7. fejezet

Charlotte és Edmund

A premier napja. Hát elérkezett! Azt hittem az ünnepek mindig boldogan telnek... de az én esetemben ez nem így volt. Szörnyen éreztem magamat! Legszívesebben reggel ki sem keltem volna az ágyból. De apunak valahogy sikerült kirángatnia. Lezuhanyoztam, és elővettem az egyik fehér alkalmi ruhámat. A hajamat begöndörítettem, és egy csattal hátratűztem. Mikor megegyeztem magammal a tükörben, lerobogtam a lépcsőn. Apu már öltönybe várt rám.
- Mehetünk? - már megint előttem sütötte el ezt a mondatot.
- Az Északi sarkra? - mutattam az öltönyére, amiben úgy festett, mint egy pingvin.
- Ferrah!
- Ha szerencsénk van összetalálkozhatunk Topival! Tudod, abban a pingvines mesében volt...
- Ferrah! - szólt újra apu.
- Nyugi, jól nézel ki! - mosolyogtam, és felkaptam az alkalmi kabátomat. Elég randa idő volt. Pedig nyáron meg kellett volna sülnünk.
Oda felé úton elmélyültem az ablaktörlő ide-oda járásában. Egy kicsit izgultam az előadás miatt. Furcsa ha az ember beül egy előadásra, nem igazán érdeklik az előkészületek, egészen addig amíg ő is része nem lesz. Gyorsabban értünk a színházba, mint általában. Szerencsés napnak indult, félretéve, hogy az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Amikor a parkolóba értünk, eszembe jutott, hogy elfelejtettem bepakolni az esernyőmet. Mégiscsak szerencsétlen nap elé néztünk. Vigyáznom kellett... hátha médiumnak születtem, és ezzel befolyásolom az előadás sikerét! Ráadásul pont fehér ruhában voltam. Sőt! A térdem fölé ért, így részem volt egy kiadós vacogásban. Ahogy átugráltam a parkolóban a pocsolyákat, és azt ajtóig értem, eltelt egy év. De nem áztam el annyira vészesen. Csak utána mérgelődtem, hogy nem vártam meg aput, akinél egy hatalmas esernyő volt, és rám nyújtogatta a nyelvét azzal a felirattal, hogy "két embernek is elég!".
Ahogy beléptünk hátra kellett hőköljek. Az előtér dugig volt emberekkel! Furcsa volt. Eleinte azon botránkoztam meg, hogy milyen üres volt az előtér, aztán azon, hogy milyen sokan voltak. Apuval átvágtunk a tömegen. Leadtuk a kabátjainkat, és elindultunk a kijárat felé.
- Hova megyünk? - kérdeztem túlkiabálva a tömeget.
- A művészbejáróhoz!
- De minek jöttünk be ide?
- Hogy letegyük a kabátunkat. - már majdnem válaszoltam, hogy ott is letehettük volna. De inkább ráhagytam.

Elég furcsa volt Philt öltönybe látni. Olyan civilizáltnak tűnt. De egyben idegesnek is. Mikor nem?
- Minden rendben lesz, Phil! - lépett mellé apu, és a vállára tette a kezét.
- Nem, nem lesz! Anne még nincs itt! - kiabálta Phil.
- Hol van? - néztem Calebre. De ő lebiggyesztette a száját, jelezve ezzel, hogy fogalma sincs.
- Hívtam a mobilján, de nem vette fel. - magyarázta. Eközben megérkezett Lucas is. Már átöltözött. Ahogy mellénk ért, még csak egy pillantással sem illetett. Próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. Bár tudtam, hogy úgyse tudnék sírni.
- Mi lesz ha nem ér ide időben? - kérdezte apu idegeskedve, és leült az egyik székre. Phil egy darabig ide-oda járkált. Mindannyiunkat idegesített ezzel... legalábbis nekem úgy tűnt a tekintetekből. Aztán egyszer csak megállt, és felém fordult. Rögtön tudtam, hogy mit akart.
- Nem! Felejtsd el, Phil! - mondtam, de láttam rajta, hogy nagyon eltökélt.
- De tudod a szöveget! - mondta apu, rögtön kitalálva Phil szándékát. Már ő is ellenem volt! Áruló!
- De én nem tudok színészkedni! - ellenkeztem.
- Tényleg elég pocsék benne! - hálás lehettem volna Lucasnak, hogy mellém állt. Csak történetesen nem mellém akart állni, hanem megelőzni, hogy ne kelljen velem játszania egy színpadon.
- Nem érdekel! Csak mond el a szövegedet, és utána hazamehetsz! - mondta Phil idegesen. Megijedtem a hangjától.
- De...
- Ferrah, kérlek! Ha nem teszed meg, akkor fújhatjuk az egész műsort! - mondta apu, ezzel elűzve belőlem az ellenkezést. Nem akartam, hogy annyi ember munkája miattam vesszen kárba.
- Legyen. - mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Egyszerűen képtelenség volt fűzőben lélegezni. Azt hittem megfulladok, amikor a táncos lányok segítettek rámadni a ruhát. Ami kívülről szépnek tűnt, azt átélni szörnyű volt. Akárcsak a színészkedés. Azt hittem, hogy könnyű, de ahogy kikukkantottam a színpadra, megakadt a szemem a tömegen. Azt hittem, hogy mentem kiugrik a szívem rémületében. Hátrébb léptem. Egyenesen Lucasba ütköztem. Nem mondott semmit a ruhámra. Csak akkor nézett rám, mikor nekimentem.
- Bocs. - mondtam rekedtesen. Nem válaszolt, csak állt mellettem. A kezdést várta. Annyira izgultam, hogy összeszorult a gyomrom. Vagy az a fűző miatt volt?
- Mindig ennyire sokan vannak? - kérdeztem aztán halkan.
- Többnyire.
Ennyi volt amit mondani tudtunk egymásnak, mert felcsendült a zene. Az első jelenet pont Charlotte-val kezdődött. Remek. - gondoltam idegesen. Aztán kiléptem a színpadra, és az összes ember szeme rám szegeződött. A szöveget kívülről-belülről fújtam... de egyszerre az összes szó kirepült a fejemből. Ne izgulj! - mondogattam magamnak. A súgó szerencsére kihúzott a csávából. Eszembe jutott a szöveg. Már csak színészkednem kellett. Ha tudtam volna, hogy hogy kell... persze láttam a próbákon, hogy Anne mit csinált, és tudtam is. De úgy, mint ő nem tudtam előadni! Ráadásul Lucas jelenléte sem segített ezen. Csak csetlettem-botlottam össze-vissza... de úgy tűnt a közönség ebből semmit sem vett észre.
A jelenetek egymást követték. Egészen belejöttem a dologba. Aztán elérkezett a szünet.
Nyöszörögve leültem az egyik székbe, de meg is bántam, mert a fűző rögtön megszorított. Majdnem felsikoltottam fájdalmamban. Nagyszerű. - gondoltam idegesen.
- Kicsim! - lépett mellém apu. - Egész jó voltál!
- Apu, borzalmas voltam!
- Öhh... csak gondolj a csokis fánkra, amire ezután meghívlak! - mosolygott. De ez az "öhh" nem igazán tetszett.
- Phil? - tudtam, hogy érti a kérdésem teljes változatát. "Phil mennyire ideges?"
- Egyáltalán nem ideges. Sőt, az egész előadás alatt meg se szólalt. - magyarázta homlokát ráncolva.
- Ja, biztosan sokkot kapott! De talán még nem késő! Ropogtassunk mogyorót, és táncoljuk körbe, hátha feléled! - mondtam kínlódva a fűzővel.
- Ferrah, tudom, hogy nem könnyű ez. De nagyon hálásak vagyunk neked! - nem szóltam semmit, csak felnyögtem.
- Szerintem ezt Lucas is nagyra becsüli! - mondta apu suttogva. Felkaptam a fejemet.
- Hogy jön most ide Lucas? - kérdeztem idegesen. - Egyébként meg, kit érdekel a véleménye? - kérdeztem. A színészkedés már egész jól ment.
- Lehet, hogy öregszem, de nem vagyok hülye! - kacsintott rám apu.
- Már nem érdekel! - morogtam.
- Ezt azután mondd, miután megvolt a csókjelenet. Ledermedtem. El is feledkeztem a csókjelenetről! Ha nem lett volna rajtam fűző, biztosan felborultam volna a székkel.
- De... - ennyi időm volt gondolkozni, mert megszólalt a zene. - Apu! - néztem felé segélykérően.
- Ne nézz így rám, én nem mehetek fel helyetted! - mondta, és valamiért szórakoztatta az ábrázatom.
Végül kikecmeregtem a színpadra. A lámpalázam egy percre visszatért, majd el is múlt. Elkezdtem mondani a szöveget. De tudtam, hogy minden egyes szóval közelebb kerülök a csókjelenethez. Nem akartam, hogy Lucas gyűlölködve csókoljon meg. Féltem, hogy porba tiporja majd az eddigi élményeinket e téren. A szívem hevesen vert, valahányszor csak a színpadra lépett. Egészen elkalandozott a figyelmem, és elmélyedtem a gondolataimban.
Aztán mielőtt észbe kaphattam volna, már ott álltunk a színpadon... ketten. Megszólalt a kedvenc zeném, de ezúttal nem volt kellems hallgatni. Nem kapcsolt ki. Feszültebbé tett.
Egyedül álltam a színpadon. Tudtam, hogy hamarosan belép a jelenetbe Lucas, Edmund szerepében, és megszólítja Charlotte-t.
"- Charlotte! "- nem fordultam meg. Azt hittem azért bámult mindenki, mert meghallották, hogy a szívem mennyire döngette a bordáimat. Pedig csak elfelejtettem a szövegemet. Illetve nem mondtam. Ehelyett csak megfordultam, és egyenesen Lucas szemeibe néztem. Újra láttam Lucast. Mármint a Lucas, Lucast! Az arca nem telt meg gyűlölettel ha ránéztem. A szívem újra hevesebben vert. De nem az izgalom miatt. Aztán ráébredtem, hogy az egész csak a jelenet része. Az arca a színfalak mögött újra kegyetlenre, és ridegre fog váktani.
Ez csak színjáték volt.

"Edmund, mit csinál maga itt?" -kérdeztem Charlotte hangján. Furcsa volt Lucast magázni.
"- Hagyja a színészkedést! Tudom, hogy mit tett!-" lépett közelebb Lucas felkészülve a csókra.
Tudom, hogy mit tettem... Én Ferrah Roberts, cserben hagytam a fiút... akibe akaratom ellenére is beleszerettem! Ideje volt helyrehozni a problémáimat!
- Tudom. De nem tehettem mást. - mondtam magabiztosan. Lucas mégcsak meg sem lepődött, hogy nem Charlotte szövegét mondom. Hanem az enyémet...
- Nem értem magát. - mondta Lucas. A mondatának még csak köze sem volt Edmundéhoz.
- Azt hiszem én sem értem magamat. - válaszoltam csendesen.
- Nem értem, hogy miért védtem őt helyetted! - fel sem tűnt, hogy letegeztem. Ez már az én hangom volt, az én kétségbeesett hangom. Nem Charlotté.
- Ez nem változtat a tényen, hogy megtetted. - válaszolta Lucas, de furcsamód nem volt ideges. Talán ez is a színjáték része volt?
- Tisztában vagyok vele. - válaszoltam egy gombóccal a torkomban. Több száz ember figyelt minket, de úgy éreztem, mintha csak mi ketten lennénk ott.
- Tudom, hogy hibát követtem el... - mintha sírtam volna... a szavaimmal. De ahogy Lucas figyelt rám, és minden szavamat hallotta, az valahogy erőt adott.
- ... és gyűlölj ahogy akarsz, de nem akarom, hogy megvonj saját magadtól...mert...- megakadt a nyelvem. El sem hittem, hogy ezt mind elmondtam. Ráadásul Lucasnak! Az összes vér az arcomba szökött. De nem hazudhattam többé magamnak. Se neki.
- ...mert én... - kezdtem el újra, s Lucas tett felém egy lépést.
"-Charlotte, kérem maradjon! -" kezdte el a szövegét. Tehát ennyi? Nem akarta hallani, hogy én mit éreztem iránta.
"- Engedje el, Edmund! Nekem hitvesem van, aki Párizsban vár rám! -" válaszoltam fagyosan.
"- Nem mehet el Charlotte!-" lépett újra felém. Úgy voltam vele, hogy jobb gyorsan túl lenni rajta.
"-Miért nem?-" Tudtam, hogy melyik mondat következik, s próbáltam egy zeneszöveget felidézni magamban. Nem akartam, hogy szíven üssön a mondata.
- Mert szeretlek, Ferrah!- már közvetlenül előttem állt. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Ezt a mondatot... nekem szánta? Nekem? De...
Nem volt időm gondolkozni, mert két keze közé vette arcomat, és nagyon lágyan megcsókolt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Már nem tudtam visszacsókolni, mert fülsüketítő tapsvihar következett! Lucas még mindig az arcomon tartotta kezeit, s a fülembe suttogta:
- Most elégedett, Charlotte, vagy inkább levigyem a raktárba? - furcsa dolgokat művelt a hangja. Libabőrös lettem, s legszívesebben újra megcsókoltam volna. De fékeztem az indulataimat.
A mi jelenetünknek vége volt. S annak rendje, s módja szerint befejeztük a műsort. Charlotte (vagyis én) a színdarab végén hozzáment a gazdag grófhoz, s elhagyta Edmundot. Alig vártam már, hogy ez a nyomorult Charlotte (vagyis én) végre lezárja a színdarabot, és újra a valóéletben lehessünk.
Csak egyszerűen Ferrah és Lucas.

