11. fejezet

A megmentőm rabságában

Felötlött már valaha benned, hogy valahol a világon, valaki ugyanazokat a szavakat játssza le önmagában, mint te? Ugyanabban

a percben. Valaki talán ugyanezen gondolkozik. Akkor pontosan ezt éltem át. Valahol messze, biztos voltam benne, hogy Lucas

ugyanarra gondol, mint én...: Kettőnkre.

- Meghalt? - csuklott el a hangom, s ha a kötelek nem tartanak, biztosan a földre rogytam volna. - De... - kezdtem rekedtesen.

- Még csak nem is ismertem. - meredtem magam elé. - Nem tudom hogyan nézett ki... vagy milyen volt a hangja, vagy.... -

legördült egy könnycsepp az arcomon. Lehunytam a szemeimet.

- Hidd el, - kezdte Sebastian elém lépve. - ... jobb, hogy nem ismerted. - mondta kifejezéstelen arccal. A szemei felpattantak.

Mintha egy emlékkép pergett volna le a szemei előtt.

- Ne akard megmagyarázni! Nem is ismersz! - kiabáltam a könnyeim között. És akkor olyan hirtelen termett előttem, hogy

hátrahőköltem. A szék karfájára támasztotta két karját, így arcunk közel ért egymáshoz.

- Mit akarsz, mit mondjak? - morogta gyűlölködve. Megrémisztett, de álltam a tekintetét, még úgyis, hogy alig láttam a

könnyeimtől.

- Hogy milyen becsületes, és jó lelkű nő volt? Hát nem volt az! Csak a játékszerei vagyunk! Amit mondott, és tett... csupán

színjáték volt! - A szavaiból sütött a gyűlölet. - És soha! Soha nem fogok neki megbocsátani! - suttogta, s szavai szinte

remegtek a dühtől. A szavai egyszerre sértettek fel legbelül, és szították fel a tüzet.

- Ne merészeld többé az anyámat ócsárolni! - szűrtem ki a fogaim közül. - Nem mintha te különb lennél az említettektől! Végig

hazudtál nekem... nekünk! Kihasználtad a helyzetedet, és most fogva tartasz egy koszos szobában, valami régi szekrény

mögött! - kiabáltam dühtől ittasan. - Tudod mit gondolok? Ha meg akarnál ölni, már megtetted volna! - mondtam egy lenéző

hangsúly kíséretében. Hirtelen megragadta az államat.

- Ó, hidd el, szívesen megtenném! Azzal legalább örökre befoghatnám a szádat! -szemei elsötétültek. - De biztos vagyok

benne, hogy előbb-utóbb Lucas kikerül a rendőrségről... - egyenesedett ki. - ... vannak bizonyítékai. És akkor rögtön ide fog

jönni. Akkor viszont két legyet üthetek egy csapásra. - mosolygott rám, mintha a világ legtermészetesebb dolgát ejtette volna

ki a száján.

- Ez nem fair. - morogtam a könnyeim közepette.

- Tessék? - fordult vissza a lépcső felől.

- Ez nem fair! - Kiabáltam. Egy darabig egyhelyben állt.

- Tudod - kezdte el, s közben a lépcsőfokokat bámulta. - neked tökéletes életed volt. Nekem pedig szar! De egyetlen

képkockáját se bántam meg, mert akkor nem lennék most az aki. - nézett rám. Elfordítottam a fejemet, miközben újabb

könnycseppek gördültek le az arcomon.

-... ha meghalnék, vajon büszke lennék arra amit tettem? - próbáltam kerülni a gondolatot, de kísértetiesen hasonlított Lucasra.

A pillanatnyi őszintesége elhozta nekem Őt.

- Kizárt. És tudod mit? Már nem is érdekel. Az se ha a pokolra jutok. Csak élvezni akarom az én elcseszett életemet! Igazad

van... ez egyáltalán nem fair! De én ezt a kártyát kaptam. - mikor ránéztem, valami furcsa, ismeretlen érzelmet véltem

felfedezni arcán. Fájdalmat? Keserűséget? Már nem tudtam megfejteni, mert elindult felfelé a lépcsőn. De abban a percben a

kegyetlenség szikrája megszűnt benne.

