A díjat nagyon nagyon köszönöm Atta-nak!Köszi, hogy gondoltál rám!^^ (külön pirossal csak neki)--->És köszönöm a segítséget!:)
A nagy terv
A napok csiga lassúsággal teltek. Mindennap ahogy a szobámba léptem, szinte égette a tekintetemet a polcomon nyugvó levél. Már tizenhét éve. Még az arcára sem emlékeztem. Semmi emlékem nem volt róla. A hangja, vagy az illata. Apu ugyan régebben mesélt róla, de az jó pár éve volt. Azóta ha szóba hoztam, csak kerülte a témát. Talán sikerült legyőznie az érzelmeit magában, és kikerülni a buktatókat. Így többé én sem hoztam szóba, és igen, kerültem a témát. De ez a levél, minden erőlködésünket porrá zúzta. Legbelül gyűlöltem, hogy nem tartotta velünk a kapcsolatot. Másrészt boldog voltam, hogy volt egy lehetőségem. Lehetőségem arra, hogy megismerjem őt. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Nem akartam visszaírni neki. Ráadásul a levél lényege, a tény, hogy valaki engem akart, és nem Annet... felzaklatott. Bár nem fogtam fel teljes egészében a súlyát. Inkább az izgatott, hogy milyen lehet ő. És hol akar találkozni. A boríték L.A. - ből jött. Elég messze volt Last Hill-től. Apunak nem akartam beszámolni a levélről, se a tervezgetett utazásomról. Nem akartam felszakítani a sebeit, és amúgy se engedett volna el.
- Szóval kaptál egy levelet a rég elveszett anyádtól, és azt akarod, hogy kísérjelek el Los Angelesbe? - Lucas összefonta a karjait mellkasán, és a szemöldöke az egekbe szaladt. Idegesen nyeltem egyet. Nem tudom, hogy hogyan is ért az ötlet, hogy pont őt vigyem magammal. De mivel ő már nagykorú volt (pont tizennyolc), és volt már jogsija, ezért csak ő lehetett a kísérőm. De az iróniát hallva a hangjában, és az arcát látva felment bennem a pumpa.
- Tudod mit? Felejtsd el! Majd megoldom! - tört ki belőlem a hisztis szörnyeteg, és sarkon fordultam, de elkapta a karomat.
- Ferrah! - idegesen meredtem rá. - Én csak azt mondom, hogy ez ostobaság. Ő nem látogatott eddig meg. Akkor ne te tegyél neki szívességet. Miért nem ő jön ide? Miért nem írsz neki, hogy...
- Azért mert... - kezdtem, de a nyelvembe haraptam. Nem beszélhettem neki arról, hogy veszélyben voltam. Főleg nem arról, hogy Anne miattam halt meg. Én voltam az eredeti hulla jelölt.
- ... mindegy! Ha nem akarod, akkor ne tedd meg az én kedvemért. - morogtam. Felsóhajtott. Elengedte a karomat.
- Egyedül nem mehetsz sehova! - jelentette ki komolyan.
- Értem, szóval most már az apám is vagy! - vágtam rá.
- És mégis mit mondana apád, hogyha megtudná, hogy a lánya Los Angelesbe van egy tizennyolc éves fiú társaságában, és az anyját keresi? - kapna egy szívrohamot, és örök szobafogságot kapnék.
- Ez az én dolgom! Nekem csak egy fuvar kéne! - mondtam hidegen. Újabb sóhaj következett a részéről. Nem volt szép tőlem. Most már belátom. Kihasználtam. De rendíthetetlenül kapaszkodtam a reménybe, hogy láthatom az anyámat.
- Ha már elviszlek, akkor nem hagylak ott. - nézett rám hosszasan macska zöld szemeivel. Majdnem ellágyultam. Majdnem.
