10. fejezet

Kedves olvasóim!

Szeretném ha írnátok kommenteket!Vártam egy darabig, hátha érkezik a 9. fejezetre komment... de nem.:( Írjátok, hogy sokszor benéztek, hogy van e friss... én pedig sokszor benézek, hogy van e komment. Szóval ez egy elég hülye helyzet, és nem szeretném idegesíteni magamat ezzel... szóval egyezzünk meg! Csak akkor rakom fel a következő részt, ha kommentáljátok a munkámat!

10. fejezet

Angyalok városa

Los Angeles. Az angyalok városa. Nekem mégis maga a pokol volt. Oda tartottunk Lucassal. Furcsa, de nehezebb volt kilépni az

ajtón, és nem nézni hátra, mint eddig valaha. A tudat, hogy a fiú, akit szerettem velem volt, és vigyázott, bármi is várt rám

Last Hills határain kívül, vígasztalt. Bár gondterheltségét leplezte, tudtam, hogy nem helyesli, hogy apu tudta nélkül megyünk.

Minden egyes fával, bokorral, és kilométerrel, a szívem egyre nehezebbé vált. Mikor ötlött belém, hogy elhagyom apámat?

Talán azt hiszi majd, hogy azt fogom tenni amit anyu... nem térek haza. Felsóhajtottam.

- Miért nem próbálsz aludni egy kicsit? - kérdezte a volán mögül Lucas. Tudtam, hogy nem könnyítek az ő lelkén a sóhajokkal,

és a gondterhelt arckifejezésemmel. Mégis beadtam a derekamat. Előhúztam a hátsó ülésről Lucas pulcsiját, és a fejem alá

raktam, hogy ne nyomja az ablak. Ahogy a pulcsiba szippantottam, furcsa érzés fogott el.

- Nem cigiztél. - adtam hangot a gondolataimnak. Nem nézett rám, csak az utat kémlelte.

- Tessék?

- Nem fontos. - dőltem vissza a pulcsira, s még mielőtt elaludtam volna, még láttam a lemenő nap sugarait.

Arra ébredtem, hogy Lucas hatalmas keze végigsimított az arcomon.

- Ferrah, ébredj! - kinyitottam a szemeimet, hogy lássa, hogy ébren vagyok. Egy Motel parkolójában voltunk. Kiszálltam a

kocsiból, és engedelmesen követtem Lucast a bejáratig.

- Jó estét! - köszönt előre Lucas. A tulajdonos bólintott, majd a kulcsot Lucasnak nyújtotta.

- Nem is fogsz fizetni...

- Majd utólag. - vágott a szavaimba Lucas. Megelégedtem a válasszal. Amúgy is fáradt voltam a vitatkozáshoz.

- Sajnos csak egy szabad szobájuk volt. Remélem nem zavar. - kérdően meredtem rá, mire felnevetett.

- Nyugi. - fogtam meg a kezemet. Felsóhajtottam. Lucas úgysem tenne olyasmit, amit nem szeretnék. - gondoltam álmosan.

Mikor a szobába léptünk, elég szegényes látvány tárult elénk. Csak egy ágy volt, és egy szekrény. No meg egy fürdőszoba.

- Menj nyugodtan zuhanyozni. - mondtam ásítozva. Bólintott, majd a fürdő felé vette az irányt. Amíg mosakodott addig a

tulajdonos felhozta a bőröndjeinket. Aztán felvettem a pizsamámat, és leheveredtem az ágyra.

Hajnali kettő. Ennyit mutatott az óra mikor felkeltem. Láttam már Lucast aludni, de sose tudtam betelni vele. Olyan volt, mint

egy nagy kölyökkutya. Mosolyognom kellett. Kimentem a fürdőszobába, hogy igyak, aztán vissza feküdtem mellé.

Egyenletesen szuszogott. Közelebb húzódtam hozzá. A teste kellemesen melegítette az enyémet.

- Nem tudsz aludni? - törte meg a csendet. Zavarba jöttem. Most, hogy ébren volt, és tudta ő is, hogy csak pár centi választ el

minket. De nem szólt semmit. A szemei csukva maradtak.

- Még meg sem köszöntem. - suttogtam a paplanba.

- Micsodát? - nyitotta ki a szemeit.

- Hogy elhoztál. Segítesz nekem, és vigyázol rám. - búgtam vissza. Nem tudom, hogy mi üthetett belém, de egyszer csak az

ajkaimat az övéihez érintettem. Nem tiltakozott. Bár ajkai lassan, álmosan mozogtak az enyéimen.

