12. fejezet

Köszönöm szépen a kommenteket! Nagyon jól esett! Remélem erre is írni fogtok! Jó olvasgatást!

Megtudhatjátok, hogy mi történik Lucas háza táján...

Véletlen egybeesések

A cellák sötétjéből egy alak vált ki. Nem szívleltem az öreg rendőrt, de a börtöni patkányok mellett én is ilyen puhatolódzó

seggfejjé váltam volna. Mindenki mozgolódni kezdett. Hátha valaki érte jött. A cellák kulcsa idegtépően csörgött a férfi

kezében, amíg az enyémhez lépett.

- Lucas Blake! - felpattantam az ágyamról, ahogy a nevemet hallottam.

- Szerencséd van, kölyök! Valaki letette az óvadékot! - fordította el a kulcsot a zárban. A cella ajtaja nyikorogva engedett utat

nekem. A sötét folyosót csak pár, pislákoló fényű neon lámpa világította be. Az öreg maga elé vezetett, s úgy haladtunk végig

a cellák közt. Már megtanulta, hogy senkibe se törhet bele többé a bizalma. Még abba se, aki ártatlanul került be a mély vízbe.

Aki ártatlanul ült, biztosan volt köze a dologhoz. Nagyon is volt közöm. De ahhoz, hogy az igazamat bizonyítsam be kellett

volna sároznom olyan embereket, akiket nem akartam.

- Megérkeztünk szép fiú! - nyitotta ki előttem az üveggel borított terem ajtaját.

- Köszönöm. -Néztem rá. Nem udvariasságból. Puszta elismerésből. Bólintott, majd a terembe vezetett. A terem közepén egy

alacsonyabb fiú állt. Barna haja kócosan meredt össze-vissza. Megtorpantam. Jól ismertem őt.

- Matt. - ejtettem ki a nevét.

- Lucas. Gondoltam, hogy valami nem stimmel veled, de azért arra nem számítottam, hogy itt kötsz ki majd. - jelentette ki

gúnyosan.

- Legalább egyenlítesz. Most neked kell össze kaparnod engem a földről. Legutóbb nem így volt. - mosolyogtam rá gúnyosan.

A legutóbbi találkozásunkkor csúnyán a földön hagytam, és még talán el is törtem volna a karját amiért... amiért Ferrahoz ért.

De ő állított meg. Megállított, és valahol mélyen hálás voltam neki, hogy megvédett önmagamtól.

- Ha nem avatkoztál volna közbe, és Ferrahval együtt lennénk, most nem tartanánk itt. - válaszolta nyersen Matt. Igaza volt.

Ha mi ketten nem határoztuk volna el, hogy Los Angelesbe jövünk, akkor ez az egész nem történt volna meg. Aznap óvatlan

voltam. A zaj amit a konyhából hallottunk, nem akármilyen személytől származott. Sebastian. Az ikertestvérem valahogy

bejutott a házba, és még mielőtt Ferrah utánam jött volna, leütött, és a csomagtartóba rakott... aztán a bőrömbe bújt.

Remegtem a dühtől. Ha egy újjal is hozzáért... - a gondolataimat Matt szakította félbe.

- Nem vagy kíváncsi, hogy miért vagyok itt? - fonta össze karjait a mellén Matt. Kérdően meredtem rá.

- Ferrah apja tegnap délelőtt felkeresett, hogy keressem meg őt. - mondta egy könnyed hangnemben. - Lelépett veled Los

Angelesbe.

- Azt hittem, hogy eljátszottad a bizalmát. - szűrtem ki a fogaim közül. Nem válaszolt.

- Mindenesetre ma repülőre ültem. - folytatta szemrebbenés nélkül.

- A gazdag kölykök bármit megtehetnek, ugyebár. - mondtam maró gúnnyal.

- Mikor ideértem - kezdte, figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet. - kérdezősködni kezdtem. Felmutattam Ferrah fotóját. De

senki se látta őt. Aztán egy szegényesebb negyedbe érve rákérdeztem a nevedre. Ott egy nagydarab férfi megmondta, hogy

rács mögé kerültél. - fejezte be mondandóját. - Nem is tudtam, hogy Los Angelesben is hírnevet szereztél!

