetett. A terem közepén egy

alacsonyabb fiú állt. Barna haja kócosan meredt össze-vissza. Megtorpantam. Jól ismertem őt.

- Matt. - ejtettem ki a nevét.

- Lucas. Gondoltam, hogy valami nem stimmel veled, de azért arra nem számítottam, hogy itt kötsz ki majd. - jelentette ki

gúnyosan.

- Legalább egyenlítesz. Most neked kell össze kaparnod engem a földről. Legutóbb nem így volt. - mosolyogtam rá gúnyosan.

A legutóbbi találkozásunkkor csúnyán a földön hagytam, és még talán el is törtem volna a karját amiért... amiért Ferrahoz ért.

De ő állított meg. Megállított, és valahol mélyen hálás voltam neki, hogy megvédett önmagamtól.

- Ha nem avatkoztál volna közbe, és Ferrahval együtt lennénk, most nem tartanánk itt. - válaszolta nyersen Matt. Igaza volt.

Ha mi ketten nem határoztuk volna el, hogy Los Angelesbe jövünk, akkor ez az egész nem történt volna meg. Aznap óvatlan

voltam. A zaj amit a konyhából hallottunk, nem akármilyen személytől származott. Sebastian. Az ikertestvérem valahogy

bejutott a házba, és még mielőtt Ferrah utánam jött volna, leütött, és a csomagtartóba rakott... aztán a bőrömbe bújt.

Remegtem a dühtől. Ha egy újjal is hozzáért... - a gondolataimat Matt szakította félbe.

- Nem vagy kíváncsi, hogy miért vagyok itt? - fonta össze karjait a mellén Matt. Kérdően meredtem rá.

- Ferrah apja tegnap délelőtt felkeresett, hogy keressem meg őt. - mondta egy könnyed hangnemben. - Lelépett veled Los

Angelesbe.

- Azt hittem, hogy eljátszottad a bizalmát. - szűrtem ki a fogaim közül. Nem válaszolt.

- Mindenesetre ma repülőre ültem. - folytatta szemrebbenés nélkül.

- A gazdag kölykök bármit megtehetnek, ugyebár. - mondtam maró gúnnyal.

- Mikor ideértem - kezdte, figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet. - kérdezősködni kezdtem. Felmutattam Ferrah fotóját. De

senki se látta őt. Aztán egy szegényesebb negyedbe érve rákérdeztem a nevedre. Ott egy nagydarab férfi megmondta, hogy

rács mögé kerültél. - fejezte be mondandóját. - Nem is tudtam, hogy Los Angelesben is hírnevet szereztél!

- Nem én. - morogtam magam elé. Sebastian. Az ő hírneve nagyobb volt, mint az enyém.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Nem érdekes. És miért fizetted ki az óvadékot? Csak egy látogatás lett volna az egész. - nem mintha nem vált volna javamra.

De nem akartam neki köszöntet mondani.

- Ahhoz, hogy megtaláljuk Ferraht, együtt kell működnünk. - köpte ki nehezen a szavakat. Igaza volt. Nem tudott semmiről. De

belém fektette a bizalmát. Ez nekem elég volt.

- Nézd, Matt. - léptem közelebb, jelezve ezzel oldódó feszültségemet.

- Ferrah nagy veszélynek van kitéve. Az én... ikertestvérem fogságába került. És bántani fogja, ha nem teszünk valamit.

- Szerintem te nem akarsz bántani. - pillantottam Sebastianra.

- Miből gondolod? - épp az ablakon kémlelt kifelé, majd egy köteg iratot tett az egyik szekrény fiókjába.

- Segítettél, mikor megsérültem. Lezuhanyoztam a fürdőszobádban. Ruhát adtál. És most enni. - szúrtam a villámra egy

sült krumplit.

- Ez még nem a szimpátiámat jelenti. - fordult felém összefont karokkal.

- De nem is érzel dühöt velem szemben. - válaszoltam könnyed hangnemben. Nekidőlt a falnak, és homlokráncolva meredt

rám. Letettem a villámat, és én is a szemébe néztem. Még mindig beleborzongtam a zöld macskaszemekbe. Lucast jutatta

eszembe. Elkaptam a tekintetemet.

- Eltekintve attól, hogy meg kell, hogy öljelek, egészen érdekes személynek tudlak téged.

- Micsoda válasz! - néztem rá újra egy gúnyos arckifejezés kíséretében. - Most én jövök? - kérdeztem és újra a villámért

nyúltam. A szája sarka fölfelé kunkorodott.

- Eltekintve attól, hogy meg akarsz ölni... - felszúrtam a villámra egy krumplit, és a számhoz emeltem. Minden mozdulatomat

feszült figyelemmel kísérte. - egyáltalán nem félek tőled. - fejeztem be. Felvonta szemöldökét.

- Mert nem ijesztettem rád. - mondta összeszűkült szemekkel, de arcán ott bujkált hamiskás mosolya. Ezzel nem értettem

egyet. Igenis rám ijesztett. Talán önkéntelenül. Akkor milyen lenne ha tudatosan akarna rám ijeszteni? Akkor tényleg félnék

tőle. - válaszoltam magamnak. Zavartan álltam föl az asztaltól. Sebastian telefonja megcsörrent.

- Igen? - szólt bele, miután felvette.

- Nocsak! Akkor ezt nem szalaszthatjuk el! - mondta pár perc után, és rám nézett. Ez volt az a pillantás, ami megijesztett.

Miután lerakta a telefont kipillantott az ablakon. Mintha valamin vívódott volna, aztán újra rám nézett.

- Ma be kell mennünk a városba. - mondta óvatosan. Éreztem, hogy a szívem önkéntelenül is megindult. A város. Talán most

alkalmam lesz meglógni előle. - gondoltam reménykedve. Mintha a gondolataimban olvasott volna.

- De ha bármivel is próbálkozol - egészen közel jött hozzám. - elérem, hogy rettegj tőlem! - sziszegte kegyetlenül. Nem néztem

a szemébe. A földet pásztáztam, de minden szavát, mintha belém égették volna!

- Köszönöm Roger! - mondtam kezet fogva a fiatal férfival.

- Nincs mit, Lucas! Olyan jó volt téged újra látni! Kész férfi lettél! - hadarta, és hevesen rázta a kezemet.

- Vigyázzon magára! - mosolyogtam rá, majd elindultam kifelé. Esős idő volt. Matt egy fekete esernyővel álldogált az út mellett.

- Nos? - nézett rám, mikor mellé értem.

- Biztos forrásból tudom. Sebastian ma a Club Paradise-ban lesz.

- Ami azt jelenti, hogy Ferrah is vele lesz! - jelentette ki komoran Matt. Bólintottam.

- Addig viszont belépőt kell szereznünk oda. Nem könnyű bejutni. - magyaráztam, miközben mindketten elindultunk a járdán.

- Illetve, csak neked. - mondtam, miközben intettem a taxinak.

- Mi? Miért? - háborodott fel. egészen szórakoztató látványt nyújtott.

- Mert én... vagyis Sebastian ott már törzsvendég. Az ő bőrébe bújva bejuthatok. - mondtam, miközben beszálltunk a járműbe.

- Hova lesz? - kérdezte unott hangon a sofőr.

- Market Street 203. - mondtam egyszerűen. Már évek óta nem jártam Los Angelesben, de ezt a címet sose tudtam volna

elfelejteni.

- Most hova megyünk? - kérdezte Matt sután.

- Belépőt hamisítani. Van egy nagyon jó barátom. - megköszörültem a torkomat. Ami azt illeti, régen több is volt köztünk, mint

barátság. De ennél többet nem mondtam Mattnek. Az út fél órás volt, a forgalom miatt. Ezalatt a fél óra alatt volt időm

gondolkodni... és hánykolódni önmagamban. Ferrah. Ő nem tudott semmiről. Sebastiannal jött el Los Angelesbe. Azt hitte én

vagyok. - gondoltam, és megmasszíroztam az orrnyergemet.

Mikor a taxi megállt a ház előtt, Matt fizetett. Már nem lepődtem meg ezen. Láttam mozdulni a függönyt, mikor kiszálltunk a

kocsiból. Egyszer csak kivágódott az ajtó.