A hátam mögül bevetődő apró kis fénynyaláb jelezte, hogy estefelé járhatott az idő. Már egy ideje nem aludtam, s már órák óta

próbáltam teljesen erőtlenül lehámozni a csuklóimról a kötelet. De nem sikerült. Furcsálltam, hogy Sebastian nem jött le. Talán

elaludt.- gondoltam reménykedve. Ahogy a kezemet rángattam, a szék vázából kiálló darabra tévedtek ujjaim. Mohón

tartottam a kötelet felé, és a fa hosszas dörzsölés után elszakította. El sem hittem, hogy kiszabadultak a csuklóim, melyeken

vörös csíkok éktelenkedtek. Kioldoztam a lábaimat szorító kötelet is. Hirtelen fölálltam, és meg is szédültem. Mély levegőket

vettem, miközben a falnak támaszkodva visszanyertem az egyensúlyomat. Már láthattam is a fényforrást. Egy apró ablak volt.

Pont kiférhettem rajta... de nagyon magasan volt. Körülnéztem a szobában. A hűtőládát arréb tolhattam volna, de azzal

biztosan lecsaltam volna az emeletről a fogvatartómat. Próbáltam nem zajt csapni, miközben felmásztam a hűtőláda tetejére.

Az ablak sarkát így pont elértem. Ahogy felrugaszkodtam, majdnem a földön landoltam. Majdnem. A párkányba kapaszkodtam,

miközben kinyitottam az ablakot. Nyikorogva adta meg magát, s ezzel egy időben felkapcsolódott a villany. Hallottam ahogy

Sebastian a lépcső tetejénél van. Egy gyors mozdulattal föllendítettem magamat. Talán mégiscsak volt értelme a szertornának?

- Héj! - kiabálta Sebastian, mikor én már félig kint voltam. Amilyen magas volt, még a lábam szárát elérhette volna, ha nem

slisszolok ki gyorsan. Ahogy kiértem, rögtön sötétség fogadott. De tudtam, hogy kint vagyok. A friss szellő megcsapta arcomat.

Erővel töltött fel. Futásnak eredtem. Jól esett a lábaimat használni. Elég szemetes terület volt, s mikor a szemeim megszokták a

sötétséget, már láttam is a hatalmas raklap tömböket.

- Ferrah! - hallottam a hátam mögül Sebastian hangját. Az adrenalin felszökött bennem, s egyre gyorsabban futottam. Végül a

raklapok közé értem. Talán ez megtéveszti. - gondoltam reménykedve. Kezdtem kifáradni, s egyre szaporábban vettem a

levegőt. Már csak egy kicsit... - bíztattam magamat, mikor megláttam az erdőt a raklapok szélső sorai közé futva. Aztán két

kar ragadott meg a csípőmnél fogva, és vágott a földhöz. Sebastian mindkét kezemet a földre szorította. Akárhogy vergődtem,

ő csak egyre erősebben passzírozott a földhöz.

- Engedj el! - sikoltoztam. - Segítség! - mire a számra rakta a kezét.

- Maradj csöndben! - mondta halkan. Miért suttogott? Mintha valamitől ő is tartott volna. Egy darabig a földön feküdtünk, aztán

zajt hallottunk a raklapok felől.

- Gyerünk! - ráncigált talpra, s maga után akart húzni, de én nem mozdultam.

- Elég! Hagyj békén! Engedj el! - téptem le a számról a kezét, mire a vállaimnál fogva az egyik raklap oldalához tolt.

- Azt mondtam, hogy maradj csöndben! Tedd amit mondok! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Ne parancsolgass...

- Ferrah, ha nem maradsz csendben akkor mind a ketten itt fogjuk végezni! - suttogta idegesen, majd kézen fogott (ami

nemigen volt ínyemre) és elindult velem a raklapok mentén. Sikoltani akartam, de valami azt súgta, hogy maradjak csendben.