- Nem én. - morogtam magam elé. Sebastian. Az ő hírneve nagyobb volt, mint az enyém.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Nem érdekes. És miért fizetted ki az óvadékot? Csak egy látogatás lett volna az egész. - nem mintha nem vált volna javamra.

De nem akartam neki köszöntet mondani.

- Ahhoz, hogy megtaláljuk Ferraht, együtt kell működnünk. - köpte ki nehezen a szavakat. Igaza volt. Nem tudott semmiről. De

belém fektette a bizalmát. Ez nekem elég volt.

- Nézd, Matt. - léptem közelebb, jelezve ezzel oldódó feszültségemet.

- Ferrah nagy veszélynek van kitéve. Az én... ikertestvérem fogságába került. És bántani fogja, ha nem teszünk valamit.

- Szerintem te nem akarsz bántani. - pillantottam Sebastianra.

- Miből gondolod? - épp az ablakon kémlelt kifelé, majd egy köteg iratot tett az egyik szekrény fiókjába.

- Segítettél, mikor megsérültem. Lezuhanyoztam a fürdőszobádban. Ruhát adtál. És most enni. - szúrtam a villámra egy

sült krumplit.

- Ez még nem a szimpátiámat jelenti. - fordult felém összefont karokkal.

- De nem is érzel dühöt velem szemben. - válaszoltam könnyed hangnemben. Nekidőlt a falnak, és homlokráncolva meredt

rám. Letettem a villámat, és én is a szemébe néztem. Még mindig beleborzongtam a zöld macskaszemekbe. Lucast jutatta

eszembe. Elkaptam a tekintetemet.

- Eltekintve attól, hogy meg kell, hogy öljelek, egészen érdekes személynek tudlak téged.

- Micsoda válasz! - néztem rá újra egy gúnyos arckifejezés kíséretében. - Most én jövök? - kérdeztem és újra a villámért

nyúltam. A szája sarka fölfelé kunkorodott.

- Eltekintve attól, hogy meg akarsz ölni... - felszúrtam a villámra egy krumplit, és a számhoz emeltem. Minden mozdulatomat

feszült figyelemmel kísérte. - egyáltalán nem félek tőled. - fejeztem be. Felvonta szemöldökét.

- Mert nem ijesztettem rád. - mondta összeszűkült szemekkel, de arcán ott bujkált hamiskás mosolya. Ezzel nem értettem

egyet. Igenis rám ijesztett. Talán önkéntelenül. Akkor milyen lenne ha tudatosan akarna rám ijeszteni? Akkor tényleg félnék

tőle. - válaszoltam magamnak. Zavartan álltam föl az asztaltól. Sebastian telefonja megcsörrent.

- Igen? - szólt bele, miután felvette.

- Nocsak! Akkor ezt nem szalaszthatjuk el! - mondta pár perc után, és rám nézett. Ez volt az a pillantás, ami megijesztett.

Miután lerakta a telefont kipillantott az ablakon. Mintha valamin vívódott volna, aztán újra rám nézett.

- Ma be kell mennünk a városba. - mondta óvatosan. Éreztem, hogy a szívem önkéntelenül is megindult. A város. Talán most

alkalmam lesz meglógni előle. - gondoltam reménykedve. Mintha a gondolataimban olvasott volna.

- De ha bármivel is próbálkozol - egészen közel jött hozzám. - elérem, hogy rettegj tőlem! - sziszegte kegyetlenül. Nem néztem

a szemébe. A földet pásztáztam, de minden szavát, mintha belém égették volna!

- Köszönöm Roger! - mondtam kezet fogva a fiatal férfival.

- Nincs mit, Lucas! Olyan jó volt téged újra látni! Kész férfi lettél! - hadarta, és hevesen rázta a kezemet.

- Vigyázzon magára! - mosolyogtam rá, majd elindultam kifelé. Esős idő volt. Matt egy fekete esernyővel álldogált az út mellett.

- Nos? - nézett rám, mikor mellé értem.

- Biztos forrásból tudom. Sebastian ma a Club Paradise-ban lesz.

- Ami azt jelenti, hogy Ferrah is vele lesz! - jelentette ki komoran Matt. Bólintottam.

- Addig viszont belépőt kell szereznünk oda. Nem könnyű bejutni. - magyaráztam, miközben mindketten elindultunk a járdán.

- Illetve, csak neked. - mondtam, miközben intettem a taxinak.