6. fejezet

Medicinlabda

Csak reménykedni tudtam, hogy az elkövetkezendő hetekben majd minden olyan lesz, mint a mi kis "produkciónk" előtt.

Ahogy abban is csak reménykedni tudtam, hogy Lucast nem érte olyan mélyen a seb. Nem vártam el, hogy egyből mindent

meg nem történtnek tekintsen... nem. De ha nem is értem, hát önmagáért lett volna... elnéző.

Azóta egy hét telt el. De hiába reménykedtem:

- Szerelmet akarok látni, mutasd meg, hogy mennyire szereted őt! Az ördögbe is! A héten premier! - rikácsolta a színpadra

Phil. Lucas és Anne úgy álltak a színpadon, mint két elkopott marionett baba. Fáradt arcuk beesett, szürke volt. A próbák a

premier miatt este kilencig tartottak... illetve tízig, ha a jelmezek rendberakását is beleértjük.

- Újra! - ült le idegesen Phil, és masszírozni kezdte halántékát.

"- Engedje el, Edmund! Nekem hitvesem van, aki Párizsban vár rám!

- Nem mehet el, Charlotte!

- Miért nem?

- Mert szeretem."

- NEM! NEM! NEM! - állt föl újra Phil ordítozva. - Edmundnak ezt úgy kell mondania, mintha valamit éppen kitépnének belőle!

Tudom is én mit! A szívéből egy darabot... vagy a máját... vagy a tüdejét! Szenvedést akarok a részedről, Lucas! -

magyarázta heves mozdulatokkal. A feje olyan vörös volt, mint ha megevett volna egy tál wasabit. Attól féltem, hogy lángra

fog lobbani!

- Most éppen nem vagyok szerelmes hangulatomban... - morogta Lucas az orra alá, úgy, hogy mi ne halljuk. De én hallottam.

Mintha fejbe találtak volna egy medicinlabdával. Lucas kárára, Phil is meghallotta.

- Mondok én neked valamit édes fiam! - kezdte vissza folytott méreggel a hangjában. - Magasról leszarom, hogy milyen

hangulatodban vagy! Egy jó színész bármikor tud játszani! Ha vidám, szomorú szerepet! Ha szomorú, vidám szerepet! Ha

erre nem vagy képes, akkor akár el is mehetsz! - magyarázta kiengedve mérgét. Egy darabig csend volt.

"- Engedj el, Edmund! Nekem hitvesem van, aki Párizsban vár rám! -" kezdte el Anne a szöveget, s ezzel kimentett

mindenkit a szorult helyzetből.

"- Nem mehet el, Charlotte! -" Lucas hangja megváltozott. Próbálta felszínre hozni a fájdalmát... meg kell mondjam, hogy

nagyszerűen csinálta. Phil elégedetten mormolt valamit. Valami olyasmit, hogy "Nem hiába vagy te ott fent."

"- Miért nem?

- Mert szeretlek. - ez a kijelentés pocsék volt. Kijavítom magam. A kijelentés nagyszerű... a színjáték volt pocsék. Lucasból

mintha valami eltűnt volna.

- Elég! - kiabált fel Phil a színpadra. - Mára ennyi. Túl ideges vagyok, ti meg túl sokat bénáztok ma! - ez a kettő nem csengett

jól együtt.

- Menjetek haza! - leoltotta az olvasó lámpáját, és elindult kifelé.

- Bocs, ma nem voltam jó formámban. - fordult Anne Lucashoz, mikor kiment Phil. Lucas csak megrázta a fejét, ami valami

ilyesmit jelenthetett: "Rá se ránts!". Még volt időm elkapni a pillantását. Bár ne tettem volna! A szemei gyűlöletet, dühöt

árasztottak. Meg kellett állnom, hogy ne nézzek félre. Próbáltam rámosolyogni... Nem használt. Csak lesétált a színpadról,

és vállaink majdnem összeértek, mikor elment mellettem. Még csak rám se pillantott.

Mint amikor először találkoztunk.

Csak ez most ezerszer szörnyűbb volt...

... mert én voltam Mr. Bunkó szerepében.

Aput próbáltam győzködni arról, hogy ne menjen át Sleinékhez, és ne csináljon jelenetet. Elvégre nem történt semmi.

- De majdnem történt! - válaszolta keményen.

- Tudod a majdnem, nem egy ideiglenes szó! - A kocsi ülésnek támasztottam fejemet, és egyenesen magam elé meredtem.

- Hah! Nem is engedném, hogy ez még egyszer előforduljon! - horkant fel apu, és megállt a lámpánál.

- Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem mondtad el nekem! - fordult felém. Homlokán mély ráncok futottak össze.

- Azért, hogy most ne kelljen min kiakadnod! - kerülgettem a forró kását.

- Ne próbálj csőbe húzni baromságokkal! - morgott apu. Nem válaszoltam. Erre idegesen felsóhajtott. Tudtam, hogy

lelkiismeret furdalás gyötri, amiért kiabált velem. De nem mondta el. Makacs volt. Mint én.

- Inkább együnk egy csokis fánkot! - dőltem előre. Tudtam, hogy a csokis fánk a gyengéje.

- Nem lehet... - mondta egyszerűen.

- Megint fogyózol?

- Nem! - válaszolta egy kis felháborodottsággal.

- Akkor... - kezdtem, de félbeszakított.

- Azért mert csokis fánkot csak akkor eszem, ha nyugodt vagyok!

- Most nem vagy az?

- Nem...

- Akkor menjünk jógázni!

- Egy percre komoly lennél? - kérdezte idegesen, mire a lámpa zöldre váltott. A következő utcánál apu bekanyarodott. Egy

darabig csend volt a kocsiban, aztán felnyögtem.

- Miért akarod mindenképp tudni? - törtem meg a csendet.

- Micsodát? - tért vissza a gondolatai közül.

- Hogy miért nem számoltam be neked a... a "dolgaimról"! - ezen gondolkozott egy sort. Pont befutottunk a házunk elé.

Leállította a kocsit... de ennek ellenére, még bámult ki a szélvédőn.

- Tudni akarom, hogy miért nem bízol meg bennem. - mondta egyszerűen, de a hangjában leplezett csalódottságot véltem

felfedezni.

- Apu... nincs olyan ember a földkerekségen, akiben jobban megbíznék, mint benned... - mondtam halkan.

- De... - kezdte, mire felemeltem a kezemet.

- Egyszerűen csak, téged akarlak megóvni. - fejeztem be.

- Megóvni mitől? - már felém fordult.

- Attól, hogy hülyeséget csinálj. - néztem én is rá. Egy darabig meredtünk egymásra, aztán közelebb hajolt, és puszit nyomott

a homlokomra.

- Ez mi volt? - kérdeztem gügyögve.

- Csípem, hogy a lányom vagy!

- Csípem, hogy az apám vagy!

Bár a baj hatalmas kupacként gyűlt össze, s én a tetején ültem... de apu mellett ez a kupac egészen összezsugorodott.

Szánalmas vagyok! -Gondoltam. A színfalak mögött ültem, miközben a próbák folytak. És persze, hogy Lucasra vártam!

Valamiért nem tudtam elviselni, hogy minden egyes nap meggyilkolt a szemeivel. Mintha napok óta csak medicinlabdákkal

dobáltak volna! A színdarab végéig két órát kellett várnom. Unalmasabb volt, hogy nem láttam semmit. Csak ültem a

jelmezek között, és a szoknyám fodraival játszadoztam. A két óra sehogy sem akart eltelni. Egyszer csak azt vettem észre,

hogy a hajamat igazgattam. Meg kellett állnom, hogy ne csapjak rá a kezemre. Én tényleg tetszeni akartam neki?!

- Ez most egész jó volt! - hallatszott Phil hangja. Oda száguldottam az egyik székhez, és lehuppantam rá. Megigazítottam a

szoknyámat, és kihúztam magamat. Először Anne ment el mellettem. Rám kacsintott. Nem haragudtam rá azért, hogy

elmondta Lucasnak azt ami történt. Sőt inkább hálás voltam neki. Így legalább gyorsan le tudtam zárni a dolgokat. Bár

fájdalmas volt, de gyors. A tüskét is hirtelen, kell kirántani, vagy még fájdalmasabb lesz, míg a végén begyullad.

És akkor Lucas lépett be az öltözőbe. Felpattantam.

- Sütit? - húztam elő a szék alól a dobozt. Nem tudom, hogy mit gondoltam. Talán ettől meglágyulna a szíve? Egyáltalán

szereti az édességet?

Ügyet sem vetett rám, csak el akart menni mellettem.

- Lucas! - álltam útját. - Legalább hallgass meg!

- Minek? Nincs mit mondanom! - mondta flegmán.

- De nekem van! - feleltem egyenesen a szemébe nézve.

- Akkor peched van kislány, mert többé nem érdekel a mondanivalód! - mondta undorító gúnnyal. Újabb medicinlabda. Nem

tudtam mit mondani. S ő ezt kihasználva elviharzott. Újabb gombóc nőtt a torkomban. Szíven szúrt. De miért is? Mi köze van

Lucasnak az én szívemhez? - kérdeztem magamtól... nem tudtam választ adni magamnak.

Otthon fel kellett mérnem a helyzetemet. Apuval ugyan kibékültem, de ez még csak az egyik fele volt az almának. A másik

fele mérgezett volt, s még nem volt szabad "beleharapnom". Vajon sose kaphatom meg az alma másik felét? - kérdeztem

csöndesen. bár a szobámban csak én voltam. Elterültem az ágyamon. De miért kéne nekem az alma másik fele? Miért

akartam Lucassal újra... nem mondom, hogy jóban, de nem akartam, hogy gyűlölő viszonyban legyünk. Mikor kezdett el

ennyire számítani, az, hogy ő mit érez? Mikor akartam én sütit venni neki? Pár héttel ezelőtt a "Soha!" lett volna a válaszom.

Talán azóta, mióta megcsókolt? Talán azóta mióta felsegített a földről? Talán azóta mióta én is megcsókoltam? Talán azóta

mióta... Majdnem leborultam az ágyról. Furcsa volt, hogy nem akartam rohanni a vécére, hogy hányjak. Sőt. Valamiért olyan

érzésem támadt... mintha lázas lennék? Ahogy az ablakomon befújó jeges, éjjeli szél végigsimította lábaimat... égetett.

Képtelen voltam elaludni. Nem tudtam, hogy miért voltam boldog, a nyugtalanság közepén...

A premier szerdára volt kiírva. Már elkezdték a jegyeket árusítani. Úgy vitték, mint a cukrot. Annak ellenére, hogy hétfő volt,

Phil teljesen nyugodt volt. Elvégre naphosszat csak gyakoroltak a színészek. A zene csodálatos volt, és a jelmezek is

készen voltak. De valamiért furcsa érzésem támadt. Mikor az első próbára jöttem... még csak nem is sejtettem volna, hogy a

színház ennyire felkavarja majd az életemet. Hogy Matt szálkát fog majd döfni a szívembe. És, hogy Lucast nem fogom

bunkónak tartani. Ahogy közeledett a premier, valamiért, mintha ez az időszak lezárult volna. Elhatároztam, hogy

mindenképpen beszélni fogok Lucassal. És ha kell pióca módon fogok rátapadni (nem szó szoros értelemben) hogy

elmagyarázhassam neki, hogy mit miért tettem. Hogy bocsánatot kérjek, és megbocsátást nyerjek.

Az utolsó próbánk volt aznap. Az eső ismételten szakadt odakint. Amilyen gyorsan elérkezett az a nap, úgy is telt el. A próba

végén Phil megköszönte a kitartó munkát, majd szokása szerint kiviharzott. Apu felajánlotta, hogy együnk meg egy csokis fánkot, de megmondtam neki, hogy még maradnom kell pár percet. Lucas még a színpadon pakolt Calebbel.

- Hé! - bökte oldalba Caleb Lucast. Caleb maga mögé bökött... pontosan oda ahol én álltam. Lucas hátranézett, majd ügyet sem vetve rám, pakolt tovább. Ránéztem Calebre, aki megvonta a vállát. Aztán a kijárat felé böktem a fejemmel. Megingatta a fejét, de az arcom láttán fölemelte mindkét kezét, és elindult lefelé a színpadról. Ez a mutogatás Lucas háta mögött zajlott, így nem is sejtette, hogy azon ügyködtem, hogy kettesben maradhassunk.