- Sebastian Blake! Tudsz róla, hogy a legutóbbi manővered után itt kötöttek ki a zsaruk? Az összes cucc a vécében landolt! -

Paige egy szál hálóruhában, és selyem köntösben állt az ajtóban. Szőke hullámos haja a mellei alá ért. Barna szemei szikrát

hánytak.

- Nyugi, Paige! Én vagyok! - emeltem fel védelmezőleg a kezeimet. Paige egy darabig gondolkozott, majd arcáról eltűnt a

kérdő tekintet. Lerobogott a lépcsőn, és a nyakamba ugrott.

- Lucas! Jaj, istenem! Lucas! Te vagy az! - ujjongott.

- Igen, de... - leakasztottam a nyakamból. Összeszorult a szívem, mikor rájöttem, hogy olyan magas volt, mint Ferrah. -

bemehetnénk? - böktem Matt felé. Paige vágott egy fintort, mikor észrevette, hogy Matt tátott szájjal meredt rá.

- Persze! - morogta, majd elindult a lépcsőn fölfelé.

- Hozhatok valamit? Egy kávét? Teát? - fordult felém, miközben Matt az esernyőjével szerencsétlenkedett.

- Egy kávé jól esne! - mondtam, majd Matt felé fordultam.

- Nem kávézom. -jelentette ki. Paige bólintott.

- Érezzétek otthon magatokat! - indult el a konyha felé. Már ismertem a járást. A kis előszobától balra, rögtön a nappali

következett. Ahogy beléptünk, egy teljesen másmilyen volt, mint két éve. Leültünk a kanapéra. Pár perccel később Paige

lépett be az ajtón, egy csésze kávéval.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, mikor elvettem tőle a csészét. Belekortyoltam. A forró kávé jólesett a hideg levegő után. Leült

mellém.

- Lucas! Mennyit nőttél! Sokkal helyesebb lettél! És a hajad is megnőtt! - nevetett. Csilingelő nevetése betöltötte a szobát.

- Emlékszel? - fordult újra felém. - Ez volt az a kanapé... - mondta egy huncut vigyor kíséretében. Történetesen azon a

kanapén ültünk, ahol először töltöttem el egy nővel éjszakát. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ez a nő Paige volt.

Pontosan két éve történt. De még élénken élt bennem az, az éjszaka. Aztán hazaért a férje...

Bólintottam.

- Te is változtál! Sokkal csinosabb lettél! - válaszoltam mosolyogva. A kezét a combomra tette.

- Nem akarod megmutatni, hogy mit tanultál ez alatt a két év alatt? - nézett rám egy csábos mosoly kíséretében. Csak akkor

vettem észre, hogy Matt tátott szájjal bámult ránk.

- Nem ezért jöttünk! - söpörtem le gyengéden a kezeit magamról.

- Mindjárt gondoltam! - dőlt hátra.

- Egy belépő kéne. - néztem rá bűnbánóan.

- Hova?

- A Club Paradise-ba. - válaszoltam.

- Minek neked? Ha azt mondod Sebastian vagy, akkor simán beengednek! - mondta, és keresztbe tette lábait. Matt nyelt egyet.

- Nem nekem kéne. - böktem Matt felé. Felsóhajtott.

- Hogy hívnak? - nézett rá unott arckifejezéssel.

- Matt Slein. - hebegte Matt.

- Jól van. Akkor gyertek vissza érte este. A férjem ma korán ér haza. - morogta Paige, Matt arcát pásztázva. Bólintottam.

- Köszönöm, Paige! Angyal vagy! - mosolyogtam a szőkeségre. Végre rám mosolygott.

- Máskor is szívesen látlak ám! - kacsintott rám. Felnevettem.

- Rendben! Átgondolom! - léptem le a lépcsőről. A taxi már várt ránk. Mikor Paige becsukta az ajtót, Matt mellém szegődött.

- Szép darab! - mondta elismerően.

- Csak egy régi barát. - mondtam mikor beszálltunk a kocsiba.

- A barátok nem szoktak a kanapén hancúrozni. - vágott vissza Matt.

- Ez már a huszonegyedik század! Én is megtettem a barátommal! - nézett rá a taxi sofőr. Ezután kínos csend következett...

- Ez is az övé volt? - kérdeztem, miután Sebastian egy vörös koktélruhát tett le elém. Bólintott.

- Miért van nálad ennyi cucca? - kérdeztem vádlón.

- Nem mindegy?

- Nem! Az anyámról beszélünk! - förmedtem rá. Elcsodálkozott hirtelen jött bátorságomon. Ahogy én is.

- Néha nálam aludt, ha éppen nem volt szabad hely a hotelban. - mondta mogorván.

- Hotelekben élt? - kérdeztem, és végigsimította a vörös anyagon. Bólintott.

- Nem volt egy elkötelezett nő. Hol Los Angelesben volt, hol valahol Washingtonban volt. - magyarázta.

- De... - kezdtem, de közbe vágott.

- Ma a Club Paradise-ba megyünk. Találkozóm van valakivel. - fojtotta belém a kérdésemet. - Azt akarom, hogy ezt viseld. -

mondta ellentmondást nem tűrően.

- Miért kell magaddal vinned? - kérdeztem, és leültem a kanapéra.

- Ügyes. - nézett rám elismerően. Átlátott a szökési tervemen. - De ilyen könnyen nem vágsz át. - mondta gúnyosan.

- Hamarosan indulunk. - lépett ki a szobából. Sosem hagyott egyedül, nehogy szökésre adjam a fejemet. Azt akarta, hogy

öltözzek át. Az ajtóhoz trappoltam, és erősen becsaptam. Nem hatotta meg. Leültem a kanapéra, és a ruhával szemeztem.

Vajon hol lehetsz, Lucas? - kérdeztem magamban. Az eső már órák óta esett. Nem tűnt jó ötletnek koktél ruhában császkálni.

Felsóhajtottam, majd kihámoztam magamat a kék ruhadarabból. Ahogy felhúztam a cipzárt, a ruha pont rám illett. Sosem volt

rajtam még ilyen kihívó darab. A térdem fölé ért. Szinte mini volt. Pántnélküli, mélydekoltázsú. Túl alacsony voltam a ruhához.

Magas nőknek állt jól. Talán anyu magas volt. - gondoltam sóvárogva. Ahogy a tükörbe néztem, egészen zavarba jöttem. Nem

akartam, hogy bárki is így lásson. Bár Lucas előtt nem szégyelltem volna magamat. Kétségtelenül ilyen ruhát vesznek föl a

nők, hogy ágyba vigyék őket. Az arcomat fürkésztem. Mintha megváltozott volna. Ajkaim szinte olyan pirosak voltak, mint

maga a ruha. A szemeim kétségbeesetten néztek rám vissza a tükörből. A saját kétségbeesésemben elfelejtettem, hogy ki

voltam. Ferrah Roberts. Last Hillsben éltem, az édesapámmal. Színházban vállaltam nyári munkát, és volt egy nagyszerű

barátom. Hogy jutottam el idáig? - kérdeztem magamtól.

- Kész vagy? - szólt az előszobából Sebastian. Beletúrtam a hajamba, hogy normálisan álljon. Mikor megegyeztem a

kinézetemmel, kiléptem a szobából.

Sebastian szemeit meresztve bámult rám. Idegesen fontam össze karjaimat a mellemen, hogy egy kicsit takarjak magamból.

- Mi van? - kérdeztem, mikor már idegesített, hogy a tekintetét folyamatosan rajtam legeltette. Nem válaszolt. Lekapott két

esernyőt a fogasról. Az egyiket a kezembe nyomta. Szóval fázni fogok. -gondoltam morcosan. Jobban örültem volna egy

kabátnak, ami mindent eltakart.

Mikor kiléptünk az ajtón, rájöttem, hogy nem is volt olyan hideg. Langyos idő volt, miközben szakadt az eső. Nyolc óra felé

járhatott. Félhomályban láttam újra a raklapok tömegét. Kirázott a hideg, ahogy a fájdalomra gondoltam, mely a karomból tört

fel. Elhessegettem a gondolatot. Beültem az Opel anyósülésére. Sebastian bepattant mellém.