- Egyáltalán tudod, hogy hol lakik? - kérdezte Lucas. A buszon ültünk. Éppen hazafelé tartottunk. Lucas valami furcsa véletlen miatt, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Mióta Anne meghalt, mindennap hazakísért. Furcsa volt belegondolni, hogy utoljára akkor ültünk buszon, mikor én a piától kiütve próbáltam visszatartani a hányást.
- Hát a borítékon volt egy cím. Szerintem ott lakik. - mondtam magabiztosan. Hátradöntötte a fejét, és lehunyta a szemeit. A lemenő nap sugarai játszottak ellazult vonásain, és vörösesre festették haját. Hálás voltam neki, hogy velem tartott. Vigyázott rám. Aggódott értem.
Ezt az aggodalmat, alig érzékeltem Matt társaságában. Ő is foglalkozott velem, és elkísért bárhová... ha megkértem. De Lucas ösztönösen helyezett maga elé. Elmosolyodtam. Kezemet lassan az ő hatalmas tenyerébe csúsztattam. Nem nyitotta ki a szemeit, de ujjai összefonódtak az enyéimmel.
Apu nem volt otthon, de hagyott egy cetlit az asztalomon, hogy későn ér haza, mert dolga akadt. Vagyis átment Mike- hoz az egyetemi haverjához, hogy kártyázzanak, és sört igyanak. A táskám után nyúltam, hogy kivegyem a telefonomat... de a táska nem volt a vállamon! Föleszméltem. Lucasnál maradt. Felsóhajtottam. Talán, ha sietek még elérem az utcába. - gondoltam, és lerobogtam a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, és ahogy átléptem a küszöböt nekiütköztem Lucasnak.
Egy darabig csak bámultunk egymásra, aztán Lucas fölemelte a táskámat, és elmosolyodott.
- Köszi. - mondtam, mikor a kezembe nyomta. Aztán csönd lett. Egyikünk se tudott megszólalni. Percekig állhattunk így, mikor megköszörültem a torkomat.
- Nem akarsz bejönni? - kérdeztem tétovázva. Megjelent egy huncut mosoly az arcán, aztán bólintott.
Furcsa volt Lucast a házunkban látni. Valahogy nem illet a nappaliba. Túl magas volt. Talán azért gondoltam így, mert megszoktam Matt termetét.
- Ülj le nyugodtan. - mondtam rekedtes hangon. Lehuppant. El kellett fojtanom egy mosolyt, mikor megláttam, hogy a kanapén nem férne el fekve.
- Kérsz valamit...
- Ferrah, nyugi! - vágott a mondatom közepébe. Bólintottam. Majd leültem a fotel szélére. Minden mozdulatomat követte a tekintetével. Ő nem Matt. - gondoltam idegesen a kézfejemet bámulva. Hogy is gondolhattam, hogy ő bármit is képes lenne tenni velem. Úgy ült a kanapén, mint egy túlméretezett kölyökkutya. Mosolyognom kellett.
- Szóval, hogy akarod csinálni? - kérdezte pár perc után.
- Mit, hogy akarok? - kaptam fel a fejemet.
- Az utazás. Los Angelesbe. El akarsz szökni? - kérdezte, és furcsa arckifejezés kíséretében. Felsóhajtottam.
- Mi mást tehetnék?
- Csak így, szó nélkül? - kicsit előredőlt.
- Majd hagyok egy levelet. - mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Azért sajnálom apádat. - dőlt újra hátra.
- Miért?
- Ha az én lányom tűnne el, és csak egy levelet hagyna, én biztosan kiakadnék. - furcsa volt Lucast apaként elképzelni.
- Ezzel most bűntudatot akarsz bennem kelteni? - kérdeztem csípősen.
- Minimum annyit megérdemel.
- Ezzel csak megnehezíted a dolgomat. - jelentettem ki morcosan.
- Ahogy te is az övét. - válaszolta nyugodtan.
- Akárhogy is, de meg fogja érteni. Egyébként is, tizenhét leszek! Már nem bánhat velem kislányként!