Mikor Caleb kiment megköszörültem a torkomat. De nem figyelt rám. Felcsörtettem a színpadra. Semmi. Pakolt tovább. Két láda műtéglát akart még levinni. Az egyik ládára csüccsentem, pont arra amelyik mellette volt. De nem figyelt rám. Összeszűkült szemekkel felsóhajtottam, majd leültem a közvetlenül előtte lévő ládára. Pont fel akarta emelni.

- Akarod, hogy a raktárba hajítsalak ezekkel együtt? - bökött a ládák felé.

- Végre megszólaltál! - próbáltam figyelmen kívül hagyni a kijelentését. Egy darabig meredt rám. Aztán egy szemforgatás kíséretében, az alattam lévő láda két szélét ragadta meg. Annyira meglepődtem attól, hogy a levegőben voltam... és megint lázasnak éreztem magamat a közelségétől. Éreztem a dezodor, és a cigi enyhe illatát.

- Tegyél le! - nyavalyogtam, mire a kelleténél is erősebben tette le a dobozt.

- Akkor szállj le róla! - nézett rám, és csak pár centi választott el bennünket. Mintha áramütés érte volna, hirtelen felpattant.

- Nem amíg nem hallgatsz meg! - morogtam.

- Akkor mehetünk le a raktárba! - lépett újra közelebb.

- Pedig én nem fogok leszállni! - hisztiztem.

- Akkor nem hallgatlak meg! - fonta össze karjait.

- Ha leszállok meghallgatsz? - csillant föl a szemem.

- Nem.

- Akkor nem szállok le!

- Akkor leviszlek a raktárba!

- Itt már tartottunk egyszer!

- Tudom! - mondta idegesen. Jobbnak láttam nem feszíteni a húrt. Úgy tűnik le tett arról a szándékáról, hogy tovább pakoljon, mert egyhelyben álldogált. Így elkezdtem beszélni.

- Tudom, hogy a világ leghülyébb dolga volt amit tettem. Hogy Mattet védtem. Nem tudom, hogy miért tettem. Csak olyan... ösztönös volt... - mondtam, de bár ne tettem volna.

- Szóval ösztönösen védted... Még mindig szereted azok után, hogy...

- Nem szeretem! Különben is miért érdekel téged, hogy kit szeretek?! - erre nem válaszolt. Csak lehajolt elém. A szívem a torkomban dobogott, és a vér a fejembe szállt. Meg akart csókolni!

Aztán megfogta a vállaimat, és talpra állított. Felvette a ládát, és elindult a raktár felé. De még egyszer visszafordult.

- Nem érdekel. - morogta.

Medicinlabda.

Apu megette az én csokis fánkomat is. Minden étvágyam elment. Alig tudtam eljutni a szobámig sírás nélkül. Lucas szavai szíven találtak. Lekuporodtam az ágyamra és próbáltam sírni... de képtelen voltam. Próbáltam a szomorúságot gyorsan eltűntetni egy kiadós sírással... de egyszerűen nem tudtam. Ezt a fájdalmat nem lehetett ezzel csillapítani. A színpadon egy pillanatra elmúlt a fájdalmam... és akkor rájöttem...

Az én fájdalmamat csak Lucas tudta volna elmulasztani...

5. fejezet

Amikor Lucas és Matt találkoznak

Még sosem volt akkora csönd a kocsiban, mint akkor. Apu csak bámult kifelé a szélvédőn, és egészen elkalandozott a
figyelme vezetés közben. Az én figyelmemet pedig már egy jó ideje csak egy valami kötötte le. Hogy lehettem ekkora hülye?
- kérdeztem magamtól, és a tenyeremet az arcomba temettem. Megcsókoltam Lucas Blaket! Én, Ferrah Roberts! Én, aki ki
nem állhattam őt! Mentségemre szolgáljon, hogy ő is megcsókolt engem! Sőt, a színpadon is visszacsókolt! Fogalmam sem
volt, hogy mégis mi lesz az első mondatom hozzá, ha újra találkozunk. Talán, csak annyi, hogy: - Bocs, csak egy légből
kapott ötlet volt téged megcsókolni! - vagy - Nem voltam magamnál, másnapos voltam! - csak az volt a gond, hogy ezek
közül egyik se volt igaz. Sehogy se volt kibúvó az egész alól! Felnyögtem.
- Most meg kéne kérdeznem, hogy mi a bajod. - szólalt meg egyszer csak apu. Újból felnyögtem.
- De nem fogom, mert haragszom rád, amiért nem küldtél egy nyamvadt sms-t sem! - erről eszembe jutott, hogy a mobilom
még mindig Mattnél volt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok még egyszer a szemébe nézni, de ráért még ezen
rágódnom... egyenlőre Lucas volt a problémáim forrása.
- Kösz apu. - feleltem teljes őszinteséggel. Örültem, hogy nem kezdett el úgy kérdezgetni, mint ahogy általában tette. Egy
darabig meg se szólalt.
- Komolyan nem értelek, Ferrah! - mondta aztán hosszas töprengés után.
- Nem baj, apu. Én azért szeretlek. - mondtam, aztán a homlokomat a térdemre nyomtam.
- Ne próbálj meg kibúvót keresni, kisasszony! - utáltam, ha ezt a szót használja rám.
- Ez nem kibúvó volt! Csak a tizenhat éves lányod eddig burkolt érzelmei! - magyaráztam erőltetett hangon. Ezután csendben
maradt. Ezt még meg kellett emésztenie. Én addig nyugodtan gondolkodhattam.
Ahogy megálltunk a kocsival a ház előtt, majd kiugrott a szívem a helyéről. Matt ült az ajtó előtti lépcsőn!
- A francba! - gyorsan lecsúsztam a műszerfal alá.
- Mit csinálsz? - kérdezte apu, aztán meglátta Mattet. Felsóhajtott.
- Ne szóljak neki, igaz? - költői kérdés volt, mert rögtön kiszállt a kocsiból. Imádkoztam érte, hogy Matt ne nézzen be a
kocsiba. Eléggé ismert ahhoz, hogy tudja, hogyha valakivel nem akartam találkozni, akkor a műszerfal alá bújtam. De
szerencsére nem nézett be. Gyanús volt, hogy apu ilyen sokáig beszélt vele. Már majdnem előmásztam, mikor hallottam,
Matt hangját. Szó szerint így hangzott: - Viszlát Mr. Roberts, és még egyszer köszönöm! - de mit köszönt? És ez az erőltetett
hang se tetszett. Apu kopogott a kocsi ablakán, hogy előjöhetek. Lehúztam az ablakot.
- Mit kérdezett? - még mindig suttogtam, holott Matt már be is fordult a sarkon.
- Hogy merre van a színház. - válaszolta apu, ideges hangon. Mégis miért akarta tudni Matt, hogy merre van a színház? -
kérdeztem magamtól. Apu még mindig idegesen toporgott. Ránéztem, valami nem stimmelt vele.
- És mit akart még? - kérdeztem, de tudtam, hogy valami nincs rendben.
- Ezt vissza akarta adni! - dobta az ölembe a mobilomat, és a melegítőmet. - És azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, hogy nem
tudtatok együtt sátorozni! - szűrte ki a fogai közül apu. Minden vér kiszaladt az arcomból.
- Apu...
- Szóval lemerült a telefonod, mi? - hangját egészen fölemelte. Szinte biztos voltam benne, hogy Matt ezt direkt csinálta!
- Ide figyelj, Ferrah! Ha most azonnal nem mondod meg, hogy hol voltál, akkor többet az életbe nem mehetsz sehova,
világos?! - a feje egészen vörös lett, és szemeivel szikrát hányt. Tudtam, hogy ez mennyire rosszul esett neki... és tudtam,
hogy halálosan komolyan gondolta amit mondott. De ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha elmondom apunak, hogy
Lucasnál töltöttem az éjszakát, akkor még aznap vissza kocsikáztunk volna a színházba, és apu jelenetet rendezett volna
Phillel, aztán Lucassal. Aztán újra Phillel, hogy rúgja ki, mert nála töltöttem egy teljes éjszakát ... így maradt a b verzió.
- Azt... nem mondhatom el... - suttogtam egy gombóccal a torkomban.
- Jól van. Eddig tartott a bizalmam, Ferrah Roberts! Nyomás befelé! - apu arca dühöt, és egyben csalódottságot sugárzott.
Legszívesebben azt válaszoltam volna ,hogy : - Köszönöm szépen, de inkább a kocsiban éjszakázom! - de ehelyett úgy
tettem ahogy azt nekem előírta. Fölrobogtam a szobámba, és leültem a földre. A gombóc elhatalmasodott rajtam, és
előbuggyantak könnyeim. Éreztem ahogy a forró könnycseppek végigszántották az arcomat. Hanyatt vágódtam a földön, és a
plafont bámultam.
Úgy tűnt ez alól egy tini lány sem volt kivétel. Mindegyiküknek hazudniuk kellett, hogy inkább ők húzzák a rövidebbet, ne
mások. A pokolba Rómeóval!- gondoltam, és kezdett elhomályosodni a plafon a könnyeimtől. Matt pontosan tudta, hogy
milyen kárt fog okozni a kijelentésével. Már lassan kilenc éve ismertem, de még sose bántott meg ennyire. Egyrészről
hiányzott a régi Matt, aki mindig meghallgatott, és törődött velem. Másrészről pedig gyűlöltem azért amit tett. Úgy éreztem
megfulladok a saját érzelmeim tengerében, és sehol sem találok egy mentőcsónakot. Valahogy tisztáznom kellett apuval a
dolgot, úgy, hogy ne mártsak be senkit... nem mondhattam el, hogy Matt mit akart tenni. Akkor aztán apu jól beolvasott volna
a Slein szülőknek, de ő húzta volna a rövidebbet. Sleinék nagyon befolyásos emberek voltak. Az apja egy gyárat vezetett, az
anyja pedig egy híres divatcég feje volt. És apu... ő csak egy író volt.
Azon kaptam magamat, hogy reggel van. A függönyöm csak néhány fénysugarat engedett átszűrődni, melyekben finom
porszemcsék táncoltak. Én még mindig a földön feküdtem, az előző napi ruhámban.
Babonás voltam... ha egy napom rosszul kezdődött, akkor az rosszul telt el. Egy darabig csak feküdtem az
öntudatlanságomban, és örültem az újabb napnak, aztán beugrott minden tegnapról...
Vettem egy gyors zuhanyt. Odakint szakadt az eső, így felvettem egy hosszú farmert, és az esőkabátomat is bekészítettem.
Reggel apuval nem szóltunk egymáshoz. Csak a pirítósunk ropogtatása töltötte be a konyhát. Néha láttam rajta, hogy
mondani akart valamit. Aztán meggondolta magát, és tovább folytatta a reggelijét.
A kocsiban is ugyanolyan csend volt, mint előző nap. Csak bámultam kifelé az ablakon, és figyeltem ahogy az esőcseppek
leperegtek az ablak üvegéről. Ahogy apu leparkolt, gyorsan kipattantunk a kocsiból, és gyors léptekkel rohamoztuk meg a
bejáratot.
- Ferrah! - hallottam Anne hangját a folyosó végéről.
- Szia! - köszöntem neki miután mellém ért.
- Képzeld, meghozták a jelmezeket! Meg akarod nézni őket? - kérdezte lelkes mosollyal, és már indult is volna, mikor
megtorpant. Valamit láthatott rajtam, mert homlokát ráncolva vizslatta az arcomat.
- Mi a baj? - kérdezte. Jól esett, hogy valaki megkérdezte. Ettől valamiért rám jött a sírhatnék. Anne ezt észrevéve
kézen fogott, és bevezetett a női mosdóba. Nem sírtam... inkább csak némán meredtem magam elé, és folytak a könnyeim.
- Ferrah, bármi baj van, nekem elmondhatod! - mondta pár perc múlva. Felsóhajtottam, majd egyszer csak beszélni kezdtem.
Mintha nem is én irányítottam volna magamat. Elmondtam neki a sátorozást és, hogy Matt mit akart. Azt is, hogy a bárban
mi történt, hogy Lucas fölvitt a lakására, és nála aludtam. Aztán ahogy apu rájött, hogy nem is Mattel voltam. Csak
beszéltem, és beszéltem, ő pedig csendben figyelt. Nem szakított félbe. A beszédem után hirtelen csend lett. Tapintani
lehetett a szavaim súlyát. Annet csak tegnap ismertem meg ugyan, de mindent elmondtam neki.
- Beszélned kéne apáddal erről. Hogy mit akart a barátod! - még mielőtt kimondta a kérdést, már tiltakoztam.
- Nem lehet! Csak azt érném el, hogy apu kihúzza a gyufát Matt szüleinél. Márpedig ők sokkal apu felett járnak. -
magyaráztam szipogva.
- Ostobaság volt tőled, hogy belementél ebbe a kiruccanásba Mattel! - igaza volt, és átkoztam is magamat miatta.
- De ezen már nem lehet változtatni. - a kezembe nyomott egy zsebkendőt. Ugyan még nem oldódott meg semmi, de jobban
éreztem magamat, hogy elmondhattam valakinek. Még egy darabig a mosdóban voltunk, aztán elindultunk kifelé.
- Tudom, hogy hogyan terelhetném el a figyelmedet! - mosolygott Anne, és elindult a színterem felé. Sírás után könnyebb volt
mosolyogni.
A jelmezek elképesztően gyönyörűek voltak. Anne ruhája nem fehér volt, ahogy azt én elképzeltem, hanem kék. Telis-tele
volt fodrokkal, és aprólékos hímzések borították a fűzős részét. A többi ruhadarab is hasonlóan egyedi volt, és szép. A
különféle jelmezek mind egy vállfatartóra voltak felaggatva, melyet az előadás során, még tologatni is lehetett. Anne azért
még felpróbálta néhányszor.
- Le se akarom venni! - mondta vigyorogva. De azért le kellett vennie, mert Phil majd fölrobbant, hogy már fél órája rajta volt.
Caleb pont akkor toppant be, amikor Anne utoljára végigmérte magát a tükörben. Egy darabig álldogált sután az ajtóban, és
Annet méregette, aztán végül bejött.
- Szia, Caleb! - Anne elég későn vette észre őt.
- Szasztok. - válaszolta flegmán, és próbált nem Anne felé nézni. De én azért észrevettem, hogy néha lopva a lányra
sandított. Aztán felvette a táskáját és kiment. Egy darabig gondolkoztam, hogy hogyan is tegyem fel a kérdést, de végül
dűlőre jutottam.
- Szerintem Caleb kedvel téged. - jelentettem ki, mire Anne felnevetett. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem mondtam
semmi szórakoztatót.
- Caleb a másod unokatestvérem! - magyarázta, és próbálta kihámozni magát a ruhájából. Egy darabig csak meredtem
magam elé. Aztán felnevettem. Így már természetes volt, hogy Caleb közel állt Annehoz. Miután Anne küzdött egy sort a
fűzővel, segítettem neki, levenni az abroncsot. Phil, apu, és én leültünk, hogy megnézzük a végleges színdarabot. Lucas
(mint mindig) megint késett. De Phil nem kapott dührohamot tőle.
Nem nézett rám, és én se rá. Nem azért mert zavarban voltam, csak valamiért nem akartam. Nem akartam, hogy elterelje a
gondolataimat a mostani álláspontomról. A színdarab előtt, még tizenöt perc volt arra, hogy a színészek felvegyék a
jelmezeiket. Mondanom sem kellett, hogy Lucas milyen jól festett. Anne egyszerűen ragyogott. Mindenkin tökéletesen állt a
ruha. Így kedvem támadt újra megnézni a darabot. Imádtam a zenét, amit a zenekar játszott. Egésznap hallgattam volna.
Mintha leírta volna az egész történet mondanivalóját. A színdarab kb. két órás volt.
Aztán elindultunk ebédelni. Örültem, hogy aznap nem volt egy próba sem.
Ahogy a folyosón haladtunk, egyszer csak nyílt a bejárati ajtó...
- Ferrah! - Ezt a hangot bárhol felismertem volna. Kirázott tőle a hideg. Matt csuromvíz volt, s bár nehéz volt elismerni, de
jóképűbb volt, mint eddig valaha. Tehát ezért akarta tudni, hogy merre dolgozik apu! - gondoltam a dühtől ittasan.
- Te mit keresel itt? - szűrtem ki a fogaim közül.
- Beszélni akartam veled! - indult el felém. Azt hittem, hogy felrobbanok dühömben.
- Én viszont nem akarok veled beszélni!
- Figyelj, tudom, hogy ezzel már elkéstem... de jelen pillanatban te vagy a legfontosabb a számomra! - mondta. A szemei
őszinteséget sugároztak felém. Nyeltem egyet. Még mindig hiányzott a régi Matt, az én igazi barátom.
- Nélküled, én nem érek semmit! Kérlek bocsáss meg nekem! Nem tudom, hogy mi üthetett belém... - magyarázta, és egyre
közelebb jött hozzám. Nehéz volt elismernem, de kezdtem meglágyulni vele szemben. A dühöm hamar elpárolgott.
- Matt... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert kivágódott a színterem ajtaja.
Lucas viharzott ki rajta, és egyenesen felém tartott. Kérdően meredtem rá. Mögötte Anne volt, és arca megbánást tükrözött.
Ahogy ránéztem Lucasra, a szemeivel ölni tudott volna. Megállt előttem. Nem értettem, hogy mi volt a baja. Egy darabig csak
bámultuk egymást.
- Lucas? - kérdeztem csendesen, de nem válaszolt.
- Hé, haver, a lánnyal éppen beszélgettünk! Arrébb állnál? - szólalt meg Matt. Lucas lehunyta a szemeit, majd felé fordult.
- Te vagy Matt? - kérdezte. A hangja mintha nem is az övé lett volna.
- Igen... ismerjük egymást? - kérdezte Matt. Fel kellett néznie Lucasra, mert sokkal magasabb volt nála. Aztán minden olyan
gyorsan történt.
Mielőtt Matt újra szólhatott volna Lucas behúzott neki egyet jobbról. Hallottam, ahogy Anne hangja két oktávval feljebb
csúszott. Ösztönösen hátrébb ugrottam. Matt reflexből Lucas felé ugrott, és viszonozta az ütést. Aztán Lucasnál betelt a
pohár, és a földre terítette Mattet! Úgy fetrengtek a földön, mint két kiéhezett kutya.
Eközben a színteremből apu lépett ki, Phil társaságában. Az ütések megsokszorozódtak, és már nem kímélve egymást, és
magukat verekedtek.
- Mi folyik itt? - kérdezte Phil.
- Hogy került ide Matt? - fordult felém apu. Nem tudtam válaszolni, mert úrrá lett rajtam a pánik.
- Elég volt! - kiabáltam rájuk, de ügyet sem vetettek rám. - Fejezzétek már be! - kiabáltam hangosabban. De semmi. A
szavaim süket fülekre találtak. Aztán Lucas került fölénybe, és már készült, hogy újra behúzzon egyet Mattnek, mikor én
reflexből közéjük álltam!
Lucas ökle megdermedt a levegőben.
- Hagyd békén őt! - kiabáltam rá. Fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belém. Még én se értettem, hogy miért is álltam útját
Lucasnak, hiszen megérdemelte volna... de ezzel mégis Mattet védtem meg. Lucas mellkasa szaporán járt, és szemei tele
voltak gyűlölettel. Mögöttem Matt felköhögött. Hátra fordultam, és akkor pánikba estem.
Matt szája felrepedt, és ömlött belőle a vér.
- Istenem! - suttogtam, és mellé térdeltem. - Matt? - suttogtam egy hatalmas gombóccal a torkomban. Nem válaszolt, csak
tovább köhögött. Elővettem, egy zsebkendőt, és próbáltam eltűntetni a vért.
- Mi a franc ütött beléd? - kiabáltam Lucasra. Mindenki minket bámult. A levegő megfagyott.
- Ez a féreg... kivitt téged a szabad ég alá, és a koszos földön akart megerőszakolni! - szűrte ki a fogai közül Lucas, és kezei
még mindig ökölbe voltak szorulva. Annera néztem, aki lehajtott fejjel állt Lucas mögött. Elmondta neki.
És akkor előbuggyantak a könnyeim.
- És még te kérdezed tőlem, hogy mit csinálok? - kérdezte Lucas, és hangja visszhangzott a folyosón.
- Megvédelek, Ferrah. - morogta, és sarkon fordult, majd elindult az ellenkező irányba.
És akkor úgy istenigazából sírni kezdtem. Ott térdeltem a földön, a barátom mellett, akit összevertek... és akit gyűlöltem.
Közben mindenki sajnálkozva meredt rám.
De nem ez fájt a legjobban...
A tudat, hogy Mattet védtem meg, megfullasztott. A vállaim rázkódtak a zokogástól.
- Ferrah... - kezdte Matt, de a szavába vágtam.
- Takarodj. - suttogtam a könnyeim közt. Nem mozdult, csak meg fogta a vállamat.
- Nem hallottad, Matt?! Takarodj! - kiabáltam, és rá se néztem, mikor felállt, és kibicegett... csak akkor
tudtam, hogy elment, mikor az ajtót becsapta a szél.
És akkor apu elém térdelt, és szorosan átölelt.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte, és hallottam, hogy már ő is a sírás szélén állt. Nem válaszoltam.
Csak szüntelenül sírtam...
Lucasért...