- Akkor indulás! - jelentette ki gyerekesen. Unottan bólintottam, de közben a szökésemen járt az agyam. Talán ott majd

szólhatok valakinek... - gondoltam reménykedve. "Ha bármivel is próbálkozol elérem, hogy rettegj tőlem!" - elevenítettem fel

magamban a szavait. Kirázott a hideg, de nem az idő miatt.

- Rég láttalak itt Sebastian! - nézett rám a biztonsági őr. Biccentettem neki. Matt idegesen toporgott mellettem.

- Nyugi már! - böktem oldalba.

- Könnyen beszélsz! Neked nem kell hamisított iratokkal bemenned! - morogta vissza. Figyelmen kívül hagytam a kijelentését.

A biztonsági őr átnézte Matt belépőjét, majd visszanyújtotta neki, és kinyitotta az ajtót. Biccentettem neki. Ahogy beléptünk

megcsapott minket a fülledt levegő, és a füst szag. A dübörgő zenétől lüktetni kezdett a halántékom. Matt engedelmesen

követett minden hová. Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele.

- Tudod, hogy kit kell keresned!

- Valakit, aki úgy néz ki, mint te! - nézett rám savanyúan. komolyan bólintottam.

- Jobb lesz ha szétválunk! Még a végén azt hiszik ismered Sebastiant! - mondtam, mire Matt bólintott. A pult felé indultam

Tudtam, hogy mikor fog bejönni Sebastian. Ha az őr kikel magából. Elvégre Sebastian egyszer már bejött. Lefogják majd, és

akkor Ferrahval elsétálunk. - gondoltam, miközben intettem a pultosnak.

- Sebastian! Hallom Dean átugrott hozzád! Csodálkozom, hogy megúsztad karcolás nélkül! - mondta, miközben egy poharat

törölgetett. Rávigyorogtam, mint aki tudja, hogy miről beszél.

- Mit kérsz? - tette le a poharat.

- Egy sört. - válaszoltam, majd megfordultam, hogy megszakítsam a beszélgetésünket. A bejáratot pásztáztam.

Aztán minden felgyorsult. A mellettem lévő asztalnál egyszer csak felállt egy férfi, és maga után vonszolta barátnőjét, aki

láthatóan nem akart vele menni. Végül a férfi "győzött". Valaki hátulról megragadott, és a földhöz vágott! Ahogy felnéztem,

megpillantottam a biztonsági őrt.

- Rég találkoztunk - mondta gúnyosan. - Lucas! - ejtette ki a nevemet. Pontosan ugyanabban a pillanatban Matt az őr hátára

ugrott. Megingott egy kicsit, aztán Mattet a tarkójánál fogva a földhöz vágta. Mikor sikerült fölállnom, minden erőmet

összeszedve behúztam egyet a gorillának. Nyertem annyi időt, hogy fölsegítsem Mattet a földről. Eközben a tömeg helyet adott

nekünk. Voltak akik sikoltoztak az örömtől, hogy verekedést láthattak. De az őr rajongótábora volt fölényben. Újra nekem

esett, de még mielőtt behúzott volna, Matt közbelépett. Az őr ágyékába rúgott, mire az fájdalmasan felnyüszített, akár egy kutya. De nem csak

ő. A nézők közül is páran. Voltak akik megtapsolták a rúgást. Matt illendően meghajolt, mire a pulcsijánál fogva a kijárat felé

rángattam.

Ezek szerint Sebastian előbb ért a Club Paradise-ba, mint mi.

- A fenébe! - morogtam. Alábecsültem őt.

Fél órával ezelőtt...

A Club Paradise volt az első nevesebb szórakozóhely, ahol valaha is jártam. Mire oda értünk, az eső elállt, így már az esernyő

sem szolgált menedékkel. Utáltam azt a ruhát. Úgy éreztem, mintha anyaszült meztelen lettem volna. Sebastian vaskapocsként

zárta a kezeimet az övébe. Felszisszentem a szorításán.

- Ha bármivel is próbálkozol ...- kezdte újra, de félbe szakítottam.

- Tudom! Már mondtad! - morogtam duzzogva, mire felsóhajtott. A nagy darab biztonsági őr meg sem állított minket, csak

kinyitotta az ajtót. Szinte eltörpültem mellette. Ráadásul úgy mért végig, mint egy kiállítási tárgyát. Még szerencse, hogy

Sebastian olyan gyorsan ment, én pedig csak sodródtam utána. Ahogy beléptünk, hirtelen kezdett el lüktetni a fejem, és a zene

ritmusát szinte a mellkasomban éreztem. Átverekedtünk a táncoló tömegen. Sebastian leültetett az egyik asztalhoz, és leült

mellém. Pont háttal voltunk a pultnak.

- Miért is jöttünk ide? - kérdeztem túl kiabálva a tömeget.

- Ha elmondanám meg kellene, hogy ijesszelek! - válaszolta. Vagyis ha elmondaná, akkor szökéssel próbálkoznék.

Felsóhajtottam a képtelen helyzet láttán. A percek pedig csigalassúsággal teltek. Közben Sebastian rendelt mindkettőnknek egy

koktélt. Én hozzá sem nyúltam, de láthatóan nem hatottam meg vele. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egy férfi

lépett az asztalunkhoz. Valamit súgott Sebastiannak. Képtelenség volt bármit is hallani abban a zajban. Csak annyit

érzékeltem, hogy Sebastian fölpattant, és a karomnál fogva elindult velem a hátsó kijárat felé. Megtorpantam. Csinálj már

valamit, Ferrah! - kiáltotta legbelül egy hang. Vissza rántottam a karomat. Sebastian idegesen meredt rám.

- Engedj el! - kiabáltam. Senkise se figyelt fel, mert a hangom olyan volt, mint egy csepp víz az óceánban. Csak Sebastian

hallotta, aki tovább ráncigált.

- Nem megyek sehová! Elég volt! - kiabáltam újra, és próbáltam kiszabadítani a karomat a markából. De nehezebbnek

bizonyult, mint azt gondoltam. Sebastian habozás nélkül rántott a pult mögötti fal mögé. Rohanni akartam, de a falhoz szorított,

és karjaival elzárt minden menekülési lehetőséget. Mélyen a szemeimbe nézett. Rémülten meredtem rá.

- Bízol bennem? – kérdezte komolyan. Arca olyan közel volt, hogy nem kellett kiabálnia, hogy megértsem. Bíztam benne? Ő volt a „ leendő gyilkosom”. Normális lenne, ha bíznék benne? – kérdeztem magamtól. Csak álltam tanácstalanul, és az arcát fürkésztem. Az előbbi haragnak már nyoma sem volt. Mélyen a szemeimben keresett valamit. Aztán egy puffanást hallottam.

Mintha verekedés lett volna. Hallottam, ahogy a biztonsági őr felordított, míg az emberek kiabálva...szurkoltak?

Megrökönyödve néztem magam elé. Nem is láttam az arcát. Az előbbi zajt, csak nagyon messziről érzékeltem. Nem féltem Sebastiantól. Még akkor is ha kellett volna. Vajon ez csak azért volt, mert úgy nézett ki, mint Lucas? Nem tudtam. Már nem is érdekelt. Csak némán igent intettem a fejemmel. Egy darabig az arcomat fürkészte, majd megragadta a karomat, és kiviharzott velem a hátsó ajtón.

Ugyanabban a percben a Club Paradise másik felén, két alak lépett ki az utcára. Az egyikük kiköpött hasonmása volt Sebastian

Blakenek...

Díj

A díjat Szattitól kaptam! Nagyon köszönöm neked!^^

3 könyv ajánlása:

Nem tennék közöttük sorrendet, mert mindegyiket egyformán imádom, és elolvasnám újra és újra!
Tehát!