- Velem együtt harmincöt. - kacsintott rám.
- Ez nem vicces. - mondtam, de nem tudtam visszatartani a mosolyomat. Ezt ő is észrevette, mert gonosz mosolyra húzódtak ajkai.
- Hagyd ezt abba!
- Micsodát? - komolyodott el.
- Tudod... ezt az arckifejezést. - dadogtam zavaromban.
- Miért? Zavar? - nem kerülte el a figyelmemet, hogy újra gonoszan mosolygott. Határozottan felkaptam egy párnát és neki dobtam. Pont az arcát érte. Fájdalmasan felszisszent, és kezeibe temette arcát.
- Lucas? - kérdeztem tétován, és melléguggoltam. - Jól vagy? - nem válaszolt, csak felkapott a derekamnál fogva, és elkezdett csikizni. Próbáltam eltolni magamtól, de teljesen kicsúszott az irányítás a kezeim közül, mert a nevetéstől mozdulni sem tudtam. Észre se vettem, hogy a kanapén fekszem... alatta.
- Hagyd abba! - mondtam sikoltozva. De ő könyörtelenül folytatta. Már annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. Aztán leborultam a kanapéról, és próbáltam menekülni, de csak négykézláb tudtam. Mikor végre sikerült felállnom, elindultam a lépcső alatti kis raktár felé. Mikor beszaladtam bevágtam magam mögött az ajtót, és a kilincset fogva megpróbáltam elérni, hogy ne tudja kinyitni.
- Ó, azt hiszed ott biztonságban vagy? - kérdezte kintről. Aztán egyetlen mozdulattal kirántotta az ajtót, és nekem esett. Fuldokoltam a nevetéstől, és könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem válaszolt. Aztán már a földön feküdtem. Képtelen voltam már beszélni, csak egy sajgó rekeszizom voltam. Az arcom egészen elvörösödött a nevetéstől. Aztán abbahagyta. Még nevettem egy kicsit, aztán felsóhajtottam. Minden erő kiment belőlem.
- Mondtam már, hogy nagyon aranyos vagy? - kérdezte fölém hajolva. Elvörösödtem. De nem a nevetéstől.
- Te pedig egy szadista. - mondtam halkan.
Nagyon lágyan kezdett el csókolni. Furcsa volt, hogy a lépcső alatt, a tisztító szerek között szabadultunk egymásra. Ahogy az is, hogy közvetlenül fölöttem volt, én pedig a földön feküdtem. De abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak rá. Ösztönösen átöleltem a nyakát, ő pedig a derekamat fogta. Tudtam, hogy bármi is fog történni L.A. - ben ő velem lesz. Ez megnyugtatott. Aztán eszembe jutott a levél utolsó sora. Veszélyben voltam. És ha Lucas velem volt... akkor ő is veszélyben volt. Kinyitottam a szemeimet, és eltoltam magamtól. Homlokráncolva meredt vissza rám.
- Valamit mondanom kell. - kezdtem komolyan, mire leült mellém. Én is feltápászkodtam ülő helyzetbe. Aztán a szemébe néztem, és elfogott a bűntudat. Mit tenne ha megtudná, hogy nekem kellett volna meghalnom... és nem Annenak. Biztosan dühös lenne. És azonnal elmenne. Felsóhajtottam.