4. fejezet

Ez az a rész, ahol nagyon hálás leszek

Reggel a hasogató fejfájás ébresztett. Egy darabig bámultam a plafonomat. Aztán szuszogva oldalra fordultam. Az

ágyneműm mint mindig, finom öblítő.... nem ez nem öblítő volt. Határozottan olyan mint a.... cigi?! Csokis Axe?! Olyan

gyorsan ültem fel, hogy megszédültem. Nem a saját szobámban voltam! Egy férfi póló volt rajtam! És az ágy mellett, a földön

.... Lucas feküdt alsónadrágban. És akkor beugrott minden a tegnapi napról. Hogy Matt mire vetemedett velem kapcsolatban,

és, hogy én mire vetemedtem kétségbeesésemben. Valamint az is, hogy Lucas felhozott a lakására... Itt újra visszacsúszott

a szemem az ágy mellett szuszogó fiúra. Pironkodva vettem figyelembe, hogy Lucas teste kifogástalanul tökéletes volt...

legalábbis a számomra. A reggeli napfény vörösesre színezte a haját. Még jobban elpirultam, és hálát adtam az égnek, hogy

aludt, és nem láthatta, hogy én tulajdonképpen arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy ő annyira nem is reménytelen eset.

Nem tudom, hogy mit szólt volna hozzá, de biztosan találkoztam volna azzal a gúnyos, hencegős mosolyával.

Pár percig még ott üldögéltem az alsó ajkamat rágcsálva, majd felálltam az ágyra, és próbáltam akkorát lépni, hogy ne

"böködjem" az alvó "oroszlánt". Ahogy a csupasz talpam a fapadlóhoz ért, hatalmasat puffant, így egy darabig dermedten

vártam. A szuszogás egy percre abba maradt, majd folytatódott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

A fürdőszobába érve megtaláltam a farmeromat, és a pólómat. Odakint langyos idő volt, de sejteni lehetett, hogy olyan forró,

és fülledt idő lesz, mint előző nap. A melegítőmet úgyis a tónál hagytam. - gondoltam, és kirázott a hideg mikor eszembe

jutott, hogy Matt milyen erőszakos volt. Gyorsan felöltöztem. Lucas pólóját az íróasztalára helyeztem. A konyhában találtam

egy jegyzet füzetet, és egy tollat. Gyors mozdulatokkal ráfirkantottam, majd elindultam az ajtó felé. A kulcs a zárban volt, így

csak el kellett fordítanom, és máris a lépcsőházban voltam. Az ajtó sem tett a kedvemre, akárcsak a padló... hatalmasat

nyikordult. Gyorsan becsuktam magam mögött, majd a lift felé indultam. Ahogy kiléptem a lépcsőházból a nap kellemetlenül a

szemembe tűzött, a fejem meg majd széthasadt... szóval ilyen másnaposnak lenni!

A buszmegálló nem volt messze. Könnyedén oda találtam, és negyed tízkor jött is a busz. Nem volt nálam pénz jegyre, így

újból fellógtam a buszra. De a fejem annyi gondolattal volt tele, hogy nem nagyon érdekelt...

A furcsa az volt, hogy az előző estét az tette jobbá, hogy volt valaki aki vigyázott rám. Szörnyen egyedül éreztem magamat,

és az igazat megvallva valahogy megkönnyebbültem, amikor megpillantottam Lucast abban az ütött-kopott bárban.

Fogalmam sem volt, hogy miért segített... egyszerűen otthagyhatott volna.

Akkor mégis ki valójában Lucas?

A bunkó, aki már az első nap megcsókol, és utána jól kiröhögi a reagciódat?

Vagy aki a színpadon egy érzelmes, és romantikus srác, ráadásul még jól is csókol?

Vagy éppen az aki összekapargat a földről, miután majdnem megerőszakoltak, és részegre ittad magadat?

Csak mégjobban fájt a fejem ezekután a kérdések után. De egyszerűen nem találtam a választ egyikre sem. Nem tudtam,

hogy ki ő valójában. Talán ha közelebbről megismerném... De hiszen én utáltam őt!

A busz tíz perc után, már olyan helyeken járt, amiket én is ismertem. Last Hills nem volt egy nagy város, de még így is voltak

olyan helyek, melyeken még nem jártam.

Szerencsére nem kapott el az ellenőr. Ez volt a második ilyen szerencsém. Csak kényelmesen leszálltam, és elsétáltam

hazáig.