1. Lois Lowry-Valahol Messze
A Micimackó, a Vuk és a Kincskereső Kisködmön után a keresztanyukámtól kaptam ezt a könyvet. Örültem neki. És nyolc-hét éves fejjel azon a szinten voltam, hogy "De szép kék a borítója!" - és valahol a könyvespolcomon hevert egészen kilenc éves koromig. Aztán előkaptam unalmamban. Nem voltam egy könyvmoly, inkább csak kíváncsiságból olvastam bele. Megmondom őszintén, ez a könyv sokkal érettebb gondolkodásra sarkallt. Annyira kegyetlen, és mégis szép dolgok vannak benne, hogy bárkinek a kezébe nyomnám, csak ennyivel, hogy: "Tessék! Olvasd el, és utána menj ki az utcára! Nézz körül, és lásd, hogy hol tartunk!" Egy kislányról szól, aki a könyv legelső lapján elveszíti édesanyját. A kor ismeretlen, legyen elég annyi, hogy elég primitív emberek éltek akkoriban. (Miért most nem?-teszem fel a kérdést én...) Egyedül kell boldogulnia, mert senki sem segít neki. Ráadásul beteg a lába, csak bottal tud járni, emiatt Vandara, az asszonyok úgymond "vezére" ki akarja rakni a vadállatoknak. De a főszereplőnket keményebb fából faragták... Komolyan gyönyörű, és megható könyv!

2. Margit Sandemo-Jéghegyek népe sorozat
Bevallom nem olvastam el az összes részét a könyvnek. Mert 47 könyvből áll, és ma már nagyon nehéz megtalálni. Ahogy elkezdtem a könyvet alig bírtam letenni. Matek órán, Fizikán, Föcin...mindegy hol! De nem bírtam ki!Tudnom kellet, hogy mi fog történni!Emlékszem, pont akkor kaptam meg, Balut, a kiskutyámat, és hajnali kettőig ültem kint vele, az ölemben...és olvastam!Egyszerűen csodálatos!Maga a könyv a kitaszítottságot helyezi előtérbe. Nagyon régen több száz éve, Tengel eladta a lelkét a sátánnak, s az ő leszármazottjainak olyan kinézetük lett,mint a vadállatoknak, és olyan erősek is voltak. A hegyekbe költöztek, ahova ember nem mert menni. Silje, egy fiatal tizenhét éves lány szerelmes lesz egy férfiba, ki a jéghegyek népének leszármazottja. Ám a férfi nem akar utódot, mivel nem akarja tovább vinni ezt a "fajt"... de ugyebár ő sem tud ellenállni a lánynak. Így tovább viszik az "örökséget"...Minden könyv az egyel későbbi generáció kalandjait meséli el. Teli van szerelemmel, és kalanddal! Emberek!Olvassátok!
Megjegyzem az író, Margit Sandemo, 100 db könyvet írt! Na ezt pipálja valaki!


3. Cassandra Clare-Csontváros
Egy igazi csemege ez a könyv!És a vége!Istenem a vége!Na, jó...aki olvasni készül...az számítson rá, hogy bőgni fog!De nagyon!Egy igazi kalandos könyv, tele mágiával, és nem kis romantikával!Ráadásul én annyit röhögtem rajta!Egyszerűen minden olvasói szemnek eleget tesz!Fantáziadús, és lehengerlő!Minden témát feszeget az író... a homoszexualitáson át a vérfertőzésig! Mindent!Csak ajánlani tudom mindenkinek!Aki a kezébe veszi, nem fogja egyhamar letenni!Ezt garantálni tudom!

5 blogger aki megérdemli:

Atta
VictoriaPrice
Kizzy

(tudom ez csak 3, de egyelőre nekik adnám!)

Galemich

11. fejezet

A megmentőm rabságában

Felötlött már valaha benned, hogy valahol a világon, valaki ugyanazokat a szavakat játssza le önmagában, mint te? Ugyanabban

a percben. Valaki talán ugyanezen gondolkozik. Akkor pontosan ezt éltem át. Valahol messze, biztos voltam benne, hogy Lucas

ugyanarra gondol, mint én...: Kettőnkre.

- Meghalt? - csuklott el a hangom, s ha a kötelek nem tartanak, biztosan a földre rogytam volna. - De... - kezdtem rekedtesen.

- Még csak nem is ismertem. - meredtem magam elé. - Nem tudom hogyan nézett ki... vagy milyen volt a hangja, vagy.... -

legördült egy könnycsepp az arcomon. Lehunytam a szemeimet.

- Hidd el, - kezdte Sebastian elém lépve. - ... jobb, hogy nem ismerted. - mondta kifejezéstelen arccal. A szemei felpattantak.

Mintha egy emlékkép pergett volna le a szemei előtt.

- Ne akard megmagyarázni! Nem is ismersz! - kiabáltam a könnyeim között. És akkor olyan hirtelen termett előttem, hogy

hátrahőköltem. A szék karfájára támasztotta két karját, így arcunk közel ért egymáshoz.

- Mit akarsz, mit mondjak? - morogta gyűlölködve. Megrémisztett, de álltam a tekintetét, még úgyis, hogy alig láttam a

könnyeimtől.

- Hogy milyen becsületes, és jó lelkű nő volt? Hát nem volt az! Csak a játékszerei vagyunk! Amit mondott, és tett... csupán

színjáték volt! - A szavaiból sütött a gyűlölet. - És soha! Soha nem fogok neki megbocsátani! - suttogta, s szavai szinte

remegtek a dühtől. A szavai egyszerre sértettek fel legbelül, és szították fel a tüzet.

- Ne merészeld többé az anyámat ócsárolni! - szűrtem ki a fogaim közül. - Nem mintha te különb lennél az említettektől! Végig

hazudtál nekem... nekünk! Kihasználtad a helyzetedet, és most fogva tartasz egy koszos szobában, valami régi szekrény

mögött! - kiabáltam dühtől ittasan. - Tudod mit gondolok? Ha meg akarnál ölni, már megtetted volna! - mondtam egy lenéző

hangsúly kíséretében. Hirtelen megragadta az államat.

- Ó, hidd el, szívesen megtenném! Azzal legalább örökre befoghatnám a szádat! -szemei elsötétültek. - De biztos vagyok

benne, hogy előbb-utóbb Lucas kikerül a rendőrségről... - egyenesedett ki. - ... vannak bizonyítékai. És akkor rögtön ide fog

jönni. Akkor viszont két legyet üthetek egy csapásra. - mosolygott rám, mintha a világ legtermészetesebb dolgát ejtette volna

ki a száján.

- Ez nem fair. - morogtam a könnyeim közepette.

- Tessék? - fordult vissza a lépcső felől.

- Ez nem fair! - Kiabáltam. Egy darabig egyhelyben állt.

- Tudod - kezdte el, s közben a lépcsőfokokat bámulta. - neked tökéletes életed volt. Nekem pedig szar! De egyetlen

képkockáját se bántam meg, mert akkor nem lennék most az aki. - nézett rám. Elfordítottam a fejemet, miközben újabb

könnycseppek gördültek le az arcomon.

-... ha meghalnék, vajon büszke lennék arra amit tettem? - próbáltam kerülni a gondolatot, de kísértetiesen hasonlított Lucasra.

A pillanatnyi őszintesége elhozta nekem Őt.

- Kizárt. És tudod mit? Már nem is érdekel. Az se ha a pokolra jutok. Csak élvezni akarom az én elcseszett életemet! Igazad

van... ez egyáltalán nem fair! De én ezt a kártyát kaptam. - mikor ránéztem, valami furcsa, ismeretlen érzelmet véltem

felfedezni arcán. Fájdalmat? Keserűséget? Már nem tudtam megfejteni, mert elindult felfelé a lépcsőn. De abban a percben a

kegyetlenség szikrája megszűnt benne.

A hátam mögül bevetődő apró kis fénynyaláb jelezte, hogy estefelé járhatott az idő. Már egy ideje nem aludtam, s már órák óta

próbáltam teljesen erőtlenül lehámozni a csuklóimról a kötelet. De nem sikerült. Furcsálltam, hogy Sebastian nem jött le. Talán

elaludt.- gondoltam reménykedve. Ahogy a kezemet rángattam, a szék vázából kiálló darabra tévedtek ujjaim. Mohón

tartottam a kötelet felé, és a fa hosszas dörzsölés után elszakította. El sem hittem, hogy kiszabadultak a csuklóim, melyeken

vörös csíkok éktelenkedtek. Kioldoztam a lábaimat szorító kötelet is. Hirtelen fölálltam, és meg is szédültem. Mély levegőket

vettem, miközben a falnak támaszkodva visszanyertem az egyensúlyomat. Már láthattam is a fényforrást. Egy apró ablak volt.