- Érted bármit. - mondta a hosszú csókjaink között. Aztán ajkai egyre mohóbban csókolták az enyéimet. Leállíthattam volna...

de nem tettem. Mert ismeretlen tüzek vettek körül minket. Fölém hajolt, s a hajamba túrt, én pedig az övébe. A kezeim

maguktól próbálták levenni a pólóját, mire eltolt magától.

- Ferrah... - kezdte, de újból megcsókoltam.

- Kérlek, ne hagyd abba. - suttogtam a fülébe. Megadóan hajolt fölém. A nyakamat kezdte csókolni, s addig le tudtam venni

róla a fehér pólót. A bőre valósággal égette az enyémet. A pizsamám kezdett mindkettőnket zavarni, így felemeltem a

karjaimat, hogy levehesse rólam. Mohón megcsókolt, majd az államat kezdte kényeztetni. A fülem mögötti gödröcskével

folytatta, amitől bizseregni kezdett a bőröm. A kulcscsontomra tévedtek ajkai, s onnan csigalassúsággal haladt lefelé.

Próbáltam kontrolálni magamat, de önkéntelenül is egyre mélyebb sóhajok hagyták el a számat, s mikor már a melltartómból

próbált kihámozni, megszólalt a telefonom. Mindketten lefagytunk. Egy darabig hallgattuk a bugyuta csengőhangomat.

- Nem akarod felvenni? - kérdezte, és az oldalára fordult, így pont mellettem feküdt. Felsóhajtottam, majd előkotortam a

táskámból a kis készüléket.

- Apu az. - mondtam egyszerűen. Lucas felsóhajtott.

- Nem fogom felvenni. Most még nem. - közöltem, és vártam, amíg elhallgatott a mobil, majd kikapcsoltam. Ezután kínos

percek következtek. Gyorsan felkaptam a pizsama felsőmet, és a fürdőszobába indultam. Miután egyikünk se tudott tovább

aludni, elindultunk, hogy tankoljunk.

- Los Angeles... - jelentettem ki, mikor kinéztem az ablakon, s a város látványa a szemem elé tárult. Minden ki volt világítva, s

hatalmas épületek, és felhőkarcolók meredeztek az ég felé. Az én tetszésemet még se nyerte el. Túl nagy volt.

- Fizetek. - Mondta Lucas, miután teli tankolta a kocsit. A tekintetemmel követtem a bolt bejáratáig, egészen a pénztárig, mivel

üvegborítású volt. Kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy kinyújtsam a lábaimat, majd felálltam. A friss levegő kiűzte az álmot a

szemeimből. Elővettem az ülés alól az egyik ásványvizes flakont, és kortyolni kezdtem. Meg is bántam, mert rögtön ki kellett

szaladnom a mosdóba. A benzinkút ajtaja automatikusan kinyílt. A kassza előtt hatalmas sor állt, Lucassal a legvégén. Miután

elkértem a női mosdó kulcsát, és elvégeztem a dolgomat, a falatnyi tükörbe néztem. A hajam szél borzolta volt, a szemeim még

duzzadtak voltak az alvástól. Az ajkaim cseresznye pirosak. Tipikus álmos fejem volt. Felsóhajtottam, majd igazgatni kezdtem

a hajamat, és megmostam az arcomat, így egy fokkal tűrhetőbben néztem ki. Mikor kiléptem a mosdóból, a kassza felé

indultam. Lucas épp fizetett.

- Parancsol esetleg számlát? - kérdezte a pénztáros.

- Igen, legyen szíves. - válaszolta Lucas. Számlát? - bújtam az egyik polc mögé, amin méretes plüss mackók ücsörögtek. Elég

nagy volt a lábuk, és a fülük, hogy eltűnjek mögöttük.

- Milyen névre lesz? - szólalt meg a pénztáros, s a papír fölé emelte tollát.

- Lilyen Rose Roberts. - válaszolta egyszerűen Lucas. És akkor majdnem hátraestem. Miért akarta Lucas a én édesanyám

nevére iratni a tankolás számláját.

- Backpackers Paradise Hotel? - kérdezte a pénztáros, mire Lucas bólintott. Tudta, hogy hol van. A szívem majd kiugrott a

helyéről, és én majd kiugrottam a polcok mögül. De meg kellett várnom a fizetés végét, hátha elhangzik valami információ, az

anyámmal kapcsolatosan.

- Szabadna kérnem a nevét? - nézett a pénztáros Lucasra.

- Sebastian Blake.

- Rendben. Meg is van. Viszlát!

- Viszlát!

A lábaim a földbe gyökereztek. Sebastian. Tisztán értettem, hogy azt mondta, Sebastian. Elöntött a pulykaméreg.