Apu már biztosan bement a színházba. Elhatároztam, hogy miután lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magamat, utána

megyek. Semmi kedvem nem volt hozzá, de ahhoz meg végképp nem volt, hogy összefussak Mattel. Mert az lenne, hogy a

házunkhoz jön, hogy visszakönyörögje magát hozzám... De ezek után, még csak szóba se akartam állni vele!

A zuhany talán még jobban esett, mint előző nap. Nem siettem el semmit. Elvégre apunak nem mondtam pontos időt, hogy

mikorra érek haza. Hajat mostam, majd miután megszárítkóztam, kiválasztottam egy virágos ruhát. A hajamat hajpánt alá

fogtam. Még indulás előtt bekaptam egy fejfájás csillapítót. Bepakoltam a bérletemet (elvégre már kétszer fellógtam a

buszra). Aztán jutott csak eszembe, hogy a telefonomat a sátorban hagytam. Apu biztosan hívhatott...

Tizenegy órára értem a színházba. Ahogy beléptem beleütköztem Anne- be. Furcsa volt, hisz már annyiszor jártam a

színházban, de még egyszer se beszéltem vele.

- Bocsi! Megütöttelek? - kérdeztem. Mint mindig, Anne nagyon csinos volt. Tökéletes alakja volt, és rövid, szőke hajában

apró hullámok voltak. Egy miniszoknyát viselt, egy kék blúzzal.

- Semmi gond, én nem figyeltem! - fel kellett rá néznem, mert magasabb volt nálam. Vagy csak én voltam túl alacsony.

- Te biztos Ferrah vagy! Phil állandóan emleget, amikor nem vagy itt! - magyarázta, és nagyon oda kellett figyelnem, nehogy

elveszítsem a fonalat, annyira hadart.

- Pedig nekem úgy tűnt, hogy nem csíp engem. - vallottam be zavartan.

- Hát igen, néha vannak furcsa megnyilvánulásai, de valójában egy csuda pasi! - Gondolom ezzel arra célzott, hogy Phil néha

elég furcsa dolgokat vágott a fejéhez, mint "Vonszolt föl a seggedet a színpadra!".

- Most épp ebédszünet van! Ha akarsz, akkor velem tarthatsz! - ajánlotta barátságosan.

- Öhmm, jó. Miért ne? - mosolyogtam. - Csak még köszönök apunak, hogy tudja, hogy itt vagyok!

- Persze!

Apu mint mindig, Phillel tárgyalt valamit a forgatókönyvvel kapcsolatban. Philen már nem is tudom milyen színű kendő volt...

kék? Vagy lila?

- Szia apu! - köszöntem, mikor már hallótávolságba kerültem.

- Ferrah! Hívtalak vagy százszor, de nem vetted fel! - mennyire is ismertem én aput?

- Igen, a telefonom... - nem mondhattam, hogy Mattnél hagytam, különben rájött volna, hogy nem vele voltam tegnap. - ...

lemerült!

- Feltölthetted volna! Már azt hittem, hogy valami bárban mulatod el az időt! - mennyire is ismert engem apu?

- Ne haragudj! - nyomtam puszit az arcára. Ettől rögtön megtört a jég.

- Jól van, de máskor ne csinálj ilyet!

- Oké! Most megyek ebédelni! - indultam el a kijárat felé.

- Ferrah! - kiáltott utánam apu. - Ma nagyon csinos vagy! - szerette ezt a ruhámat. Azt mondta, ebben úgy néztem ki, mint

anyu. Csak rámosolyogtam.

Meglepődtem mikor Anneval beléptünk a gyorsétterembe. Sőt azon is, hogy mennyit tudott enni! Az alakja nem erről

árulkodott.

- És mióta színészkedsz? - kérdeztem, miközben ő már a harmadik hamburgert végezte ki.

- Már nyolc éves koromban mellékszerepet kaptam az egyik színdarabban.

- És hova jártál iskolába?

- Magántanuló voltam. Nagyon jó jegyeim voltak! - mosolygott büszkén, majd szürcsölni kezdte a dobozos üdítőjét.

- Te még nem is érettségiztél, ugye? - kérdezte Anne, miután jóllakottságát jelezve hátradőlt.

- Nem, még nem. - válaszoltam egyszerűen. És hirtelen megörültem a nyári szünetnek.

- Hé, Anne! - a hang mögülem jött. Megfordultam. Az a szőke fiú volt, akit a próbák során láttam. Úgy tűnik annyira el voltam

foglalva a saját problémáimmal, hogy alig ismertem meg a többieket.

- Caleb! Szia! - állt föl Anne, és kivitte a tálcáját. Ha belegondolok elég flegma hangsúlyt ütött meg.

- Szia! - köszöntem barátságosan.

- Helló. - nem igazán érdekeltem, a szemével inkább Anne-t nézte, ahogyan kidobta az üdítős dobozát, és a hamburgeres

csomagolást. Aztán újra az asztalhoz lépett.

- Nos, mehetünk Ferrah? - mosolygott rám. Én is feláltam, és vállamra vettem a táskámat.

- Ó, milyen tapintatlan is vagyok! Ferrah, ő itt Caleb Stephenson! Caleb, ő itt Ferrah...

- Roberts. - segítettem. Bólintott, és bocsánatkérően nézett rám. Legyintettem.

- Ja, igen, te vagy az író lánya. - ez a név már régebben is a becenevem volt. "Az író lánya." vagy "Roberts lánya". Apu

szerint különleges nevem van, ezért nem tudja senki megjegyezni. Szerintem meg egyszerűen csak, túl átlagos vagyok

ahhoz, hogy kitűnjek a tömegből, és bárki is megjegyezze a nevemet.

- Megtanultad az új szöveget? - kérdezte Caleb Annetól.

- Ja, nagyjából. De nem nagyon értem rá, mert anyuval találkoztam. - válaszolta Anne.

- Értem.

- Úgy is csak annyi a dolgom, hogy Lucassal... - itt következett az a bizonyos "huncut vigyor". Caleb láthatóan rosszkedvű

lett.

- Nos, akkor én megyek! Sziasztok! - és elindult az egyik pult felé, hogy ebédet rendeljen magának.

A színházba visszaérve még beszélgettünk egy kicsit Anneval, aztán elment, hogy még átnézze a szövegét. Leültem apu

mellé.

- Philnek tetszettek az ötleteid. Be is rakjuk a színdarabba! - suttogta.

- Tényleg? - hirtelen jókedvem kerekedett felül rajtam. Jó volt apu mellett ücsörögni, és egy kicsit pihentetni az agyamat.

Nem akartam az előző napra gondolni.

- Hol van Lucas? - kérdezte Phil, és lecsapta a forgatókönyvet az asztalra. - Már rég itt kéne lennie! - levette szemüvegét, és

megtörölte homlokát, egy zsebkendővel.

- Ha tíz percen belül nem lesz itt, akkor én... - pont abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Lucas lépett be rajta.

- Hol a francba voltál? Még a végén odaadom Calebnek a főszerepet! - rikácsolta Phil. De Lucas ügyet sem vetett rá... és

hogy miért nem?

Mert amíg lesétált a székek között, folyamatosan engem nézett. Zöld szemei ellentmondást nem tűrően égették az én

szemeimet. Volt valami pimasz vonás az arcán, és mintha egy kicsi mosoly is társult volna hozzá. Vagy ezt csak én

képzeltem be magamnak? Én is néztem őt. Már egyáltalán nem zavart a tekintete. Sőt! Aztán letette a táskáját az egyik

székre, és felment a színpadra.

- Jól van, akkor mindenki színpadra! - kiabálta Phil a színészeknek. És elkezdődött az előadás. Már kívülről fújtam a

szöveget. Az új jeleneteim szépen be voltak építve a színdarabba. Lucas pedig pontról-pontra elismételte azt a szöveget,

amit én előző nap leírtam. Ez valamiért olyan... nem mondom, hogy jó, csak furcsa érzés volt.

A darabot kétszer próbálták el. Mind a kétszer pazarul összehozták! És furcsamód, még Phil is megjegyezte, persze csak

mormogva, hogy:

"- Egész jó volt, gyerekek!-"

Lucas nem szólt hozzám, de amikor csak tehette rám nézett. Ha nem tette volna, azt gondoltam volna, hogy talán dühös

rám. Ezt biztosan ő is sejtette, ezért emelte rám olyan sokszor macskaszerű szemeit.

A próba hét óra felé érhetett véget. Miután már Anne, és Caleb is együtt kivonultak, mi is elkezdtünk pakolni apuval. Tudtam,

hogy Lucas még a színpadon volt. Phil lekapcsolta az olvasó lámpáját, és elindult hazafelé. Még intett apunak. Apu bólintott,

majd vállára vette a táskáját. Ez volt az első alkalom, hogy forgatókönyv nélkül mentünk haza. Ez elégedett érzéssel töltött

el mindkettőnket. Már elindultunk a kijárat felé, mikor megtorpantam.

- Mi az, Ferrah? - kérdezte apu.

- Csak otthagytam valamit, menj nyugodtan előre! - mondtam gyorsan.

- Oké, de siess, kicsim! - nyitotta ki az ajtót apu, és elindult, hogy beindítsa a kocsit. Megfordultam, és Lucas, már ott állt az

üres színpadon. Elkezdtem felé sétálni a kissé meredekre épített nézőtéren.

- Eltűntél. - mondta.

- Hagytam üzenetet. - mentegetőztem, de amikor a hangom átváltott abba a "ne haragudj" hangnembe, gyorsan

megköszörültem a torkomat.

- Tudom. - Elővette a zsebéből a kis papírdarabkát, majd széthajtotta.

- Személyesen is megköszönhetted volna. - mondta, de az arcán huncut vigyor volt.

- Legközelebb akkor meg se fogom köszönni! - húztam fel az orromat.

- Legközelebb? Ha engem kérdezel, az alkohol nem megoldás a problémákra!

- Nekem nincsenek problémáim!

- Hogyne, azért sírtál álmodban. - erre már nem tudtam semmit se mondani. Remélem azért nem mondtam semmit

álmomban. Bár nem emlékszem, hogy bármit is álmodtam volna. Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Már nem volt időm

ezen gondolkozni, mert Lucas megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

Úgy éreztem, hogy még nem mondtam neki eleget. Igaza volt. Egy cetlin kapott "Köszönöm" - nél többet érdemelt. Zavartan

álldogáltam egyhelyben, és néztem ahogy távolodik tőlem. Pár nappal ezelőtt nem zavart volna, hogy így válunk el... de most

valami furcsa érzés lett rajtam úrrá.

- Lucas! - alig halhatóan ejtettem ki a nevét, de ő megállt, és megfordult.

- Én... - azt kellett volna mondanom, hogy "köszönök mindent!"... de úgy éreztem, még ez se volna elég a hálám

kifejezéséhez. Nem tudtam, hogy mit csinálok, csak elindultam a színpad lépcsője felé. Érthetetlen arckifejezéssel állt a

színpadon, míg én felé tartottam.

Aztán tényleg egy igazi hülye voltam!

Amikor már közvetlenül előtte voltam, az arcát a tarkójánál fogva magamhoz húztam, és megcsókoltam. A kezeit kivette a

zsebéből, és a derekamra tette. Bizsergés futott rajtam végig. Ugyanaz a bizsergés, mint amit akkor éreztem, mikor először

csókolóztunk. Közelebb húzódtam hozzá, így mindkét kezem a tarkójára került. A csókunk még forróbb, és ellenállhatatlanabb

volt, mint az előző. Puha ajkai egyre mohóbban csókolták az enyéimet. Beletúrtam szőkés-barna hajába. Úgy éreztem,

mintha elolvadnék a karjaiban.

Aztán hirtelen kiugrottam a karjai közül, mert rájöttem, hogy ez a "köszönet" már több volt a soknál.

- Jézusom! - suttogtam. És hátrálni kezdtem.

- Ferrah... - kezdte, és felemelte egyik karját, de én félbeszakítottam.

- Ne szólj, egy szót se! - mondtam kétségbeesetten. Egy darabig csak nézett rám, aztán beletúrt a hajába.

- Oké.

Sarkon fordultam, és lefutottam a színpadról. Majd villámgyorsan kikerültem a teremből. Az ajtónak dőltem, és lehunytam a

szemeimet.

Még ez az alig fél perces csók is rendesen beindította a szívverésemet...

3. fejezet

Ittasan

- Szia Matt! Ma épp ráérek, ha még áll a randi, akkor hívj vissza! - Miután álmatlanul töltöttem egy éjszakát, elhatároztam, hogy nem fogok hátat fordítani a problémáimnak. (történetesen a probléma neve Lucas Blake volt.) Egyszerűen csak úgy akartam gondolni az egészre, mintha meg sem történt volna a tegnapi ügy... meg az azelőtti.... Miután rendbe tettem a hajamat, és fel öltöztem lerobogtam a konyhába. Apu öt perccel később ért le, mint én.

- Veled meg mi történt? - kérdezte, miközben átnéztem a forgatókönyvet.

- Mi történt volna? - kérdeztem vidáman.