- Mi? Miért? - háborodott fel. egészen szórakoztató látványt nyújtott.

- Mert én... vagyis Sebastian ott már törzsvendég. Az ő bőrébe bújva bejuthatok. - mondtam, miközben beszálltunk a járműbe.

- Hova lesz? - kérdezte unott hangon a sofőr.

- Market Street 203. - mondtam egyszerűen. Már évek óta nem jártam Los Angelesben, de ezt a címet sose tudtam volna

elfelejteni.

- Most hova megyünk? - kérdezte Matt sután.

- Belépőt hamisítani. Van egy nagyon jó barátom. - megköszörültem a torkomat. Ami azt illeti, régen több is volt köztünk, mint

barátság. De ennél többet nem mondtam Mattnek. Az út fél órás volt, a forgalom miatt. Ezalatt a fél óra alatt volt időm

gondolkodni... és hánykolódni önmagamban. Ferrah. Ő nem tudott semmiről. Sebastiannal jött el Los Angelesbe. Azt hitte én

vagyok. - gondoltam, és megmasszíroztam az orrnyergemet.

Mikor a taxi megállt a ház előtt, Matt fizetett. Már nem lepődtem meg ezen. Láttam mozdulni a függönyt, mikor kiszálltunk a

kocsiból. Egyszer csak kivágódott az ajtó.

- Sebastian Blake! Tudsz róla, hogy a legutóbbi manővered után itt kötöttek ki a zsaruk? Az összes cucc a vécében landolt! -

Paige egy szál hálóruhában, és selyem köntösben állt az ajtóban. Szőke hullámos haja a mellei alá ért. Barna szemei szikrát

hánytak.

- Nyugi, Paige! Én vagyok! - emeltem fel védelmezőleg a kezeimet. Paige egy darabig gondolkozott, majd arcáról eltűnt a

kérdő tekintet. Lerobogott a lépcsőn, és a nyakamba ugrott.

- Lucas! Jaj, istenem! Lucas! Te vagy az! - ujjongott.

- Igen, de... - leakasztottam a nyakamból. Összeszorult a szívem, mikor rájöttem, hogy olyan magas volt, mint Ferrah. -

bemehetnénk? - böktem Matt felé. Paige vágott egy fintort, mikor észrevette, hogy Matt tátott szájjal meredt rá.

- Persze! - morogta, majd elindult a lépcsőn fölfelé.

- Hozhatok valamit? Egy kávét? Teát? - fordult felém, miközben Matt az esernyőjével szerencsétlenkedett.

- Egy kávé jól esne! - mondtam, majd Matt felé fordultam.

- Nem kávézom. -jelentette ki. Paige bólintott.

- Érezzétek otthon magatokat! - indult el a konyha felé. Már ismertem a járást. A kis előszobától balra, rögtön a nappali

következett. Ahogy beléptünk, egy teljesen másmilyen volt, mint két éve. Leültünk a kanapéra. Pár perccel később Paige

lépett be az ajtón, egy csésze kávéval.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, mikor elvettem tőle a csészét. Belekortyoltam. A forró kávé jólesett a hideg levegő után. Leült

mellém.

- Lucas! Mennyit nőttél! Sokkal helyesebb lettél! És a hajad is megnőtt! - nevetett. Csilingelő nevetése betöltötte a szobát.

- Emlékszel? - fordult újra felém. - Ez volt az a kanapé... - mondta egy huncut vigyor kíséretében. Történetesen azon a

kanapén ültünk, ahol először töltöttem el egy nővel éjszakát. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ez a nő Paige volt.

Pontosan két éve történt. De még élénken élt bennem az, az éjszaka. Aztán hazaért a férje...

Bólintottam.

- Te is változtál! Sokkal csinosabb lettél! - válaszoltam mosolyogva. A kezét a combomra tette.

- Nem akarod megmutatni, hogy mit tanultál ez alatt a két év alatt? - nézett rám egy csábos mosoly kíséretében. Csak akkor

vettem észre, hogy Matt tátott szájjal bámult ránk.

- Nem ezért jöttünk! - söpörtem le gyengéden a kezeit magamról.

- Mindjárt gondoltam! - dőlt hátra.

- Egy belépő kéne. - néztem rá bűnbánóan.

- Hova?

- A Club Paradise-ba. - válaszoltam.