Pont kiférhettem rajta... de nagyon magasan volt. Körülnéztem a szobában. A hűtőládát arréb tolhattam volna, de azzal

biztosan lecsaltam volna az emeletről a fogvatartómat. Próbáltam nem zajt csapni, miközben felmásztam a hűtőláda tetejére.

Az ablak sarkát így pont elértem. Ahogy felrugaszkodtam, majdnem a földön landoltam. Majdnem. A párkányba kapaszkodtam,

miközben kinyitottam az ablakot. Nyikorogva adta meg magát, s ezzel egy időben felkapcsolódott a villany. Hallottam ahogy

Sebastian a lépcső tetejénél van. Egy gyors mozdulattal föllendítettem magamat. Talán mégiscsak volt értelme a szertornának?

- Héj! - kiabálta Sebastian, mikor én már félig kint voltam. Amilyen magas volt, még a lábam szárát elérhette volna, ha nem

slisszolok ki gyorsan. Ahogy kiértem, rögtön sötétség fogadott. De tudtam, hogy kint vagyok. A friss szellő megcsapta arcomat.

Erővel töltött fel. Futásnak eredtem. Jól esett a lábaimat használni. Elég szemetes terület volt, s mikor a szemeim megszokták a

sötétséget, már láttam is a hatalmas raklap tömböket.

- Ferrah! - hallottam a hátam mögül Sebastian hangját. Az adrenalin felszökött bennem, s egyre gyorsabban futottam. Végül a

raklapok közé értem. Talán ez megtéveszti. - gondoltam reménykedve. Kezdtem kifáradni, s egyre szaporábban vettem a

levegőt. Már csak egy kicsit... - bíztattam magamat, mikor megláttam az erdőt a raklapok szélső sorai közé futva. Aztán két

kar ragadott meg a csípőmnél fogva, és vágott a földhöz. Sebastian mindkét kezemet a földre szorította. Akárhogy vergődtem,

ő csak egyre erősebben passzírozott a földhöz.

- Engedj el! - sikoltoztam. - Segítség! - mire a számra rakta a kezét.

- Maradj csöndben! - mondta halkan. Miért suttogott? Mintha valamitől ő is tartott volna. Egy darabig a földön feküdtünk, aztán

zajt hallottunk a raklapok felől.

- Gyerünk! - ráncigált talpra, s maga után akart húzni, de én nem mozdultam.

- Elég! Hagyj békén! Engedj el! - téptem le a számról a kezét, mire a vállaimnál fogva az egyik raklap oldalához tolt.

- Azt mondtam, hogy maradj csöndben! Tedd amit mondok! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ne parancsolgass...

- Ferrah, ha nem maradsz csendben akkor mind a ketten itt fogjuk végezni! - suttogta idegesen, majd kézen fogott (ami

nemigen volt ínyemre) és elindult velem a raklapok mentén. Sikoltani akartam, de valami azt súgta, hogy maradjak csendben.

Aztán lefagytam, ahogy láttam egy alakot elmenni a mellettünk lévő raklap mellett. Sebastian rögtön behúzódott velem egy

másik mögé. Mindketten néma csöndben figyeltük, ahogy eltűnik. Mikor már nem láttuk, felsóhajtottam.

- Ki a fene volt ez? - kérdeztem a kelleténél hangosabban. Idegesen pillantott rám, így jobbnak láttam befogni. Aztán minden

olyan gyorsan történt. Valaki hátulról befogta a számat, s még csak nyikkanni se tudtam a meglepettségtől. Ebből Sebastian

semmit sem vett észre, mivel még mindig az alak hűlt helyét kémlelte.

- Rég találkoztunk, Sebastian! - szólalt meg az ismeretlen alak. Sebastian összerezzent a hangra, s mikor megfordult

gyűlölködve meredt a férfira, aki fogva tartott.

- Nem hittem, hogy megtalálod őt. - nevetett fel. Rólam beszélt. Meg se nyikkantam, csak beleharaptam az ujjaiba, mire

felordított. Ez általában bevált, így kaptam egy kis egérutat, de nem sokat. A támadóm még éppen utánam tudott nyúlni, s

megragadott a karomnál fogva. Felszisszentem ahogy megszorította. Égett a bőröm.

- Ez fáj! - nyikkantam meg.

- Hihetetlen a hasonlóság! Mintha csak őt látnám! - nevetett az idegen, s magával szembe fordított, így szemügyre vehettem.

Szőke, égnek álló haja egyáltalán nem illett kemény arcvonásaihoz. Magas volt. A szeme színét nem tudtam megállapítani a

sötétben. Éreztem a bőrdzsekijének illatát. Apu jutott eszembe, de elhessegettem a gondolatot, mikor az idegen egy undorító

csókot nyomott a homlokomra, majd hangos röhögésbe kezdett.

- Fejezd be! - kiabálta Sebastian a hátam mögül. Valami azt súgta, hogy tartott tőle. Különben már nekiment volna. De csak

egyhelyben állt.

- Miért? Hiszen itt a lehetőség! Megölheted! Mire vársz? - kérdezte, s közben kedvesen mosolygott rám.

- Még nem. Még kell nekem. - jelentette ki egyszerűen Sebastian.

- Ó, játékszer? - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében a szőke. Nem akartam megérteni, hogy mire célzott.

- Inkább csali...

- Szóval igaz. Rátaláltál az ikertestvéredre. Lucas Blake. - Sebastian nem szólt, mire az idegen felnevetett.

- A pletykák gyorsan terjednek. Most, hogy kiderült, hogy Rose meghalt, nagy zűrben vagyunk. És mindenki mozgolódik! -

magyarázta komolyan, s közben végigsimított az arcomon.

- És most, hogy itt a lánya... mindenki őt akarja. Hogy is hívnak, szépségem? - mosolygott újra rám.

- Cseszd meg! - morogtam az arcába, mire felnevetett.

- Imádom ha egy nő káromkodik. Ez mindig annyira felizgat...

- Dean! - kiabálta a hátam mögül Sebastian. Dean arcáról eltűnt a gúny, majd egy darabig csendben vizslatta az arcomat. Még

mielőtt megnyikkanhattam volna, kifordította a karomat, s éreztem, hogy valami hatalmasat kattant. Felsikoltottam.

- Dean! - kiabálta újból Sebastian. Még szorongatott egy pár percig, majd Sebastian karjaiba lökött.

- Tekintsd ezt figyelmeztetésnek! A részemet akarom! Ha te nem ölöd meg, akkor majd én megteszem! - mondta

kifejezéstelen arccal Dean.

- Viszlát, szépségem! - mosolygott rám, miközben én kínlódva nyöszörögtem Sebastian karjai között.

- A-azt hiszem eltört... - nyögtem ki. Felsóhajtott, majd kezei közé vette a karomat. Felszisszentem.

- Nem tört el, csak kiugrott. - közölte a lehető legszíntelenebb hangon.

- Most meg kéne nyugodnom? - kérdeztem két oktávval feljebb. Nem válaszolt, csak megfogta a "jó" kezemet, és maga után

vonszolt. A ház felé. Megtorpantam.

- Segítek. Ha velem jössz. Innen nehezen találnál Los Angelesbe. - nézett rám összeszűkült szemekkel. A karom szinte lángolt,

s már a könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól.

- Csak.... - kezdtem halkan. - csak csinálj valamit. - nem kellett több neki. Bevonszolt maga után az ajtón.

A ház belülről egész barátságos volt. Bár csak a nappalit tudtam szemügyre venni. Egy öreg kandallóból, két fotelból, és egy

kanapéból állt. Középen dohányzóasztal díszelgett. A meghatározó színe a barna volt. Meglepetésemre Sebastian nem a

pincébe vitt. A kanapéra ültetett. Kiment a szobából, s pár perccel később egy székkel tért vissza. Leült velem szembe. Máskor

zavarba jöttem volna, és leordítottam volna a fejét, mert olyan közel ült, hogy térdeim a combjai között voltak, de a karom

őrülten fájt, már azt hittem, hogy menten elájulok.