Aztán lefagytam, ahogy láttam egy alakot elmenni a mellettünk lévő raklap mellett. Sebastian rögtön behúzódott velem egy

másik mögé. Mindketten néma csöndben figyeltük, ahogy eltűnik. Mikor már nem láttuk, felsóhajtottam.

- Ki a fene volt ez? - kérdeztem a kelleténél hangosabban. Idegesen pillantott rám, így jobbnak láttam befogni. Aztán minden

olyan gyorsan történt. Valaki hátulról befogta a számat, s még csak nyikkanni se tudtam a meglepettségtől. Ebből Sebastian

semmit sem vett észre, mivel még mindig az alak hűlt helyét kémlelte.

- Rég találkoztunk, Sebastian! - szólalt meg az ismeretlen alak. Sebastian összerezzent a hangra, s mikor megfordult

gyűlölködve meredt a férfira, aki fogva tartott.

- Nem hittem, hogy megtalálod őt. - nevetett fel. Rólam beszélt. Meg se nyikkantam, csak beleharaptam az ujjaiba, mire

felordított. Ez általában bevált, így kaptam egy kis egérutat, de nem sokat. A támadóm még éppen utánam tudott nyúlni, s

megragadott a karomnál fogva. Felszisszentem ahogy megszorította. Égett a bőröm.

- Ez fáj! - nyikkantam meg.

- Hihetetlen a hasonlóság! Mintha csak őt látnám! - nevetett az idegen, s magával szembe fordított, így szemügyre vehettem.

Szőke, égnek álló haja egyáltalán nem illett kemény arcvonásaihoz. Magas volt. A szeme színét nem tudtam megállapítani a

sötétben. Éreztem a bőrdzsekijének illatát. Apu jutott eszembe, de elhessegettem a gondolatot, mikor az idegen egy undorító

csókot nyomott a homlokomra, majd hangos röhögésbe kezdett.

- Fejezd be! - kiabálta Sebastian a hátam mögül. Valami azt súgta, hogy tartott tőle. Különben már nekiment volna. De csak

egyhelyben állt.

- Miért? Hiszen itt a lehetőség! Megölheted! Mire vársz? - kérdezte, s közben kedvesen mosolygott rám.

- Még nem. Még kell nekem. - jelentette ki egyszerűen Sebastian.

- Ó, játékszer? - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében a szőke. Nem akartam megérteni, hogy mire célzott.

- Inkább csali...

- Szóval igaz. Rátaláltál az ikertestvéredre. Lucas Blake. - Sebastian nem szólt, mire az idegen felnevetett.

- A pletykák gyorsan terjednek. Most, hogy kiderült, hogy Rose meghalt, nagy zűrben vagyunk. És mindenki mozgolódik! -

magyarázta komolyan, s közben végigsimított az arcomon.

- És most, hogy itt a lánya... mindenki őt akarja. Hogy is hívnak, szépségem? - mosolygott újra rám.

- Cseszd meg! - morogtam az arcába, mire felnevetett.

- Imádom ha egy nő káromkodik. Ez mindig annyira felizgat...

- Dean! - kiabálta a hátam mögül Sebastian. Dean arcáról eltűnt a gúny, majd egy darabig csendben vizslatta az arcomat. Még

mielőtt megnyikkanhattam volna, kifordította a karomat, s éreztem, hogy valami hatalmasat kattant. Felsikoltottam.

- Dean! - kiabálta újból Sebastian. Még szorongatott egy pár percig, majd Sebastian karjaiba lökött.

- Tekintsd ezt figyelmeztetésnek! A részemet akarom! Ha te nem ölöd meg, akkor majd én megteszem! - mondta

kifejezéstelen arccal Dean.

- Viszlát, szépségem! - mosolygott rám, miközben én kínlódva nyöszörögtem Sebastian karjai között.