- Minek neked? Ha azt mondod Sebastian vagy, akkor simán beengednek! - mondta, és keresztbe tette lábait. Matt nyelt egyet.

- Nem nekem kéne. - böktem Matt felé. Felsóhajtott.

- Hogy hívnak? - nézett rá unott arckifejezéssel.

- Matt Slein. - hebegte Matt.

- Jól van. Akkor gyertek vissza érte este. A férjem ma korán ér haza. - morogta Paige, Matt arcát pásztázva. Bólintottam.

- Köszönöm, Paige! Angyal vagy! - mosolyogtam a szőkeségre. Végre rám mosolygott.

- Máskor is szívesen látlak ám! - kacsintott rám. Felnevettem.

- Rendben! Átgondolom! - léptem le a lépcsőről. A taxi már várt ránk. Mikor Paige becsukta az ajtót, Matt mellém szegődött.

- Szép darab! - mondta elismerően.

- Csak egy régi barát. - mondtam mikor beszálltunk a kocsiba.

- A barátok nem szoktak a kanapén hancúrozni. - vágott vissza Matt.

- Ez már a huszonegyedik század! Én is megtettem a barátommal! - nézett rá a taxi sofőr. Ezután kínos csend következett...

- Ez is az övé volt? - kérdeztem, miután Sebastian egy vörös koktélruhát tett le elém. Bólintott.

- Miért van nálad ennyi cucca? - kérdeztem vádlón.

- Nem mindegy?

- Nem! Az anyámról beszélünk! - förmedtem rá. Elcsodálkozott hirtelen jött bátorságomon. Ahogy én is.

- Néha nálam aludt, ha éppen nem volt szabad hely a hotelban. - mondta mogorván.

- Hotelekben élt? - kérdeztem, és végigsimította a vörös anyagon. Bólintott.

- Nem volt egy elkötelezett nő. Hol Los Angelesben volt, hol valahol Washingtonban volt. - magyarázta.

- De... - kezdtem, de közbe vágott.

- Ma a Club Paradise-ba megyünk. Találkozóm van valakivel. - fojtotta belém a kérdésemet. - Azt akarom, hogy ezt viseld. -

mondta ellentmondást nem tűrően.

- Miért kell magaddal vinned? - kérdeztem, és leültem a kanapéra.

- Ügyes. - nézett rám elismerően. Átlátott a szökési tervemen. - De ilyen könnyen nem vágsz át. - mondta gúnyosan.

- Hamarosan indulunk. - lépett ki a szobából. Sosem hagyott egyedül, nehogy szökésre adjam a fejemet. Azt akarta, hogy

öltözzek át. Az ajtóhoz trappoltam, és erősen becsaptam. Nem hatotta meg. Leültem a kanapéra, és a ruhával szemeztem.

Vajon hol lehetsz, Lucas? - kérdeztem magamban. Az eső már órák óta esett. Nem tűnt jó ötletnek koktél ruhában császkálni.

Felsóhajtottam, majd kihámoztam magamat a kék ruhadarabból. Ahogy felhúztam a cipzárt, a ruha pont rám illett. Sosem volt

rajtam még ilyen kihívó darab. A térdem fölé ért. Szinte mini volt. Pántnélküli, mélydekoltázsú. Túl alacsony voltam a ruhához.

Magas nőknek állt jól. Talán anyu magas volt. - gondoltam sóvárogva. Ahogy a tükörbe néztem, egészen zavarba jöttem. Nem

akartam, hogy bárki is így lásson. Bár Lucas előtt nem szégyelltem volna magamat. Kétségtelenül ilyen ruhát vesznek föl a

nők, hogy ágyba vigyék őket. Az arcomat fürkésztem. Mintha megváltozott volna. Ajkaim szinte olyan pirosak voltak, mint

maga a ruha. A szemeim kétségbeesetten néztek rám vissza a tükörből. A saját kétségbeesésemben elfelejtettem, hogy ki

voltam. Ferrah Roberts. Last Hillsben éltem, az édesapámmal. Színházban vállaltam nyári munkát, és volt egy nagyszerű

barátom. Hogy jutottam el idáig? - kérdeztem magamtól.

- Kész vagy? - szólt az előszobából Sebastian. Beletúrtam a hajamba, hogy normálisan álljon. Mikor megegyeztem a

kinézetemmel, kiléptem a szobából.