- Tegnap alig tudtalak kirángatni a szobádból, most meg... - ráhagytam. Nem akartam magyarázkodni, csak egy gondtalan napot szerettem volna, bár legbelül mégis féltem, hogy milyen lesz találkozni Lucassal. De ez csak egy bizonyos pontig zavart. Felálltam, és puszit nyomtam az arcára.

- Mehetünk? - úgy álltam az ajtóban, mint egy kutya aki arra vár, hogy végre megsétáltassák. Csak nálam nem póráz volt, hanem egy mázsás forgatókönyv.

- Akartam szólni... - kezdte apu, és betett két szelet kenyeret a pirítóba. - Ma csak én megyek be, mert Phillel meg csináljuk a végleges forgatókönyvet. - magyarázta két korty kávé között.

- Akkor a színészekkel mi lesz? - kérdeztem, és letettem az asztalra a könyvet.

- Van egy szabadnapjuk. A premier úgyis 1-jén lesz. - leültem a fotel sarkára, és elgondolkodva malmoztam az ujjaimmal. Valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Egyrészről örültem, hogy nem kellett találkoznom Lucassal... másrészről tudtam, hogy ha halogatva lesz a vele való találkozás, csak még kellemetlenebb lesz őt újra látni. Megráztam a fejemet, mintha a gondolatokat akartam volna kiűzni belőle. Nem tudom miféle kapcsolat lehetett köztem, és Mr. Bunkó között. Számára biztosan nem jelentettem ekkora fejfájást, mint ő nekem. Felsóhajtottam. Akkor meg mi a fenéért csókolt meg?

- Akkor én megyek! - addig törtem a fejemet ezen, hogy észre se vettem, hogy közben apu már meg is reggelizett.

- Oké, szia! - adtam a kezébe a könyvet. Apu egy darabig tétovázott, majd miután kinyitotta az ajtót, még visszafordult.

- Olyan furcsa vagy mostanában... mi történt? - kérdezte aggodalmasan. Nem beszélhettem neki Lucasról. Elvégre az apám volt, és nem mellesleg férfi is. Újból felsóhajtottam.

- Női dolgok!

Matt kb. 11 felé csöngetett be hozzánk. Lerobogtam a lépcsőn, s amint ajtót nyitottam, felkapott és megcsókolt. Furcsa érzés volt, és egyrészről még csalódott is voltam... az ő csókja olyan "földhöz ragadt" volt. Eddig fel sem tűnt, mert más fiúkkal még sosem csókolóztam. De egyből el tudtam dönteni, mert Lucas csókjától, még vagy fél óráig "öntudatlan" állapotban voltam.

- Szia! - mosolygott rám, és puszit nyomott az orromra. Valamiért bűntudatom támadt vele szemben... talán azért mert elcsattant életem eddigi legjobb csókja... de nem vele.

- Remélem nincs programod mára! - tett le, és becsukta az ajtót.

- Miért? - kérdeztem tétován.

- Emlékszel? Békülős randi? - nem, teljesen elfelejtettem. Egy normális kapcsolatban a lány tartana mindent észben.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sátorozni a tó mellé. - magyarázta ügyet sem véve arra, hogy szünet nélkül bámultam rá a csodálkozástól. Azt hittem, hogy hanyagolni fogja ezt a témát... de úgy tűnt, hogy ez alól nem volt kibúvó. Mindenképpen le akart velem feküdni. Elvégre ő úgy tudta, hogy már nem vagyok szűz.

- Jól hangzik. - válaszoltam sután. Nem akartam, hogy lássa a félelmemet.

- Akkor délután átugorhatnánk hozzánk, a sátorért! - teljesen nyugodtan, és természetesen beszélt. Csak bólintottam, és elmentem, hogy lehúzzak egy adag félelmet a vécén...

Matt a szüleivel, és húgával, Taraval élt egy kertes házban. Olyan fehérre mázolt kerítésük volt, amilyet én kislány koromban képzeltem el az álomházam mellé. A szülei nem olyan lányt képzeltek el Matt mellé, mint én. Ezt az első találkozásunkkor meg is mondták. Bár már 6 éves korom óta ismertem Mattet és családját. Taraval egész jóba voltunk. Elég bolondos lány volt, és megszállott rocker, de nagyon csíptem őt.

- Ferrah! Rég láttalak! - pont Matt szobája előtt találkoztunk.

- Szia! - Legutóbb rövid vállig érő haja volt kék csíkokkal... most hosszú, mell alá érő korom fekete hajában piros csíkok díszelegtek. Hosszúkásabbá tette az arcát, viszont ellensúlyozta alacsony termetét. Pedig Tara egy évvel volt fiatalabb nálam.

- Tetszik az új hajad! - mosolyogtam.

- Ugye, hogy jobb így? Felvarrattam, és a szobám is...

- Tara, ne tartsd fel a vendégünket! - Matt anyja lépett elő a fürdőszobából. Mint mindig, kifogástalan külseje volt. Az egész családban csak neki volt kék szeme, a többieknek mind olyan barna volt, mint Mattnek. Halvány rózsaszín ruhát viselt, és szőke haja rendezett kontyba volt összefogva. Körmei túlzottan hosszúak, és fehérek voltak.

- Jó napot, Mrs. Slein! - mosolyogtam erőltetetten. Mindig is megvetettem őt, amiért ő is megvetett engem. Ennek ellenére mindketten erőltetett mosollyal meredtünk egymásra.

- Örülök, hogy újra láthatlak, Ferrah! Hallom, sátorozni mentek! Hová is? - kérdezte kimérten.

- Azt Matt nem mondta el. Meglepetés lesz.

- Hát igen, Matt egy igazi angyal! - mosolygott nagyképűen. Ha tudta volna, hogy mire is készült az ő angyali fiacskája.

- Anya, hagyd abba az áradozást! - lépett elő Matt a szobájából, kezében két nagy hálózsákkal. Rögtön mellém ballagott, mert tudta, hogy minket nem szabad egy szobában hagyni.

- Induljunk Ferrah! - mosolygott zavartan.

- Oké.

- Jó szórakozást nektek! - ezt már csak félvállról vetette oda nekünk, miközben bement Tarahoz, aki időközben bevonult a "barlangjába". Felsóhajtottam mikor becsukódott az ajtó. Matt puszit nyomott az arcomra.

- Na, gyere!

Az út kb. tizenöt perc volt vonattal. Két hátizsákot vittünk, és egy nagyobb kézi táskát amiben a sátor volt. A vonaton írtam egy sms- t apunak, hogy csak másnap érek haza. Szerencsére az eső nyomai már eltűntek. A nap hét ágra sütött. Útközben felismertem az utat, és rögtön tudtam, hogy melyik tó felé tartottunk. A hegy lábánál húzódott. Kisebb koromban gyakran jártunk ide apával horgászni. Gyönyörű hely volt. Amíg Matt elment tűzifáért, addig én leültem a tópartra. A levegő kellemesen langyos volt. Jól kellett volna éreznem magamat, de mégis tele voltam kételyekkel.

Kezdett melegem lenni, így felhúztam a nadrágom szárát, és belelógattam a vízbe. A tó vize kellőképpen lehűtött. Hátradőltem a puha pázsitra, és lehunytam a szemeimet. Nem fogok a mai estén rágódni!- határoztam el.

Arra eszméltem föl, hogy Matt a vállamat simogatta.

- Ébresztő Csipkerózsika! - felpattantam.

- Elaludtam! - jelentettem ki kétségbeesetten. A sátor már fel volt állítva, és a tűz is égett. Máskor még órákig gyönyörködtem volna a naplementében, de ezúttal teljesen sokkolt.

- Miért nem ébresztettél fel? - kérdeztem kicsit hisztisen.

- Olyan mélyen aludtál, hogy nem akartalak felébreszteni! - Ránéztem a telefonomra. Fél hét volt. Megint görcsbe rándult a gyomrom. Arra gondolva, hogy egy sátorban fogunk éjszakázni, elöntött a pánik érzet.

- Mi a baj? Még mindig haragszol rám? - kérdezte Matt, és megfogta a kezemet.

- Nem haragszom. - mondtam nyugodtságot álcázva, de legbelül ordítottam.

- Akkor jó. - motyogta, és finom csókot lehelt ajkaimra. Aztán felállt. Nem értettem, hogy mit akart ezzel.

- Éhes vagy? - kérdezte vidáman.

- Egy kicsit.

- Hoztam mályva cukrot, és süthetünk szalonnát is! - mondta miközben a táskájában turkált. Bántott a lelkiismeret, hogy én semmit se szerveztem az egész randin.

Miután megvacsoráztunk, még beszélgettünk egy kicsit a tűznél. Matt mesélt valamit Tararól, hogy milyen szekta tagja lett. Néha felnevetett. Én alig figyeltem rá, végig az járt a fejemben, hogy maradjunk a sátoron kívül.

- És, mit csináltál az utóbbi napokban? - kérdezte érdeklődve. Még csak meg sem említettem neki a színházat.

- Apu megkért, hogy segítsek neki a forgatókönyvben, úgyhogy nyári munkaként ott fogok írni, és finomítani a jeleneteken. - magyaráztam.

- És tetszik? - kérdezte. A lángok vörösesre festették barna haját. Arca idegennek tűnt a tűz fényében.

- Eddig nem volt éppen a legjobb mert... - én hülye, nem említhettem meg neki, hogy egy vadidegen fiú megcsókolt.

- ... vagy tízszer néztem végig egymás után ugyanazt a darabot. - vágtam rá gyorsan. Ez volt a második hazugságom felé...

- Biztos unalmas lehetett! - mintha a gondolatai teljesen máshol jártak volna. Kezdtem újra kínosan érezni magamat. Már nyolc óra lehetett. Még nem volt teljesen sötét, de a tisztás szélén magasodó fák mögé már nem lehetett belátni.

Aztán Matt közelebb ült hozzám, mire én reflexből felpattantam.

- Mindjárt jövök! - hadartam.

- Hova mész? - kiabálta utánam, miután elindultam a fák irányába.

- Ki kell mennem! - vágtam rá.

Nem tudtam, hogy merre megyek. Csak mentem a saját fejem után. Egy tüskés bokor felhasította a vállamon a bőrt, de nem igazán érdekelt. Sokkal nagyobb volt a félelmem, hogy Matt rá fog jönni, hogy hazudtam neki a szüzességemmel kapcsolatban. Végül meg kellett állnom, mert már nem láttam magam mögött az erdőt keretező fákat, se a tűz fényét. Nem hiányzott, hogy eltévedjek. Nekidőltem egy fának, és az eget fürkésztem. Mit kellett volna tennem? Talán nem kellett volna bele mennem a sátorozásba. Visszatartottam egy bőgési rohamot. Nem szabad örökké bujkálnom a problémáim elől! Emlékeztettem magamat. Ezzel a gondolattal indultam el a sátor irányába. Még égett a tűz. Matt még mindig ott ült.

- Minden rendben? Sápadtnak tűnsz. - Kérdezte mikor mellé ültem.

- Jól vagyok! - mosolyogtam szárazon, és, hogy idegességemben ne babráljak az ujjaimmal összefontam karjaimat a térdemen.

- Ha bármi gondod van, nekem elmondhatod! - közelebb hajolt, és megcsókolt. Válaszolni akartam, de egyszerűen nem tudtam. A szívem a torkomban dobogott, és nem mertem moccanni. A karjaim vaskapocsként fonódtak össze a térdeimen.

- Ferrah. - suttogta a fülembe. Rögtön tudtam, hogy mit akart. Magyarul azt akarta mondani, hogy -Kívánlak, vagy Légy az enyém!- de ő az ilyesmikhez nem rendelkezett elég fantáziával. Egyre gyakrabban törtek rám a pánik rohamok. A nyakamat kezdte csókolgatni, és karjaimat a vállára helyezte. Végig az járt a fejemben, hogy mi lesz ha rájön. Talán leplezni tudnám a fájdalmamat...

Lehúzta a cipzárt a melegítőmön. Heves csókokkal illette kulcscsontomat. De engem még mindig nem ragadott el a hév. Sőt inkább úgy éreztem magamat, mint egy tál kocsonya. Féltem, hogy nem fog óvatoskodni engem illetően...

Aztán eszembe jutott a reggeli fogadalmam, és Lucas mondata.... Nem futhattam el a problémáim elől! Furcsa érzés volt, miközben Matt próbált kihámozni a ruháimból, Lucas jutott eszembe. Szégyelltem magamat érte. De igaza volt velem kapcsolatban. Függtem másoktól, és elfutottam a problémáim elől. Abban a pillanatban, mintha áramütés ért volna. Ellöktem magamtól Mattet.

- Mi a baj? - kérdezte, és az átlagosnál is szaporábban vette a levegőt. Tétováztam. A melegítőm a földön hevert. A pólóm a hasamig volt felhúzva.

- Én erre még nem vagyok készen. - suttogtam.

- Már miért ne lennél, hiszen már máskor is volt részed ilyesmiben! - újból megcsókolt, de én nem viszonoztam. Csak ellöktem. Illetve ellöktem volna ha engedi. Ez már kezdett átmenni az ő élvezetébe... és nem a mi élvezetünkbe.