Kiviharzottam az épületből.

- Viszlát! - szólt utánam a pultos, s alig bírtam megállni a káromkodást. Mintha ő is hazudott volna nekem. Ahogy megláttam a

kocsinak dőlve Lucast... illetve Sebastiant... nem is tudom, hogy kit, megálltam elötte. Kérdően meredt vissza rám.

- Valami baj van? - kérdezte ártatlan hangon.

- Ki a franc vagy te? - kiabáltam rá.

- Ferrah, mégis...

- Ne add az ártatlan! Tudom, hogy nem Ő vagy! - kiabáltam még hangosabban. Az arca ellazult, majd elmosolyodott.

Megrökönyödve álltam. Úgy éreztem magamat, mint akibe jól belerúgtak.

- Előbb rájöttél, mint azt vártam volna. Ezek szerint mégsem vagy olyan ostoba, mint Lucas. - lépett közelebb.

- Maradj ott ahol vagy! - kiabáltam, de a hangom megremegett. Felnevetett.

- Érdekes, Anne is ezt mondta... pontosan azelőtt, hogy megöltem volna. - mosolygott rám nyájasan. Megfagyott a vér az

ereimben.

- Te... - Az eszem azt súgta fussak... a szívem pedig, hogy harcoljak a barátnőmért. Ő lett volna a gyilkos? De miért nézett ki

úgy, mint Lucas? És miért nem ölt meg ez idáig? Hátrálni kezdtem.

- Azt hiszed bárhova is elfuthatsz előlem, kicsi lány?! - kérdezte gúnyosan. Összeszorítottam a fogaimat, nehogy hangot adjak a

gombócnak a torkomban. Nyilvános helyen csaknem ölne. - gondoltam, de a kijáratot szorgalmasan kerestem. Csak a

pénztáros volt az épületben. A sok ember, egyszerre eltűnt. Az utolsó kocsi is kihajtott a benzinkútról. És akkor az adrenalin

egyszer csak futásra sarkallt. Az egyik forgalmas utca felé fordultam. Szerencsémre éjszaka is tömve volt emberekkel, nem

úgy, mint Last Hillsben. Egy pillanatra hátranéztem, de nem láttam őt. Mégis futottam tovább. Átmentem egy zebrán, majd a

térdemre támaszkodva álltam meg. A szívem a bordáimat döngette. Az arcom kipirult, s alig kaptam levegőt. Az egyik épület

falának dőltem. Ahogy oldalra fordítottam a fejemet, megpillantottam egy telefonfülkét. A zsebembe nyúltam. Volt nálam pénz.

És most már remény is.

Gyorsan tárcsáztam a számot.

- Lucas Blake számát hívtad, tudod mi a dolgod... - letettem a kagylót. Újra tárcsázni akartam apu számát, de a kezeim

megmerevedtek a levegőben. Nem hívhatok senkit. Csak veszélybe sodornám őket. - gondoltam, ráadásul elhasználtam az

utolsó centesemet.

- Nem fogja felvenni. - ahogy oldalra pillantottam, Sebastian a fülke oldalának dőlve nézett rám. Mindketten a fülke ajtaja felé

ugrottunk. Ő kifelé húzta, én befelé.

- Azt hiszed, ott biztonságban vagy? - szólalt meg... akárcsak egykoron Lucas. De most nem kíméletlen csókok vártak, hanem

a kíméletlen halál. Tudtam, hogy csak egy mozdulat, és kivágódik az ajtó, így cselekednem kellett. Elengedtem az ajtót, mire

hátrahőkölt. Próbáltam ki surranni, de elkapott a karomnál fogva. Lendült a karom, és el is találtam volna, ha nem hajol el az

ütés elöl.

- Meg kell hagyni, te azért nem vagy olyan könnyű eset, mint a szőke liba. - nevetett, mikor lefogta mindkét karomat.

Rángattam magamat ahogy csak bírtam, de nem eresztett. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a karjába haraptam, mire

fájdalmasan felordított, s nekem volt annyi időm, hogy kicsusszanjak a gyilkosom karjai közül, s futásnak eredjek. Csak pár

méterig jutottam, aztán elsötétült minden...

Nagyon meleg volt, és nagyon sötét. A földön feküdtem. A kezeimet egy kötél fogta össze, mint a lábaimat. Próbáltam

kiszabadulni, de képtelenség volt. Aztán felkapcsolódott a lámpa. És felsikoltottam. Lucas ott ült előttem, egy székhez kötözve,

eszméletlenül.

- Lucas! Lucas! - kiabáltam, de nem mozdult.