- Jobb, ha minél előbb elindulunk. - mondtam kerülve a tekintetét. Bár tudtam, hogy egyszer úgyis rá fog jönni, de abban a pillanatban szükségem volt rá. Láttam rajta, hogy valamit mondani akart, de végül összepréselte ajkait, és feltápászkodott. A kezeit nyújtotta felém, hogy fölsegítsen, mikor zajt hallottunk a konyhából. Mindketten ledermedtünk, mikor hallottuk, hogy az üvegszilánkok ezer kis darabként válnak szét a padlón. Lucas szó nélkül nyúlt mögém, és megragadta a partvist. Intett, hogy maradjak csöndben. Mire bólintottam. Önkéntelenül is felidéztem magamban a levél sorait. "...a napokban meghalt egy lány, Anne Lein, akire azt hitték, hogy a neve Ferrah Roberts." Megfogtam Lucas karját. Kérdően meredt rám. Nem akartam, hogy bármi baja essen. De ő lefejtette ujjaimat a karjáról, és intett, hogy maradjak ott ahol vagyok. Aztán nagyon lassan a konyha felé indult, ahonnan még több zaj szűrődött ki. A partvist támadásra készen tartotta a feje mellett. Aztán csönd lett...
Semmit sem hallottam, se lépteket, se semmit. Csak üres, és fülsüketítő csöndet. Mintha egy levegő nélküli szobába léptem volna. És akkor következett az a megmagyarázhatatlan hang. Morgás volt? Vagy sikoltás? Üvöltés? Mindenesetre a csontomig hatolt. Nem voltam képes ott maradni ahol voltam. Robbanásszerűen viharzottam a konyhába.
Lucas állt ott. De a partvis nem volt a kezében. De ami még furcsább volt. Nem az a ruha volt rajta, amit aznap viselt. Tétovázva léptem hátra.
- Csak egy galamb volt. Berepült az ablakon. - bökött a nyitott ablak felé. Majd tett felém egy lépést.
- Jól vagy? Elsápadtál. - kérdezte aggodalmasan. Képtelen voltam megmagyarázni magamnak, hogy mi történt. Más esetben hazugsággal próbáltam volna megnyugtatni magamat. De erre még ésszerű hazugság sem volt. Miért volt rajta más ruha? És mintha ő maga is más lett volna.
- Jól vagyok. - motyogtam. Közelebb lépett, és kezét az állam alá tette, majd ajkait az enyéimhez érintette. Minden kétség elszállt belőlem. Lucas volt. Az ő csókját bárhol felismertem volna. A többit a véletlenre hagytam.
- Arra gondoltam, hogy holnap indulhatnánk. - mondtam a vállába motyogva, miközben a karjaiban tartott.
- Hova?
- Hát Los Angelesbe! Emlékszel? - toltam el magamtól. Az arcát fürkésztem, de semmi változás nem volt rajta. Zöld macska szemei az enyémbe fúródtak.
- Ja, persze. Ne haragudj, csak fáradt vagyok. Azt hiszem ideje haza mennem. - mondta furcsa éllel a hangjában.
- Rendben. De holnap reggel ötre gyere értem. Korán kell elindulnunk. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Bólintott, majd újra megcsókolt.
- Én pedig megírom a levelet apunak. - mondtam egy mély sóhaj kíséretében.
- Ne aggódj, biztosan meg fogja érteni. - mióta értett velem egyet Lucas ebben a témában?
- Igen, elvégre a tizenhét éves lányával, nem bánhat gyerekként. - ismételtem meg magamat.
- Ha csak nem adsz rá okot.
- Tessék?
- Azt mondtam, ha gyerekesen viselkedsz, akkor gyerekként fog kezelni. - fordult vissza az ajtóban.
- Nem viselkedem gyerekesen.
- Nyugi, Ferrah. Ez csak elméletben igaz rád. - kacsintott rám, és becsukta az ajtót. Némán álltam. Valami furcsa volt benne. Elhessegettem a gondolatot, majd fölrobogtam a szobámba, és előhalásztam a bőröndömet. Nem is tudom, hogy mikor használtam utoljára. Még kislány koromban. - gondoltam, miközben bepakoltam a ruháimat, és a tisztasági csomagomat. Aztán előhalásztam egy papírt, és egy tollat, majd írni kezdtem...