- Matt, engedj el! - tiltakoztam a heves csókok közepette. De ő meg se hallotta. Kezeimet a hátam mögé szorította. Ez már tényleg több volt a soknál! Beleharaptam az alsó ajkába, mire felszisszent.

- A francba Ferrah, megvesztél?! - kérdezte, és ujjait az ajkaihoz érintette, hogy megbizonyosodjon róla, hogy vérzik e. Nem válaszoltam. Csak felálltam, és elindultam az állomás felé.

- Mos meg hova mész? Gyere vissza! - kiabálta utánam.

- Hagyj békén! - kiabáltam vissza. Egy pillanatra hátra néztem, és láttam, hogy felállt, majd futni kezdett. Megint pánikba estem, és én is futásnak eredtem.

- Állj már meg! Sajnálom, oké?! - alig hallottam, mert a gombóctól a torkomban egyre sűrűbben, és hangosabban vettem a levegőt. Egyre gyorsabban futottam. Nem éreztem fáradtságot, csak menteni akartam magamat. Fogalmam sem volt, hogy mióta futottam, de végül megpillantottam az állomás fényeit. Hátra néztem, de Matt már nem volt mögöttem. Azért még futottam tovább. A vonat kb. 10 perc késéssel futott be. Nem vettem jegyet. Már nem érdekelt, hogyha leszállít a kalauz, csak jó messze legyen a barátomtól.

Egy üres fülkébe ültem le, és bámultam kifelé az ablakon. Csak fekete elmosódott pacákat láttam. Vagy azért mert annyira gyorsan ment a vonat, vagy mert a könnyek elvakítottak.

Szerencsémre nem jött kalauz, így megúsztam az átszállást, és tizenöt perc alatt a városba értem. De mikor leszálltam, fogalmam sem volt, hogy merre menjek. Nem akartam hazamenni, mert apu még jelenetet rendezett volna Mattel... és Matt szüleivel... és velem is. Csak céltalanul bolyongtam a városban. Mindenki sietett hazafelé, csak a hajléktalanok ültek nyugodtan a járda szélén.

Meg persze én ballagtam csiga tempóban, és végig az aszfaltot bámultam. Aztán csak úgy gondolomra betértem az egyik bárba, és leültem a pulthoz. Ha belegondolok semmi se járt a fejemben. Csak egy kiüresedett héj voltam.

- Mit kérsz kisanyám? - kérdezte a pultos. Tudtam, hogy nem fog kiszolgálni, mert még nem voltam tizennyolc, de azért tettem egy próbát.

- Egy üveg sört kérek! - mondtam az enyémtől teljesen idegen hangon. A pultos vizsgált egy darabig.

- Máris hozom! - és már elő is vett a polcról egy üveg sört, majd kibontotta, és egy alátét kíséretében elém csúsztatta...

Fogalmam sem volt, hogy mennyit ihattam, de kezdett jó kedvem lenni, és kezdtem feléledni.

- Hé, kislány! Nincs kedved egy kicsit táncolni velünk? - kérdezte egy húsz év körüli férfi. Nem válaszoltam, csak lepattantam a székről, és elkezdtem teljes önkívületemben mozogni a zenére. A pasas biztosan csípte, mert bekapcsolódott, majd a haverja is csatlakozott. Még sosem táncoltam ilyen kihívóan senki előtt...

Még sosem voltam részeg...

- Nem akarsz feljönni hozzánk? - kérdezte túlkiabálva a zenét a fickó. A másik biztosan tudta, hogy mi lehetett a kérdés, mert próbált egy erotikusabb mosollyal válaszolni a tekintetemre. Amilyen részeg voltam, nem volt ellenvetésem... bár valami legbelül még próbált visszatartani, de akkor magasról tojtam rá. Csak nagyokat vigyorogva követtem őket a kijárat felé. Aztán valami keménynek ütközött a fejem. Könnyedén felborultam, mivel még önmagamban is alig tudtam a lábamon megállni. Mögöttem páran röhögni kezdtek rajtam. A mutatványom miatt egy kisebb rés keletkezett a tömegtengerben.

- Ferrah? - ahogy felültem, forgott velem a világ, így nem álltam föl, de felnézve még így részegen is felismertem a zöld szempárt.

- Mit csinálsz te itt? - kérdezte Lucas leguggolva elém.

- Hát bulizok! - mondtam a kelleténél is hangosabban. Lucas egy darabig gondolkozott.

- Na, állj fel, haza viszlek! - mondta egy sóhaj kíséretében. Megpróbáltam felállni, de elkezdtem előre borulni, és újból a földön kötöttem volna ki, ha Lucas meg nem fog. Röhögni kezdtem. Nem zavartattam magamat. Kényelmesen neki dőltem.

- Hé, haver! A lány velünk van! - fordultak vissza a "kísérőim". Lucas ügyet sem vetve rájuk, kisétált velem a bárból. A langyos levegő belekapott a hajamba, és kellemesen simogatta a forró arcomat.

- Ferrah, figyelj rám! - fordított magával szembe Lucas. - Hol laksz? - kérdezte, és kicsit lehajolt, hogy szemünk egy vonalba kerüljön. Mintha egy gyenge elméjűvel beszélt volna.

- Nem vihetsz haza! - válaszoltam hisztisen.

- Miért nem?

- Mert apu kiakadna! - mondtam már durcásan. Lucas felsóhajtott.

- Az a te dolgod, de muszáj haza menned! Itt nem maradhatsz! - válaszolta nyugodtan.

- Márpedig én nem megyek haza! - hisztiztem.

- A szüleid mit fognak szólni, hogy nem értél haza időben?

- Tudják, hogy holnap érek haza! - válaszoltam dacosan. - Nem megyek haza! - morogtam újra. Lucas felsóhajtott, majd kézen fogott és maga után vonszolt a buszmegállóba.

- Mondtam, hogy nem megyek haza! - tiltakoztam tovább, de nem foglalkozott velem. A busz pár perc múlva meg is érkezett, és le is ültünk hátra. Homlokomat az ablaknak támasztottam. Jól esett a hideg. Meg se szólaltunk egész úton.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak Lucas újra megfogta a kezemet, és segített felállni, majd leszálltunk a buszról. Egész úton úgy fogta a kezemet, akár egy pórázt. Ha nem lettem volna részeg, ezen ki is akadtam volna, de valamiért jól esett, hogy valaki vigyázott rám.

Csak akkor tűnt fel, hogy nem is hazafelé megyünk, mikor felfelé lifteztünk Lucas lakása felé. A harmadikon lakott. Mikor kiléptünk a liftből, egy hűvös lépcsőházba értünk. Lucas könnyedén előkapta a lakáskulcsot, és kinyitotta az ajtót, majd beengedett. Kicsi lakás volt, de egész barátságos.

- Ülj le! - utasított, mikor a kanapéja mellé értünk. Engedelmesen úgy tettem, ahogy parancsolta. Elkezdett turkálni az egyik szekrénybe.

- Ugye nem tervezel semmit? - kérdeztem álmatagon.

- Mire célzol? - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nagyon jól tudta, hogy mire célzok, de szerette tovább húzni a dolgokat.

- Tudod te azt nagyon jól! Semmi spontán csók, vagy... - Elhallgattam , és hátradőltem a kanapén. A plafont bámultam. Így annyira nem forgott velem a világ.

- Ma szembe fordultam a problémáimmal, és a lakásodon kötöttem ki... - motyogtam. Nem láttam Lucas reagcióját, túl fáradt voltam ahhoz, hogy felemeljem a fejemet. Végül rászántam magamat. Lucas engem nézett. Az arcán mindenféle érzelem tükröződött. Valahogy nem éreztem kényelmetlenül magamat, ahogy általában, ha a zöld szempár engem vizslatott.

- Használhatnám a fürdőszobádat? - kérdeztem rekedten. Felesleges volt megkérdeznem, mert a kezében egy törülköző volt. Az ölembe nyomta, és kiment a szobából. Egy darabig még ugyanúgy ültem, a földet bámulva. Nem érzékeltem az időt, de arra se emlékeztem, hogy újra bejött volna, és odatett volna mellém egy pólót.

A fürdőszobát könnyen megtaláltam, mert a "nappaliból" kiérve rögtön szembe volt. Elég kicsi volt. Egy kis tükör volt a mosdó felett. Elszörnyedtem mikor belenéztem. Ki voltam pirulva, és az ajkaim is fel voltak duzzadva a Mattől kapott csókoktól. A hajam szél borzolta volt, emiatt össze-vissza állt. Elég zavarba ejtő érzés volt levetkőzni, tudván, hogy egy fiú lakásán vagyok, és, hogy ez a fiú a szomszéd szobában volt, de próbáltam nem erre gondolni. Teljesen ellazított a zuhany. Bevizeztem a hajamat is, aztán gondoltam egyet, és hidegre állítottam a vizet. Egészen kijózanított.

A pólója a térdemig ért, és ugyanolyan volt az illata, mint Lucasé. Ez kicsit zavarba hozott, de gyorsan elhesegettem magam elől a gondolatot. A fürdőből kifelé menet pont szembe találtam magamat Lucasszal. Nem szólt egy szót sem, csak bement a fürdőszobába. Egy darabig még álltam sután, magam elé nézve, aztán, elindultam a nappali felé, de félúton megálltam. Lucas szobájának ajtaja nyitva volt, így épphogy be tudtam kukkantani. Nagyobb volt, mint a fürdőszoba, és a nagy részét egy ablak alkotta, egy ágy, egy íróasztal, és egy ruhásszekrény. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de bementem, és leültem az ágyára. Talán tévedtem vele kapcsolatban... felhozott a lakására egy részeg, "tettre kész lányt", aki ráadásul majdnem kétszer fel is pofozta. Talán csak én meséltem be magamnak, hogy bunkó. - gondoltam.

Aztán a fejem egy bowling golyóhoz hasonlóan zúdult a párnájára...

És elnyomott az álom Mr. Bunkó ágyában.

2. fejezet

Ez az a rész ahol szembe fordulok a problémámmal

- Ferrah! Nyisd ki az ajtót! Indulnunk kell!

- Apu, fáj a gyomrom! Ma inkább itthon maradnék! - gyáva nyuszi vagyok, de semmi kedvem nincs ahhoz, hogy összefussak

Lucassal. Főleg azután, hogy teljesen rám mászott! Mert igenis ezt tette, és akárhogy is küzdöttem ellene, egyszerűen nem

engedett! - (igenis küzdöttem ellene!) Nem hiába kapott egy pofont. Mert ha választanom kellene, hogy a csókja, és a

pofozása közül melyik esett jobban, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a pofonvágása volt számomra a legnagyobb

lelki felszabadulásom másodikos korom óta. Nyolc éves koromban orrba nyomtam fagyival a fiút aki nagyon bejött nekem...

ez történetesen Matt volt. Hát, elég nehéz volt megállni, hogy ne kíséreljem meg újra ezt a műveletet, miután kijelentette,

hogy én annyira be vagyok sózva a szex miatt, hogy nem engedem haza! Perverz állat!

"Szia, most épp nem vagyok telefon közelben. Tudod mi a dolgod!":

- Ferrah... nagyon sajnálom ami a múltkor történt!...Összefuthatnánk. Rendezhetnénk egy békítő randit... öhmm...szóval, akkor

majd hívj! - És ez volt az én égből kapott barátom bocsánatkérő üzenete. Még jó, hogy nem vettem fel a telefont! Nem lett

volna elég türelmem ahhoz, hogy kibéküljek vele telefonon keresztül. Főleg azok után ami történt... az irónikus az, hogy ezt

az üzenetet pontosan akkor kaptam, mikor Lucassal az ebédlőben találkoztunk. Akkor én most félre léptem volna?

Nem! Az kizárt! Én tisztességes lány vagyok!

- Kicsim, tegnap óta olyan furcsa vagy! - nem szerettem apuval az ajtómon keresztül beszélgetni. Olyankor mindig valami

rosszat csináltam, és úgy megsértődtem apura (bár fogalmam sincs miért), hogy bezárkóztam a szobámba. Aztán vagy fél

órán keresztül ordibáltunk egymással. Örülök, hogy azóta érettebb lettem...

- Ferrah, nyisd már ki az ajtót! - kért apu, és hallottam ahogy tenyerét az ajtófélfának támasztotta. A kispárnámmal a

kezemben az ajtóhoz kecmeregtem, és elfordítottam a kulcsot.

- Nem értem, hogy erre miért volt szükség! - nyomta le apu a kilincset. Azért, hogy ne kelljen rajta kapnod a hazugságomon! -

Gondoltam morcosan, és elővettem a "beteg vagyok" arckifejezésemet. Apu gondosan szemügyre vette az arcomat, aztán

pár másodperc múlva megszólalt:

- Gyere be velem a színházba, és ha rosszul vagy, akkor hazajöhetsz! - megpróbálta elrejteni mosolyát. De én láttam!