Sebastian szemeit meresztve bámult rám. Idegesen fontam össze karjaimat a mellemen, hogy egy kicsit takarjak magamból.

- Mi van? - kérdeztem, mikor már idegesített, hogy a tekintetét folyamatosan rajtam legeltette. Nem válaszolt. Lekapott két

esernyőt a fogasról. Az egyiket a kezembe nyomta. Szóval fázni fogok. -gondoltam morcosan. Jobban örültem volna egy

kabátnak, ami mindent eltakart.

Mikor kiléptünk az ajtón, rájöttem, hogy nem is volt olyan hideg. Langyos idő volt, miközben szakadt az eső. Nyolc óra felé

járhatott. Félhomályban láttam újra a raklapok tömegét. Kirázott a hideg, ahogy a fájdalomra gondoltam, mely a karomból tört

fel. Elhessegettem a gondolatot. Beültem az Opel anyósülésére. Sebastian bepattant mellém.

- Akkor indulás! - jelentette ki gyerekesen. Unottan bólintottam, de közben a szökésemen járt az agyam. Talán ott majd

szólhatok valakinek... - gondoltam reménykedve. "Ha bármivel is próbálkozol elérem, hogy rettegj tőlem!" - elevenítettem fel

magamban a szavait. Kirázott a hideg, de nem az idő miatt.

- Rég láttalak itt Sebastian! - nézett rám a biztonsági őr. Biccentettem neki. Matt idegesen toporgott mellettem.

- Nyugi már! - böktem oldalba.

- Könnyen beszélsz! Neked nem kell hamisított iratokkal bemenned! - morogta vissza. Figyelmen kívül hagytam a kijelentését.

A biztonsági őr átnézte Matt belépőjét, majd visszanyújtotta neki, és kinyitotta az ajtót. Biccentettem neki. Ahogy beléptünk

megcsapott minket a fülledt levegő, és a füst szag. A dübörgő zenétől lüktetni kezdett a halántékom. Matt engedelmesen

követett minden hová. Megfordultam, hogy szembe kerüljek vele.

- Tudod, hogy kit kell keresned!

- Valakit, aki úgy néz ki, mint te! - nézett rám savanyúan. komolyan bólintottam.

- Jobb lesz ha szétválunk! Még a végén azt hiszik ismered Sebastiant! - mondtam, mire Matt bólintott. A pult felé indultam

Tudtam, hogy mikor fog bejönni Sebastian. Ha az őr kikel magából. Elvégre Sebastian egyszer már bejött. Lefogják majd, és

akkor Ferrahval elsétálunk. - gondoltam, miközben intettem a pultosnak.

- Sebastian! Hallom Dean átugrott hozzád! Csodálkozom, hogy megúsztad karcolás nélkül! - mondta, miközben egy poharat

törölgetett. Rávigyorogtam, mint aki tudja, hogy miről beszél.

- Mit kérsz? - tette le a poharat.

- Egy sört. - válaszoltam, majd megfordultam, hogy megszakítsam a beszélgetésünket. A bejáratot pásztáztam.

Aztán minden felgyorsult. A mellettem lévő asztalnál egyszer csak felállt egy férfi, és maga után vonszolta barátnőjét, aki

láthatóan nem akart vele menni. Végül a férfi "győzött". Valaki hátulról megragadott, és a földhöz vágott! Ahogy felnéztem,

megpillantottam a biztonsági őrt.

- Rég találkoztunk - mondta gúnyosan. - Lucas! - ejtette ki a nevemet. Pontosan ugyanabban a pillanatban Matt az őr hátára

ugrott. Megingott egy kicsit, aztán Mattet a tarkójánál fogva a földhöz vágta. Mikor sikerült fölállnom, minden erőmet

összeszedve behúztam egyet a gorillának. Nyertem annyi időt, hogy fölsegítsem Mattet a földről. Eközben a tömeg helyet adott

nekünk. Voltak akik sikoltoztak az örömtől, hogy verekedést láthattak. De az őr rajongótábora volt fölényben. Újra nekem

esett, de még mielőtt behúzott volna, Matt közbelépett. Az őr ágyékába rúgott, mire az fájdalmasan felnyüszített, akár egy kutya. De nem csak

ő. A nézők közül is páran. Voltak akik megtapsolták a rúgást. Matt illendően meghajolt, mire a pulcsijánál fogva a kijárat felé

rángattam.