- Vissza fogom ugrasztani. - tette az ölébe a karomat. Már egy kis érintésre is nyöszörögni kezdtem, pedig nagyon gyengéden

csinálta. Nem hangzott valami jól, de muszáj volt valamit tenni.

- Ne aggódj, csináltam már ilyet! - nézett rám. - De fájni fog. - mondta lassan.

- Csak csináld... - nyöszörögtem megadóan. A karomra fókuszált, én pedig lehunytam a szemeimet. Aztán következett az a

leírhatatlanul erős fájdalom. Azt hittem, hogy egyszerre kiver a víz, és megfagyok. A karomat, mintha belülről égették volna,

kívülről pedig ezer kalapáccsal ütötték volna. Hallottam azt az idegtépő kattanást, és a fájdalom a halántékomon lüktetett.

Felsikoltottam. Össze-vissza vergődtem, de két kar erősen tartott a helyén.

- Kész is van. - szólalt meg Sebastian, mikor elcsitultam, kinyitottam a szemeimet. A karomon két tenyérnyomon kívül semmi

sem látszott. De még mindig zsibbadt. Sebastian elővett egy köteg fáslit, majd közelebb hajolt, hogy a nyakamba akassza, így

rögzítve a karomat.

- Sínbe szokták rakni...de talán megteszi ez is. - magyarázta.

Hirtelen túl nehezek lettek a szemhéjaim.

- Talán, jobb lenne ha pihennél egy kicsit. - mondta az arcomat fürkészve. Fel sem tűnt, hogy túl közel voltunk egymáshoz. Egy

darabig egymás arcát vizslattuk, aztán Sebastian a háta mögé nyúlt, és az egyik fotelból kivett egy paplant.

- Használhatod a kanapét. - mondta, miközben felállt.

- Kösz. - mondtam gúnyosan. Nem kommentálta, csak kiment a szobából, én pedig bebugyoláltam magamat, és elaludtam.

Persze a karomat gondosan elhelyeztem a mellkasomon...

Rég ébredtem napfényben. Az egész nappalit aranyszínűre vestette a felkelő nap. Az erős fájdalom, amely a karomtól egészen

a lábujjhegyemig hatolt, emlékeztetett arra, hogy nem otthon voltam. Ahogy felálltam, rögtön elindultam kifelé a szobából. Az

előszobába érkeztem, ahol fogasok, és szekrények fogadtak. Semmi kivetni való nem volt a berendezésén...csak éppen

unalmas volt. Ahogy átvágtam a szobán, az étkezőbe értem. Annak ellenére, hogy Sebastian egymaga élt itt (tudtommal)

hatalmas asztal terítette be a szobát. Még a nappalinál is fényesebb volt itt, mert ablakok borították a falat.

- Héj! - szólalt meg mögöttem Sebastian, mire én megpördültem. - Hova indultál? - kérdezte, és összefonta a karjai, majd

felsóhajtott.

- Erre! - fordult meg, én pedig engedelmesen követtem. Egyikünk se szólalt meg ahogy átvágtunk a szobákon, melyek

unalmasabbnál unalmasabban voltak berendezve.

- Hogy van a karod? - törte meg végül a csendet.

- Jól. Már nem érzem. - válaszoltam egyszerűen.

- Akkor talán... - nyúlt a karom felé, de én hátra léptem, elkerülve, hogy hozzám érjen.

- Erre semmi szükség. - mondtam rekedtesen. Kerültem a tekintetét, de ő végig a szemembe nézett, majd megpróbálta

elrejteni mosolyát. De túl jól ismertem az arcát.

A fürdőszoba elég kicsi volt, és ugyancsak unalmasan volt berendezve, de majd megőrültem egy zuhanyért. Sebastian egy

darabig még a küszöbön álldogált. Kérdően meredtem vissza rá, mire megkerült, és bezárta az aprócska ablakot.

- Képes lennél zúzódott karral is kimászni. - ez kijelentés volt. A mosdó szélére tett egy törülközőt.

- Ha betöröd, - bökött az ablak felé. - kifizeted! - indult el kifelé az ajtón. Meg kellett álljam, hogy nyelvet öltsek rá.

Miután kihámoztam magamat a ruháimból, a zuhany alá álltam. Ahogy a meleg víz ellazította mindenemet, egyszerre

elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Egy kisebb gőzfürdőt rendeztem, mire kikászálódtam a zuhany alól. A tükörbe nézve már

egészen önmagamként festettem. Belecsavartam magamat a törülközőbe.

- Ferrah! - kopogott Sebastian. - Bejöhetek? - kérdezte odakintről.

- Nem! - morogtam. Dühös voltam rá. Nem értettem, hogy a saját gyilkosom miért volt velem ilyen figyelmes.

- Akkor leteszem az ajtóba. - válaszolta. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tett le. Mikor hallottam, hogy elment,

a szememet a kulcslyukhoz tettem. Már tényleg nem volt ott, így kinyitottam az ajtót.

Egy ruha volt. Méghozzá nagyon csinos, és nőies darab. Bár egy kicsit nagy volt rám (mellbőség terén), de a fő, hogy

kényelmes volt. És tiszta! A térdemig érő kék ruha, a csípőmtől bővült. Kicsit megigazítottam a vizes hajamat, majd mikor

megegyeztem a saját tükörképemmel, elindultam kifelé. De honnan van Sebastiannak női ruhája? - kérdeztem magamtól.

Ahogy az étkezőbe léptem, Sebastian éppen telefonált.

- Rendben, akkor majd még hívom. - tette le a telefont. Ahogy észrevette, hogy beléptem elejtett egy fél oldalas mosolyt.

- Jól áll. - mondta végigmérve.

- Kösz. - pöfögtem morcosan. Jogom volt dühös lenni rá, amiért egy teljes napig megkötözve ücsörögtem a pincéjében.

- De honnan van neked női ruhád? - kérdeztem. Felnevetett.

- Ne érts félre semmit. - mondta egy huncut vigyor kíséretében. Annyira fájt ezt látnom, és mégis hevesebben vert a szívem.

- Ez a ruha, még az anyádé volt.

- Tessék? - kérdeztem egy oktávval feljebb. - Én... én ezt nem hordhatom! Ez olyan... tiszteletlen... - dadogtam zavartan.

- Nos, engem nem zavar ha meztelen vagy. - mondta, s szinte levetkőztetett a tekintetével. Felment bennem a pumpa, s

éreztem, hogy elvörösödök.

... de nem csak a dühtől....

10. fejezet

Kedves olvasóim!

Szeretném ha írnátok kommenteket!Vártam egy darabig, hátha érkezik a 9. fejezetre komment... de nem.:( Írjátok, hogy sokszor benéztek, hogy van e friss... én pedig sokszor benézek, hogy van e komment. Szóval ez egy elég hülye helyzet, és nem szeretném idegesíteni magamat ezzel... szóval egyezzünk meg! Csak akkor rakom fel a következő részt, ha kommentáljátok a munkámat!

10. fejezet

Angyalok városa

Los Angeles. Az angyalok városa. Nekem mégis maga a pokol volt. Oda tartottunk Lucassal. Furcsa, de nehezebb volt kilépni az

ajtón, és nem nézni hátra, mint eddig valaha. A tudat, hogy a fiú, akit szerettem velem volt, és vigyázott, bármi is várt rám

Last Hills határain kívül, vígasztalt. Bár gondterheltségét leplezte, tudtam, hogy nem helyesli, hogy apu tudta nélkül megyünk.

Minden egyes fával, bokorral, és kilométerrel, a szívem egyre nehezebbé vált. Mikor ötlött belém, hogy elhagyom apámat?

Talán azt hiszi majd, hogy azt fogom tenni amit anyu... nem térek haza. Felsóhajtottam.

- Miért nem próbálsz aludni egy kicsit? - kérdezte a volán mögül Lucas. Tudtam, hogy nem könnyítek az ő lelkén a sóhajokkal,

és a gondterhelt arckifejezésemmel. Mégis beadtam a derekamat. Előhúztam a hátsó ülésről Lucas pulcsiját, és a fejem alá

raktam, hogy ne nyomja az ablak. Ahogy a pulcsiba szippantottam, furcsa érzés fogott el.