- A-azt hiszem eltört... - nyögtem ki. Felsóhajtott, majd kezei közé vette a karomat. Felszisszentem.

- Nem tört el, csak kiugrott. - közölte a lehető legszíntelenebb hangon.

- Most meg kéne nyugodnom? - kérdeztem két oktávval feljebb. Nem válaszolt, csak megfogta a "jó" kezemet, és maga után

vonszolt. A ház felé. Megtorpantam.

- Segítek. Ha velem jössz. Innen nehezen találnál Los Angelesbe. - nézett rám összeszűkült szemekkel. A karom szinte lángolt,

s már a könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól.

- Csak.... - kezdtem halkan. - csak csinálj valamit. - nem kellett több neki. Bevonszolt maga után az ajtón.

A ház belülről egész barátságos volt. Bár csak a nappalit tudtam szemügyre venni. Egy öreg kandallóból, két fotelból, és egy

kanapéból állt. Középen dohányzóasztal díszelgett. A meghatározó színe a barna volt. Meglepetésemre Sebastian nem a

pincébe vitt. A kanapéra ültetett. Kiment a szobából, s pár perccel később egy székkel tért vissza. Leült velem szembe. Máskor

zavarba jöttem volna, és leordítottam volna a fejét, mert olyan közel ült, hogy térdeim a combjai között voltak, de a karom

őrülten fájt, már azt hittem, hogy menten elájulok.

- Vissza fogom ugrasztani. - tette az ölébe a karomat. Már egy kis érintésre is nyöszörögni kezdtem, pedig nagyon gyengéden

csinálta. Nem hangzott valami jól, de muszáj volt valamit tenni.

- Ne aggódj, csináltam már ilyet! - nézett rám. - De fájni fog. - mondta lassan.

- Csak csináld... - nyöszörögtem megadóan. A karomra fókuszált, én pedig lehunytam a szemeimet. Aztán következett az a

leírhatatlanul erős fájdalom. Azt hittem, hogy egyszerre kiver a víz, és megfagyok. A karomat, mintha belülről égették volna,

kívülről pedig ezer kalapáccsal ütötték volna. Hallottam azt az idegtépő kattanást, és a fájdalom a halántékomon lüktetett.

Felsikoltottam. Össze-vissza vergődtem, de két kar erősen tartott a helyén.

- Kész is van. - szólalt meg Sebastian, mikor elcsitultam, kinyitottam a szemeimet. A karomon két tenyérnyomon kívül semmi

sem látszott. De még mindig zsibbadt. Sebastian elővett egy köteg fáslit, majd közelebb hajolt, hogy a nyakamba akassza, így

rögzítve a karomat.

- Sínbe szokták rakni...de talán megteszi ez is. - magyarázta.

Hirtelen túl nehezek lettek a szemhéjaim.

- Talán, jobb lenne ha pihennél egy kicsit. - mondta az arcomat fürkészve. Fel sem tűnt, hogy túl közel voltunk egymáshoz. Egy

darabig egymás arcát vizslattuk, aztán Sebastian a háta mögé nyúlt, és az egyik fotelból kivett egy paplant.

- Használhatod a kanapét. - mondta, miközben felállt.

- Kösz. - mondtam gúnyosan. Nem kommentálta, csak kiment a szobából, én pedig bebugyoláltam magamat, és elaludtam.

Persze a karomat gondosan elhelyeztem a mellkasomon...

Rég ébredtem napfényben. Az egész nappalit aranyszínűre vestette a felkelő nap. Az erős fájdalom, amely a karomtól egészen

a lábujjhegyemig hatolt, emlékeztetett arra, hogy nem otthon voltam. Ahogy felálltam, rögtön elindultam kifelé a szobából. Az

előszobába érkeztem, ahol fogasok, és szekrények fogadtak. Semmi kivetni való nem volt a berendezésén...csak éppen

unalmas volt. Ahogy átvágtam a szobán, az étkezőbe értem. Annak ellenére, hogy Sebastian egymaga élt itt (tudtommal)

hatalmas asztal terítette be a szobát. Még a nappalinál is fényesebb volt itt, mert ablakok borították a falat.