Ezek szerint Sebastian előbb ért a Club Paradise-ba, mint mi.

- A fenébe! - morogtam. Alábecsültem őt.

Fél órával ezelőtt...

A Club Paradise volt az első nevesebb szórakozóhely, ahol valaha is jártam. Mire oda értünk, az eső elállt, így már az esernyő

sem szolgált menedékkel. Utáltam azt a ruhát. Úgy éreztem, mintha anyaszült meztelen lettem volna. Sebastian vaskapocsként

zárta a kezeimet az övébe. Felszisszentem a szorításán.

- Ha bármivel is próbálkozol ...- kezdte újra, de félbe szakítottam.

- Tudom! Már mondtad! - morogtam duzzogva, mire felsóhajtott. A nagy darab biztonsági őr meg sem állított minket, csak

kinyitotta az ajtót. Szinte eltörpültem mellette. Ráadásul úgy mért végig, mint egy kiállítási tárgyát. Még szerencse, hogy

Sebastian olyan gyorsan ment, én pedig csak sodródtam utána. Ahogy beléptünk, hirtelen kezdett el lüktetni a fejem, és a zene

ritmusát szinte a mellkasomban éreztem. Átverekedtünk a táncoló tömegen. Sebastian leültetett az egyik asztalhoz, és leült

mellém. Pont háttal voltunk a pultnak.

- Miért is jöttünk ide? - kérdeztem túl kiabálva a tömeget.

- Ha elmondanám meg kellene, hogy ijesszelek! - válaszolta. Vagyis ha elmondaná, akkor szökéssel próbálkoznék.

Felsóhajtottam a képtelen helyzet láttán. A percek pedig csigalassúsággal teltek. Közben Sebastian rendelt mindkettőnknek egy

koktélt. Én hozzá sem nyúltam, de láthatóan nem hatottam meg vele. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egy férfi

lépett az asztalunkhoz. Valamit súgott Sebastiannak. Képtelenség volt bármit is hallani abban a zajban. Csak annyit

érzékeltem, hogy Sebastian fölpattant, és a karomnál fogva elindult velem a hátsó kijárat felé. Megtorpantam. Csinálj már

valamit, Ferrah! - kiáltotta legbelül egy hang. Vissza rántottam a karomat. Sebastian idegesen meredt rám.

- Engedj el! - kiabáltam. Senkise se figyelt fel, mert a hangom olyan volt, mint egy csepp víz az óceánban. Csak Sebastian

hallotta, aki tovább ráncigált.

- Nem megyek sehová! Elég volt! - kiabáltam újra, és próbáltam kiszabadítani a karomat a markából. De nehezebbnek

bizonyult, mint azt gondoltam. Sebastian habozás nélkül rántott a pult mögötti fal mögé. Rohanni akartam, de a falhoz szorított,

és karjaival elzárt minden menekülési lehetőséget. Mélyen a szemeimbe nézett. Rémülten meredtem rá.

- Bízol bennem? – kérdezte komolyan. Arca olyan közel volt, hogy nem kellett kiabálnia, hogy megértsem. Bíztam benne? Ő volt a „ leendő gyilkosom”. Normális lenne, ha bíznék benne? – kérdeztem magamtól. Csak álltam tanácstalanul, és az arcát fürkésztem. Az előbbi haragnak már nyoma sem volt. Mélyen a szemeimben keresett valamit. Aztán egy puffanást hallottam.

Mintha verekedés lett volna. Hallottam, ahogy a biztonsági őr felordított, míg az emberek kiabálva...szurkoltak?

Megrökönyödve néztem magam elé. Nem is láttam az arcát. Az előbbi zajt, csak nagyon messziről érzékeltem. Nem féltem Sebastiantól. Még akkor is ha kellett volna. Vajon ez csak azért volt, mert úgy nézett ki, mint Lucas? Nem tudtam. Már nem is érdekelt. Csak némán igent intettem a fejemmel. Egy darabig az arcomat fürkészte, majd megragadta a karomat, és kiviharzott velem a hátsó ajtón.

Ugyanabban a percben a Club Paradise másik felén, két alak lépett ki az utcára. Az egyikük kiköpött hasonmása volt Sebastian

Blakenek...