Ahol minden furcsaság a nyakamba zúdul
Most visszatekintve, az a reggel volt a legboldogabb, mióta Lucast megismertem. Reggel csak vártam, hogy szíven találjon
valami... de nem. Minden rendben volt. Apu nem haragudott rám. Matt eltűnt az életemből. És a fiú, akiről kiderült, hogy
szerettem, szerelmet vallott. A keserű érzés helyett, boldogság töltött el. Amint szembesültem ezzel, kiment az álom a
szememből.
Ugyan csak fél nyolc volt, de képtelen voltam tovább várni. Várni arra, hogy végre találkozhassak Lucassal. Letettem egy
cetlit az asztalra, hogy apu mégiscsak tudja, hogy hol vagyok. Nem kellett aznap bemennem a színházba, de én mégis
összepakoltam a cuccomat, és fölszálltam a nyolc órakor befutó buszra. Az eső az éjszaka elállt, s csak a friss levegőt, és
a langyos szellőt hagyta maga után. Ha nem siettem volna annyira, akkor le is szálltam volna egy megállóval hamarabb, hogy
sétálhassak. De majd kiugrottam a bőrömből, s izgatottan számoltam a buszmegállókat. Az út hosszabbnak tűnt az
átlagosnál. Szerencsére nem volt tömeg, különben megfulladtam volna a saját izgatottságomban.
A busz végül megállt a színház előtt. Kirobbantam az ajtón, úgy hogy majdnem leborultam a lépcsőn. Szapora léptekkel
indultam el a bejárat felé. Ahogy beléptem, újra az üres előtér fogadott. Jobban szerettem így látni. Bár önkéntelenül is
eszembe jutott, mikor Lucas és Matt egymásnak ugrottak. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és a folyosó felé vettem az
irányt. Teljesen kihalt volt. Egy pillanatra megálltam, hogy lenyugodjak. Kezdtem nevetségesnek érezni magam, amiatt, hogy
annyira felizgattam magamat a tudat miatt, hogy újra találkozok Lucassal. Aztán hirtelen megtorpantam.
A színteremből Caleb lépett ki, majd Lucas. Láthatóan nagyon el voltak mélyülve valamilyen témában, mivel Lucas csak pár
másodperc után vett észre. Felém tekintve arca teljesen komoly volt, s szemöldökét ráncolva meredt maga elé. Caleb nagyot
sóhajtva túrt bele szőke hajába. Ebből rögtön tudtam, hogy valami baj történhetett. Megszaporáztam lépteimet. Lucas aztán
Calebre bólintott, majd rám nézett, s megvárta amíg mellé érek.
Ahogy Lucas mellé léptem a szívem újra döngetni kezdte a bordáimat. Aztán gyorsan elhessegettem a gondolataimat róla.
- Mi történt? - kérdeztem, miután egyikük se törte meg a csendet. Lucas felsóhajtott, majd a vállaimnál fogva maga felé
fordított.
- Ferrah, ne ess pánikba... - kezdte, s közben kicsit lehajolt, hogy szemünk egy magasságba kerüljön. - ... Anne tegnap este
nem ért haza. - mondta, s közben próbált tekintetével megnyugtatni.
- Mi? - Calebre pillantottam, aki nem nézett a szemembe. Rossz előérzetem támadt.
- Van még valami... - adtam hangot a gondolataimnak, s ez kijelentés volt. Valóban volt még valami. Lucas mélyen
felsóhajtott.
- Ma reggel megtalálták... egy sikátorban... holtan. Meggyilkolták. - minden szót újra, és újra lejátszottam magamban. De
egyik se nyert értelmet. Csak kikerekedett üvegszemekkel meredtem Lucasra.
- Ferrah! - rázta meg a vállaimat.
- De ez nem lehet... egyáltalán, ki ... - nem tudtam befejezni a mondatot. Hirtelen Calebre néztem, aki láthatóan lenyelt egy
gombócot. Lehunytam a szemeimet, s már csak Lucas dzsekijének illatát éreztem. Csak akkor tűnt fel, hogy átölelt, mikor
Caleb már nem volt mellettünk.