- Nem cigiztél. - adtam hangot a gondolataimnak. Nem nézett rám, csak az utat kémlelte.

- Tessék?

- Nem fontos. - dőltem vissza a pulcsira, s még mielőtt elaludtam volna, még láttam a lemenő nap sugarait.

Arra ébredtem, hogy Lucas hatalmas keze végigsimított az arcomon.

- Ferrah, ébredj! - kinyitottam a szemeimet, hogy lássa, hogy ébren vagyok. Egy Motel parkolójában voltunk. Kiszálltam a

kocsiból, és engedelmesen követtem Lucast a bejáratig.

- Jó estét! - köszönt előre Lucas. A tulajdonos bólintott, majd a kulcsot Lucasnak nyújtotta.

- Nem is fogsz fizetni...

- Majd utólag. - vágott a szavaimba Lucas. Megelégedtem a válasszal. Amúgy is fáradt voltam a vitatkozáshoz.

- Sajnos csak egy szabad szobájuk volt. Remélem nem zavar. - kérdően meredtem rá, mire felnevetett.

- Nyugi. - fogtam meg a kezemet. Felsóhajtottam. Lucas úgysem tenne olyasmit, amit nem szeretnék. - gondoltam álmosan.

Mikor a szobába léptünk, elég szegényes látvány tárult elénk. Csak egy ágy volt, és egy szekrény. No meg egy fürdőszoba.

- Menj nyugodtan zuhanyozni. - mondtam ásítozva. Bólintott, majd a fürdő felé vette az irányt. Amíg mosakodott addig a

tulajdonos felhozta a bőröndjeinket. Aztán felvettem a pizsamámat, és leheveredtem az ágyra.

Hajnali kettő. Ennyit mutatott az óra mikor felkeltem. Láttam már Lucast aludni, de sose tudtam betelni vele. Olyan volt, mint

egy nagy kölyökkutya. Mosolyognom kellett. Kimentem a fürdőszobába, hogy igyak, aztán vissza feküdtem mellé.

Egyenletesen szuszogott. Közelebb húzódtam hozzá. A teste kellemesen melegítette az enyémet.

- Nem tudsz aludni? - törte meg a csendet. Zavarba jöttem. Most, hogy ébren volt, és tudta ő is, hogy csak pár centi választ el

minket. De nem szólt semmit. A szemei csukva maradtak.

- Még meg sem köszöntem. - suttogtam a paplanba.

- Micsodát? - nyitotta ki a szemeit.

- Hogy elhoztál. Segítesz nekem, és vigyázol rám. - búgtam vissza. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de egyszer csak az

ajkaimat az övéihez érintettem. Nem tiltakozott. Bár ajkai lassan, álmosan mozogtak az enyéimen.

- Érted bármit. - mondta a hosszú csókjaink között. Aztán ajkai egyre mohóbban csókolták az enyéimet. Leállíthattam volna...

de nem tettem. Mert ismeretlen tüzek vettek körül minket. Fölém hajolt, s a hajamba túrt, én pedig az övébe. A kezeim

maguktól próbálták levenni a pólóját, mire eltolt magától.

- Ferrah... - kezdte, de újból megcsókoltam.

- Kérlek, ne hagyd abba. - suttogtam a fülébe. Megadóan hajolt fölém. A nyakamat kezdte csókolni, s addig le tudtam venni

róla a fehér pólót. A bőre valósággal égette az enyémet. A pizsamám kezdett mindkettőnket zavarni, így felemeltem a

karjaimat, hogy levehesse rólam. Mohón megcsókolt, majd az államat kezdte kényeztetni. A fülem mögötti gödröcskével

folytatta, amitől bizseregni kezdett a bőröm. A kulcscsontomra tévedtek ajkai, s onnan csigalassúsággal haladt lefelé.

Próbáltam kontrolálni magamat, de önkéntelenül is egyre mélyebb sóhajok hagyták el a számat, s mikor már a melltartómból

próbált kihámozni, megszólalt a telefonom. Mindketten lefagytunk. Egy darabig hallgattuk a bugyuta csengőhangomat.

- Nem akarod felvenni? - kérdezte, és az oldalára fordult, így pont mellettem feküdt. Felsóhajtottam, majd előkotortam a

táskámból a kis készüléket.

- Apu az. - mondtam egyszerűen. Lucas felsóhajtott.

- Nem fogom felvenni. Most még nem. - közöltem, és vártam, amíg elhallgatott a mobil, majd kikapcsoltam. Ezután kínos

percek következtek. Gyorsan felkaptam a pizsama felsőmet, és a fürdőszobába indultam. Miután egyikünk se tudott tovább

aludni, elindultunk, hogy tankoljunk.

- Los Angeles... - jelentettem ki, mikor kinéztem az ablakon, s a város látványa a szemem elé tárult. Minden ki volt világítva, s

hatalmas épületek, és felhőkarcolók meredeztek az ég felé. Az én tetszésemet még se nyerte el. Túl nagy volt.

- Fizetek. - Mondta Lucas, miután teli tankolta a kocsit. A tekintetemmel követtem a bolt bejáratáig, egészen a pénztárig, mivel

üvegborítású volt. Kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy kinyújtsam a lábaimat, majd felálltam. A friss levegő kiűzte az álmot a

szemeimből. Elővettem az ülés alól az egyik ásványvizes flakont, és kortyolni kezdtem. Meg is bántam, mert rögtön ki kellett

szaladnom a mosdóba. A benzinkút ajtaja automatikusan kinyílt. A kassza előtt hatalmas sor állt, Lucassal a legvégén. Miután

elkértem a női mosdó kulcsát, és elvégeztem a dolgomat, a falatnyi tükörbe néztem. A hajam szél borzolta volt, a szemeim még

duzzadtak voltak az alvástól. Az ajkaim cseresznye pirosak. Tipikus álmos fejem volt. Felsóhajtottam, majd igazgatni kezdtem

a hajamat, és megmostam az arcomat, így egy fokkal tűrhetőbben néztem ki. Mikor kiléptem a mosdóból, a kassza felé

indultam. Lucas épp fizetett.

- Parancsol esetleg számlát? - kérdezte a pénztáros.

- Igen, legyen szíves. - válaszolta Lucas. Számlát? - bújtam az egyik polc mögé, amin méretes plüss mackók ücsörögtek. Elég

nagy volt a lábuk, és a fülük, hogy eltűnjek mögöttük.

- Milyen névre lesz? - szólalt meg a pénztáros, s a papír fölé emelte tollát.

- Lilyen Rose Roberts. - válaszolta egyszerűen Lucas. És akkor majdnem hátraestem. Miért akarta Lucas a én édesanyám

nevére iratni a tankolás számláját.

- Backpackers Paradise Hotel? - kérdezte a pénztáros, mire Lucas bólintott. Tudta, hogy hol van. A szívem majd kiugrott a

helyéről, és én majd kiugrottam a polcok mögül. De meg kellett várnom a fizetés végét, hátha elhangzik valami információ, az

anyámmal kapcsolatosan.

- Szabadna kérnem a nevét? - nézett a pénztáros Lucasra.

- Sebastian Blake.

- Rendben. Meg is van. Viszlát!

- Viszlát!

A lábaim a földbe gyökereztek. Sebastian. Tisztán értettem, hogy azt mondta, Sebastian. Elöntött a pulykaméreg.

Kiviharzottam az épületből.

- Viszlát! - szólt utánam a pultos, s alig bírtam megállni a káromkodást. Mintha ő is hazudott volna nekem. Ahogy megláttam a

kocsinak dőlve Lucast... illetve Sebastiant... nem is tudom, hogy kit, megálltam elötte. Kérdően meredt vissza rám.

- Valami baj van? - kérdezte ártatlan hangon.

- Ki a franc vagy te? - kiabáltam rá.

- Ferrah, mégis...

- Ne add az ártatlan! Tudom, hogy nem Ő vagy! - kiabáltam még hangosabban. Az arca ellazult, majd elmosolyodott.

Megrökönyödve álltam. Úgy éreztem magamat, mint akibe jól belerúgtak.