- Hiába. Már én is próbáltam. - hallatszódott mögülem Sebastian hangja. Az emeletről lépkedett le. Csak most vettem észre,

hogy egy koszos pincében voltunk. - Sokkal durvább módszerekhez is folyamodtam. - guggolt mellém.

- Őt engedd el! Neki ehhez semmi köze! - siránkoztam a földön fetrengve. Felnevetett.

- Ó, dehogyisnem! Nem is tudod mennyire! - hajolt a fülemhez, s már készült is, hogy valamit súgjon, mikor a felső szinten

kicsapódott az ajtó.

- Kutassátok át a pincét is! - hallatszott. A rendőrség volt! Megkönnyebbülten nyitottam a számat egy sikolyra, mikor Sebastian

váratlanul be tapasztotta. Egy könnyed mozdulattal a karjaiba kapott, s akárhogy fickándoztam nem tudtam szabadulni. Csak az

járt a fejemben, hogy Lucas ott ült védtelenül. De végül rájöttem, hogy az csak jó, ha a rendőrök megtalálják, és segítenek

rajta. Az egyik öreg szekrény mellé léptünk. Eltolta a régi bútort, s egy rejtett ajtó tárult a szemünk elé. Mikor beléptünk rajta,

még vissza húzta a szekrényt, majd becsukta az ajtót.

- Itt kiabálhatsz ahogy csak tudsz. - mondta gúnyosan.

Egy újabb sötét szobába érkeztünk. Kicsordultak könnyeim a csalódottságtól, és a félelemtől. Lerakott egy székre, amíg

felkapcsolta a villanyt.

- Miért akarsz megölni minket? Miért kellünk neked? - kérdeztem palástolva a síró görcsömet.

- Hidd el nekem, nem akarod tudni.

- Már így is elég fájdalmat okoztál... - kezdtem.

- Ez semmi az igazsághoz képest. - nevetett fel, miközben beletúrt szőkés-barna hajába. Leült egy székre, és a zsebéből

előkotort egy telefont. Tárcsázott egy számot, majd rövidesen beleszólt egy hang.

- Itt van nálam. - mondta érzéketlen hangon. - Rendben. - ezzel le is tette a telefont, majd újra rám pillantott.

- Nem vagy éhes? - kérdezte unott hangon. Elfordítottam a fejemet, annak ellenére, hogy az voltam. Turkálni kezdett a hátam

mögött lévő hűtőládában. Nem néztem meg, hogy mit evett. És szerencsére nem éreztem az illatát se. Nem akartam, hogy

korogjon a gyomrom.

- Tudod, nagyon hasonlítasz rá. - szólalt meg végül. - Mármint az anyádra. - felkaptam a fejemet.

- Honnan ismered őt? - kérdeztem felindultságomban, annak ellenére, hogy gyerekes módon megfogadtam, hogy nem szólalok

meg.

- Az most nem fontos. - mondta nyugodtan. - Ő is ugyanilyen vakmerő, és ostoba. - folytatta. Nem válaszoltam, de legbelül

pulykaméreg fojtogatott. Lehunytam a szemeimet. Lucas, remélem te jobb helyzetben vagy, mint én. - gondoltam.

- Még szerencse, hogy Lucas az ikertestvérem. - lépett elém. - Így legalább nem rajtam verik majd le a balhét, a zsaruk. -

mintha minden reményemet eltiporta volna.

- Te szemét. - szűrtem ki a fogaim közül. - Miért akarsz rosszat a saját testvérednek? - kérdeztem, már szinte ordítva.

- Annak is megvan az ára. - guggolt elém, és a combomra tette a kezét.

- Ne nyúlj hozzám! - kiabáltam rá.

- Miért? Hiszen számtalanszor megcsókoltalak. Sőt! Majdnem szeretkeztünk is! És te még csak meg sem tudtál különböztetni

Tőle. Ez szégyellni való. - mondta egy féloldalas mosoly kíséretében. Elvörösödtem. De nem csak a méregtől...

- Akkor se érj hozzám! - morogtam dühösen.

- Furcsa... pedig nemrég azt mondtad ne hagyjam abba. Akkor még tetszett a dolog, és...

- Elég! Ne beszélj erről! - kiabáltam idegesen. - Csak azért volt, mert azt hittem, hogy Lucas vagy! De soha nem tenném meg

még egyszer!

- Ezt kötve hiszem. - állt fel. Egy darabig hallgattunk mindketten.

- Te ismered az anyámat... - kezdtem csendesen, de félbeszakított.

- Ismertem. - kérdően meredtem rá.

- Egy éve meghalt.