- Jól van! - motyogtam "betegen", és becsuktam az ajtót. Még hallottam ahogy apu lemegy a lépcsőn, aztán a földhöz

vágtam a kispárnámat. Örülök, hogy azóta érettebb lettem... - gondoltam miközben felvettem a rövidnadrágomat, és a

pólómat...

Odafelé úton azért apu vett egy csomag ropit nekem. Tudtam, hogy nem biztos a színlelésemben... de abban sem, hogy

beteg vagyok. Hiába zseniális színész voltam. És ezzel hízlalltam az egómat!

Már a színház látványától erőtt vett rajtam a borzongás, és tényleg megfájdult a gyomrom. "Szerencsémre" eleredt az eső...

én meg rövidnadrágban ugráltam át a pocsolyákat.

- Remek. - morogtam, mikor beleléptem az egyikbe. Apu vigyorgott egy sort, aztán kinyitotta nekem az ajtót.

A színház ismételten üres volt. Megint kirázott a hideg. Ahogy végigsétáltunk apuval az előadóteremhez vezető folyosókon

egyre jobban úgy tűnt, hogy az általában végeláthatatlan folyosók most lerövidültek, hogy találkozhassak a rémálmommal,

akit Lucasnak hívtak. Reméltem, hogy megint késik, és addig beadhatom apunak, hogy annyira rosszul vagyok, hogy haza

kéne mennem.

De nem volt szerencsém. Ahogy beléptünk a terembe, rögtön megpillantottam az ördögi szempárt. Kirázott a hideg... De

teljesen közömbös fejet vágott.

Phil körül összegyűltek a színészek, hogy átnézhessék az új jeleneteket, amiket apuval tegnap alkottunk.

- Megjöttek a mi zseniális íróink! - üdvözölt minket Phil, és az előző napi rikító piros kendőjét, egy zöld váltotta fel, melyen

kék pöttyök díszelegtek. Nem volt "gyönyörködtetőbb" az előzőnél. Elfojtottam egy mosolyt, de rögtön vissza is tért a

"nyuszi" ábrázatom ahogy Lucasra pillantottam.

- Egyszerűen zseniálisak ezek a jelenetek! - örvendezett Phil.

- A legtöbbjük Ferrahtól származik! - nevetett apu erőltetetten. Anne látványosan rágcsált egy undorító rózsaszín rágógumit,

majd alkalmanként hatalmasra fújta. Olyan színészek is jelen voltak, akiket nem igazán láttam, kivéve a színpadon. Az

egyikük egy idősebb fickó volt. Ő játszotta Charlotte édesapját. Két idős hölgy is jelen volt. Furcsamód olyan volt, mintha

testvérek volnának. Közvetlenül Lucas mellett egy fiú álldogált. Olyan tizenhét évesnek néztem. Búza szőke haja fölzselézve

meredt a mennyezet felé. Szemei mézszínben villogtak hol rám, hol apura. Helyes volt, bár kissé szálkás alkattal

rendelkezett.

- Azt hiszem a ma is számítani fogunk a fantáziádra! - vigyorgott Phil, és lapozott egyet a forgatókönyvben.

- Csak módjával, mert kicsit panaszkodott, hogy nincs rendben a gyomra! - szólalt meg apu.

- De mégis eljött... - emelte rám a tekintetét a rendező.

- Nagy nehezen... - mondta apu, és letette az esernyőjét. Kösz apu!- gondoltam, és morcosan rágcsáltam az alsó ajkamat.

Nem mertem Lucasra nézni, de biztos voltam benne, hogy a rá jellemző arckifejezéssel méricskél. Philt nem érdekelte tovább

a gyomrom, felküldte a színészeket a színpadra, én pedig elkövettem egy hibát: Ránéztem Lucasra.

Rám kacsintott!

- Hányni fogok! - közöltem apuval a legőszintébben.

- Jézusom, Ferrah! Fal fehér vagy! - nézett rám apu, és tudtam, hogy legbelül szidja magát, amiért egy percig is kételkedett a

reggeli színjátékomban.

- Azt hiszem, hogy jobb ha hazamegyek! - közöltem komolyan apuval, és még csak rá se kellett játszanom a rosszullétemre.

- Nem kisasszony, előbb nyomás a mosdóba! - közölte apu ellentmondást nem tűrően. Ezzel a válasszal is meg voltam

elégedve, csak arra vágytam, hogy ne kelljen egy levegőt szívnom Mr. Bunkóval. Sietve elindultam a kijárat felé.

- Ferrah akarod, hogy veled menjek? - kérdezte apu aggodalmasan.

- Ne...

- Mr. Roberts engedje meg, hogy kikísérjem a lányát! - Ilyen még biztosan nem fordult elő velem... háromszor rázott ki a

hideg!

- Persze, Lucas! Köszönöm! - apunak láthatólag bejött ez az "ördög jobb keze" stílus, de én nem dőltem be neki! Ahelyett,

hogy ellenkeztem volna, csak kirontottam az ajtón és megszaporázva lépteimet próbáltam egérutat nyerni Lucas elől.

- Ferrah! - először mondta ki a nevemet, de megint elfogott a hányinger. - A mosdó arra van! - pislogott ártatlanul Lucas, és

az ellenkező irányba intett. Nehézkes léptekkel indultam el felé, és szóra sem méltatva mentem el mellette...

Már kb. negyed órája üldögéltünk a mosdó előtti székeken. Pechemre a székek közvetlenül egymás mellett voltak. A

negyed óra alatt egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Az a bizonyos kínos csönd lengett körül bennünket. Idegesen

doboltam az ujjaimmal a térdemen, ő pedig a leglazább pózban ücsörgött mellettem. Mikor már pattanásig feszült a csönd

felpattantam.

- Elmegyek a mosdóba! - jelentettem ki.

- Jó, megvárlak.

- Nem szükséges!

- Nincs szívem itt hagyni téged!

- Megleszek nélküled!

- Azért jobb ha itt maradok!

- Ne fáradj!

- Oh, nem fáradtság!

...

- Oké.- csak ennyit tudtam kinyögni, mert annyira ideges voltam, hogy féltem, hogy még a végén egy újabb pofonnal illetem

meg. Becsörtettem a mosdóba, és jól bevágtam az ajtót. Nagyon elégedett lehetett magával, mert sikerült felhúznia. Tétlenül

álldogáltam a vécéfülkék előtt. Egyszer- kétszer megmostam az arcomat. Aztán eszembe jutott, hogy elszökhetnék... de az

ablakokon nem fértem volna ki, és nem voltam egy atlétikus alkat a szellőző rendszerhez. Mi van ha megunta a várakozást

és elment? - vetődött fel bennem a kérdés. Egy hirtelen ötlettől vezérelve résnyire kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam.

Lucas arca meg se rezzent, csak a szemöldöke szaladt fel.

Kínos.

Gyorsan becsuktam az ajtót, és felindultságomba rácsaptam a homlokomra.

- Te hülye! - mondtam magamnak, aztán meg is bántam, és gyorsan a számra tapasztottam a kezemet.

- Ferrah, minden oké? - kérdezte Lucas kintről.

- Persze... - válaszoltam. - Semmi gond! - Még tíz percet vártam, aztán lenyomtam a kilincset, és Lucas elé kecmeregtem.

- Azt hiszem hazamegyek! - mondtam, és próbáltam előtte is színészkedni. Egy percig várt.

- Ennyire rosszul vagy? -kérdezte, és egy pici aggodalmat hallottam a hangjában. Nem válaszoltam, csak lassan bólintottam.

Meg sem vártam a válaszát, csak elindultam a kijárat felé.

- De még mielőtt elmész... - kiáltott utánam. Kénytelen voltam megfordulni. - Te teljesen hülyének nézel? - nézett rám

komolyan. Nem néztem hülyének, mi több...

Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miről beszél. Felállt, és ruganyos léptekkel elém ballagott.

- Lehet, hogy apádat át tudod verni ezzel a színlelt betegséggel, de nálam még csak meg se próbálj színészkedni. Ismerem az

embereket. - magyarázta halál nyugodtan. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy az ebédlőben mennyire "belém látott".

- Nos, mi az igazi ok, amiért annyira haza akarsz jutni? - kérdezte gúnyosan. Tudtam, hogy tudja. Persze, hogy tudta! Ez is a

hülye játékainak egyike volt. De nem akartam folytatni a játékot. Nem válaszoltam. Egyszerűen megfordultam, és elsétáltam.

- Ez nem megoldás. - kiáltotta utánam. Megálltam. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nem tudtam tovább menni.

- Elfutsz a problémáid elől. - mondta már normális hangnemben. - Nekem úgy tűnik, hogy túlságosan gyáva vagy szembe

nézni velük. - ... Megint megtörtént. Belém látott, és ettől felment bennem a pumpa. Megpördültem, és túlságosan is gyorsan

értem közvetlenül elé. De még így is föl kellett néznem, hogy a zöld szempárba nézhessek.

- Mi a francnak csókoltál meg tegnap? - kiabáltam. Az arca rezzenéstelen volt, mintha nem is hallotta volna amit mondtam.

- Mond, neked rögeszméd, hogy idegen lányokat kapsz le mások háta mögött, aztán úgy viselkedsz mintha mi se történt

volna?! Nem volt szükségem egy csókra, legkevésbé a tiédre! Tehetsz nekem egy szívességet! Leszállhatsz rólam!

Gyűlölöm ezt a színjátékot amit állandóan velem játszol! És még te nézel le engem amiért elfutok a problémáim elől?! Te

pedig képtelen vagy önmagad lenni! - kiabáltam dühösen, és az arcom pulykavörösre színeződött. Lucas zsebre tett kézzel,

nyugodtan nézett rám.

- Mindig így kéne reagálnod az akadályokra. Akkor sokkal érdekesebb lennél, és kedvem lenne újból megcsókolni téged! -

Még feljebb ment bennem a pumpa! Haragomba újból lendült a karom. De nem ért "célba"...

Lucas olyan erősen szorította a csuklómat, hogy felszisszentem. Aztán lazult a szorítása. Végül elengedte, én meg őrülten

rántottam vissza a derekam mellé.

- Ne merészelj még egyszer hozzám nyúlni! - szűrtem ki a fogaim közül. Hátat fordítottam, majd kiviharzottam...

Az eső nem állt el, és nem mentem vissza a terembe apu esernyőjéért, így bőrig áztam. Szerencsére a busz pont akkor ért

oda, mikor a buszmegálló peremére léptem. Szinte az egész jármű üres volt, így a kedvenc helyemre ülhettem. Egész úton

ideges voltam, és már azon is mérgelődtem, hogy a busz minden megállónál megállt. Miért nem tudott ma kivételt tenni, és

egyenesen hazavinni?!

Végül szép lassan hazajutottam. Vettem egy forró fürdőt, és belebújtam abba a bő pólóba amit apu adott hálóing gyanánt, és

leért egészen a térdemig. Nem volt kedvem tévét nézni, se olvasni, csak ültem az ablakomba, és szorongattam a

kispárnámat. Valami egészen lehetetlen érzés kerített a hatalmába...

Mert akárhogy is utáltam Lucast azért amit mondott, és tett egyetlen mondata csengett a fejemben. "...érdekesebb lennél, és

kedvem lenne újból megcsókolni téged!" Valami furcsa és torz játék folytán, magányomban nem Mattet akartam magam

mellé, hanem...

...ekkor csöngött a telefon. Hanyatt- homlok rohantam a földszintre, és pironkodva vettem fel a telefont.

- Haló? - szóltam bele tétovázva, mert abban a pillanatban egyetlen hangtól féltem.

- Ferrah?

- Matt, szia! - a hangom két oktávval feljebb szólalt meg. Megköszörültem a torkomat.

- Jól vagy? - kérdezte Matt zavartan. Olyan távolinak, és idegennek tűnt a hangja, pedig két napja láttam utoljára.

- Persze! Minden rendben! - válaszoltam rendezve a hangomat.

- Akkor... megkaptad az üzenetemet? - furcsa volt a közvetlen kijelentések után, egy ilyen mondatot hallanom. Nem kért

nyíltan bocsánatot. De valamiért nem lettem tőle dühös... pedig annak kellett volna lennem.

- Igen... - kínos csend állt be... ez már a második volt aznap. Mivel nem szándékozott megszólalni, ezért én kezdtem el:

- Figyelj, már nem haragszom - hallottam a sóhaját - de most nem vagyok túl jól, és .... - és ekkor bevillant Lucas arca

"Elfutsz a problémáid elől."

- És? - szólalt meg Matt. Mit kellett volna mondanom? Hogy kaptam egy csókot, ami jobb volt, mint Mattel az összes

együttvéve?

- Kell egy kis idő! - nyögtem, és letettem a telefont. Még egyszer csöngött, de nem vettem fel.

"Bebábozódtam" a takarómba, és feküdtem a saját lelkiismeretemben.

Nem tudtam, hogy ilyen nehéz szembe fordulni a problémákkal...

Főleg ha az ember csókot kap tőlük...