- Héj! - szólalt meg mögöttem Sebastian, mire én megpördültem. - Hova indultál? - kérdezte, és összefonta a karjai, majd

felsóhajtott.

- Erre! - fordult meg, én pedig engedelmesen követtem. Egyikünk se szólalt meg ahogy átvágtunk a szobákon, melyek

unalmasabbnál unalmasabban voltak berendezve.

- Hogy van a karod? - törte meg végül a csendet.

- Jól. Már nem érzem. - válaszoltam egyszerűen.

- Akkor talán... - nyúlt a karom felé, de én hátra léptem, elkerülve, hogy hozzám érjen.

- Erre semmi szükség. - mondtam rekedtesen. Kerültem a tekintetét, de ő végig a szemembe nézett, majd megpróbálta

elrejteni mosolyát. De túl jól ismertem az arcát.

A fürdőszoba elég kicsi volt, és ugyancsak unalmasan volt berendezve, de majd megőrültem egy zuhanyért. Sebastian egy

darabig még a küszöbön álldogált. Kérdően meredtem vissza rá, mire megkerült, és bezárta az aprócska ablakot.

- Képes lennél zúzódott karral is kimászni. - ez kijelentés volt. A mosdó szélére tett egy törülközőt.

- Ha betöröd, - bökött az ablak felé. - kifizeted! - indult el kifelé az ajtón. Meg kellett álljam, hogy nyelvet öltsek rá.

Miután kihámoztam magamat a ruháimból, a zuhany alá álltam. Ahogy a meleg víz ellazította mindenemet, egyszerre

elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Egy kisebb gőzfürdőt rendeztem, mire kikászálódtam a zuhany alól. A tükörbe nézve már

egészen önmagamként festettem. Belecsavartam magamat a törülközőbe.

- Ferrah! - kopogott Sebastian. - Bejöhetek? - kérdezte odakintről.

- Nem! - morogtam. Dühös voltam rá. Nem értettem, hogy a saját gyilkosom miért volt velem ilyen figyelmes.

- Akkor leteszem az ajtóba. - válaszolta. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tett le. Mikor hallottam, hogy elment,

a szememet a kulcslyukhoz tettem. Már tényleg nem volt ott, így kinyitottam az ajtót.

Egy ruha volt. Méghozzá nagyon csinos, és nőies darab. Bár egy kicsit nagy volt rám (mellbőség terén), de a fő, hogy

kényelmes volt. És tiszta! A térdemig érő kék ruha, a csípőmtől bővült. Kicsit megigazítottam a vizes hajamat, majd mikor

megegyeztem a saját tükörképemmel, elindultam kifelé. De honnan van Sebastiannak női ruhája? - kérdeztem magamtól.

Ahogy az étkezőbe léptem, Sebastian éppen telefonált.

- Rendben, akkor majd még hívom. - tette le a telefont. Ahogy észrevette, hogy beléptem elejtett egy fél oldalas mosolyt.

- Jól áll. - mondta végigmérve.

- Kösz. - pöfögtem morcosan. Jogom volt dühös lenni rá, amiért egy teljes napig megkötözve ücsörögtem a pincéjében.

- De honnan van neked női ruhád? - kérdeztem. Felnevetett.

- Ne érts félre semmit. - mondta egy huncut vigyor kíséretében. Annyira fájt ezt látnom, és mégis hevesebben vert a szívem.

- Ez a ruha, még az anyádé volt.

- Tessék? - kérdeztem egy oktávval feljebb. - Én... én ezt nem hordhatom! Ez olyan... tiszteletlen... - dadogtam zavartan.

- Nos, engem nem zavar ha meztelen vagy. - mondta, s szinte levetkőztetett a tekintetével. Felment bennem a pumpa, s

éreztem, hogy elvörösödök.

... de nem csak a dühtől....