- Előbb rájöttél, mint azt vártam volna. Ezek szerint mégsem vagy olyan ostoba, mint Lucas. - lépett közelebb.

- Maradj ott ahol vagy! - kiabáltam, de a hangom megremegett. Felnevetett.

- Érdekes, Anne is ezt mondta... pontosan azelőtt, hogy megöltem volna. - mosolygott rám nyájasan. Megfagyott a vér az

ereimben.

- Te... - Az eszem azt súgta fussak... a szívem pedig, hogy harcoljak a barátnőmért. Ő lett volna a gyilkos? De miért nézett ki

úgy, mint Lucas? És miért nem ölt meg ez idáig? Hátrálni kezdtem.

- Azt hiszed bárhova is elfuthatsz előlem, kicsi lány?! - kérdezte gúnyosan. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy hangot adjak a

gombócnak a torkomban. Nyilvános helyen csaknem ölne. - gondoltam, de a kijáratot szorgalmasan kerestem. Csak a

pénztáros volt az épületben. A sok ember, egyszerre eltűnt. Az utolsó kocsi is kihajtott a benzinkútról. És akkor az adrenalin

egyszer csak futásra sarkallt. Az egyik forgalmas utca felé fordultam. Szerencsémre éjszaka is tömve volt emberekkel, nem

úgy, mint Last Hillsben. Egy pillanatra hátranéztem, de nem láttam őt. Mégis futottam tovább. Átmentem egy zebrán, majd a

térdemre támaszkodva álltam meg. A szívem a bordáimat döngette. Az arcom kipirult, s alig kaptam levegőt. Az egyik épület

falának dőltem. Ahogy oldalra fordítottam a fejemet, megpillantottam egy telefonfülkét. A zsebembe nyúltam. Volt nálam pénz.

És most már remény is.

Gyorsan tárcsáztam a számot.

- Lucas Blake számát hívtad, tudod mi a dolgod... - letettem a kagylót. Újra tárcsázni akartam apu számát, de a kezeim

megmerevedtek a levegőben. Nem hívhatok senkit. Csak veszélybe sodornám őket. - gondoltam, ráadásul elhasználtam az

utolsó centesemet.

- Nem fogja felvenni. - ahogy oldalra pillantottam, Sebastian a fülke oldalának dőlve nézett rám. Mindketten a fülke ajtaja felé

ugrottunk. Ő kifelé húzta, én befelé.

- Azt hiszed, ott biztonságban vagy? - szólalt meg... akárcsak egykoron Lucas. De most nem kíméletlen csókok vártak, hanem

a kíméletlen halál. Tudtam, hogy csak egy mozdulat, és kivágódik az ajtó, így cselekednem kellett. Elengedtem az ajtót, mire

hátrahőkölt. Próbáltam ki surranni, de elkapott a karomnál fogva. Lendült a karom, és el is találtam volna, ha nem hajol el az

ütés elöl.

- Meg kell hagyni, te azért nem vagy olyan könnyű eset, mint a szőke liba. - nevetett, mikor lefogta mindkét karomat.

Rángattam magamat ahogy csak bírtam, de nem eresztett. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a karjába haraptam, mire

fájdalmasan felordított, s nekem volt annyi időm, hogy kicsusszanjak a gyilkosom karjai közül, s futásnak eredjek. Csak pár

méterig jutottam, aztán elsötétült minden...

Nagyon meleg volt, és nagyon sötét. A földön feküdtem. A kezeimet egy kötél fogta össze, mint a lábaimat. Próbáltam

kiszabadulni, de képtelenség volt. Aztán felkapcsolódott a lámpa. És felsikoltottam. Lucas ott ült előttem, egy székhez kötözve,

eszméletlenül.

- Lucas! Lucas! - kiabáltam, de nem mozdult.

- Hiába. Már én is próbáltam. - hallatszódott mögülem Sebastian hangja. Az emeletről lépkedett le. Csak most vettem észre,

hogy egy koszos pincében voltunk. - Sokkal durvább módszerekhez is folyamodtam. - guggolt mellém.

- Őt engedd el! Neki ehhez semmi köze! - siránkoztam a földön fetrengve. Felnevetett.

- Ó, dehogyisnem! Nem is tudod mennyire! - hajolt a fülemhez, s már készült is, hogy valamit súgjon, mikor a felső szinten

kicsapódott az ajtó.

- Kutassátok át a pincét is! - hallatszott. A rendőrség volt! Megkönnyebbülten nyitottam a számat egy sikolyra, mikor Sebastian

váratlanul be tapasztotta. Egy könnyed mozdulattal a karjaiba kapott, s akárhogy fickándoztam nem tudtam szabadulni. Csak az

járt a fejemben, hogy Lucas ott ült védtelenül. De végül rájöttem, hogy az csak jó, ha a rendőrök megtalálják, és segítenek

rajta. Az egyik öreg szekrény mellé léptünk. Eltolta a régi bútort, s egy rejtett ajtó tárult a szemünk elé. Mikor beléptünk rajta,

még vissza húzta a szekrényt, majd becsukta az ajtót.

- Itt kiabálhatsz ahogy csak tudsz. - mondta gúnyosan.

Egy újabb sötét szobába érkeztünk. Kicsordultak könnyeim a csalódottságtól, és a félelemtől. Lerakott egy székre, amíg

felkapcsolta a villanyt.

- Miért akarsz megölni minket? Miért kellünk neked? - kérdeztem palástolva a síró görcsömet.

- Hidd el nekem, nem akarod tudni.

- Már így is elég fájdalmat okoztál... - kezdtem.

- Ez semmi az igazsághoz képest. - nevetett fel, miközben beletúrt szőkés-barna hajába. Leült egy székre, és a zsebéből

előkotort egy telefont. Tárcsázott egy számot, majd rövidesen beleszólt egy hang.

- Itt van nálam. - mondta érzéketlen hangon. - Rendben. - ezzel le is tette a telefont, majd újra rám pillantott.

- Nem vagy éhes? - kérdezte unott hangon. Elfordítottam a fejemet, annak ellenére, hogy az voltam. Turkálni kezdett a hátam

mögött lévő hűtőládában. Nem néztem meg, hogy mit evett. És szerencsére nem éreztem az illatát se. Nem akartam, hogy

korogjon a gyomrom.

- Tudod, nagyon hasonlítasz rá. - szólalt meg végül. - Mármint az anyádra. - felkaptam a fejemet.

- Honnan ismered őt? - kérdeztem felindultságomban, annak ellenére, hogy gyerekes módon megfogadtam, hogy nem szólalok

meg.

- Az most nem fontos. - mondta nyugodtan. - Ő is ugyanilyen vakmerő, és ostoba. - folytatta. Nem válaszoltam, de legbelül

pulykaméreg fojtogatott. Lehunytam a szemeimet. Lucas, remélem te jobb helyzetben vagy, mint én. - gondoltam.

- Még szerencse, hogy Lucas az ikertestvérem. - lépett elém. - Így legalább nem rajtam verik majd le a balhét, a zsaruk. -

mintha minden reményemet eltiporta volna.

- Te szemét. - szűrtem ki a fogaim közül. - Miért akarsz rosszat a saját testvérednek? - kérdeztem, már szinte ordítva.

- Annak is megvan az ára. - guggolt elém, és a combomra tette a kezét.

- Ne nyúlj hozzám! - kiabáltam rá.

- Miért? Hiszen számtalanszor megcsókoltalak. Sőt! Majdnem szeretkeztünk is! És te még csak meg sem tudtál különböztetni

Tőle. Ez szégyellni való. - mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. Elvörösödtem. De nem csak a méregtől...

- Akkor se érj hozzám! - morogtam dühösen.

- Furcsa... pedig nemrég azt mondtad ne hagyjam abba. Akkor még tetszett a dolog, és...

- Elég! Ne beszélj erről! - kiabáltam idegesen. - Csak azért volt, mert azt hittem, hogy Lucas vagy! De soha nem tenném meg

még egyszer!

- Ezt kötve hiszem. - állt fel. Egy darabig hallgattunk mindketten.

- Te ismered az anyámat... - kezdtem csendesen, de félbeszakított.

- Ismertem. - kérdően meredtem rá.

- Egy éve meghalt.