- Talán... ez akkor történt, mikor mi a színpadon... - suttogtam a vállának dőlve.
- Ferrah... - lépett hátrébb, de még a karjaiban tartott, így egymásra tudtunk nézni. - Annet reggel... - tudtam, hogy mit akart
mondani. Reggel gyilkolták meg. Bár egy ablak se volt nyitva, mintha hűvös szellő ért volna minket. Önkéntelenül is
megborzongtam.
- Az utolsó szerepét mégis én játszottam el. - suttogtam egy gombóccal a torkomban, s újból vállára hajtottam a fejemet.
Nem válaszolt, csak a lapockámat simogatta.
Az új előadás próbáit elcsúsztatták egy héttel későbbre. Philben volt annyi tapintat, hogy ezt megtegye. Annenak nem volt
sok rokona aki részt vett a temetésen. Caleb arca egésznap egy maszkba volt zárva, melyet nem lehetett áttörni, de
mindannyian tudtuk, hogy legbelül zokogott a veszteségtől. Ezek a napok túl lassan teltek el. S mintha egy láthatatlan fekete
gyászfüggöny borult volna a színházra. Anne már régóta színészkedett, s nem volt olyan ember aki ne kedvelte volna. Bár
Caleb folytatni akarta a gyilkos utáni körözést, de a rendőrség jóvá hagyta a temetést. Caleb többé nem volt önmaga.
Naphosszat csak egy furcsa fekete könyvet bújt. Aztán egy napon Phil elé állt:
- Nem hagyhatod abba a színészkedést! Tehetséges vagy, fiam! - kelt ki magából Phil, miután Caleb bejelentette, hogy kilép.
- Azok után ami történt az unokahúgommal, képtelen lennék arra a színpadra lépni, ahova ő született. - mondta kifejezéstelen
arccal Caleb, és zsebre dugta a fekete könyvét.
- Pontosan ezért kell folytatnod! Mert neki nem adatott meg, hogy folytathassa! Be kell fejezned, amit ő elkezdett! -
magyarázta Phil higgadtan. Lucas és én ugyan a színpadon pakoltunk, de mindent hallottunk. Megálltam a függöny mögött.
Figyeltem Caleb kimerült, beesett arcát. Biztosan nem aludt. Szemei mintha már nem is kékek lettek volna. Sötétebbek
lettek, s eltűnt belőlük a csillogás. Tartása görnyedt volt, s mintha meg akarta volna védeni magát, szemeit gyakran lesütötte,
s a terem sarkát kereste. Ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy zsebében a fekete könyvet szorongatja. Egyre
jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mit rejthettek a lapjai. Elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, de én kiderítem.
- Ferrah! - szólt Lucas, mellyel kizökkentett a gondolataimból. Ösztönösen hátrapillantottam. Lucas letette a ládát, amivel épp
készült lemenni a raktárba. Újra a nézőtérre tekintettem, ahol Caleb és Phil álltak. Nem szóltak egy szót sem. Lucas mellém
lépett.
- Nem szabadna feladnia. - mondtam halkan, de tudtam, hogy hallja. Felsóhajtott.
- Számára Anne jelentette az életét. Mikor Anne szülei meghaltak, megígérte, hogy örökké vigyázni fog rá. - mondta pár perc
után Lucas. Nem néztem rá. Csak meredtem magam elé, és ettem a szavait.
- Most, hogy ő nincs többé, egy része vele együtt meghalt. - továbbra is Caleb idegen arcát néztem. Phil végül megszólalt.
De már nem hallottam, hogy mit mondott.
- De ezért nem adhatja fel az álmait! - néztem Lucasra. Nem fordult felém, csak tekintetét éreztem magamon.
- Ez sose volt az ő álma. Csakis Anne miatt színészkedett.
- De miért? - kérdeztem már teljesen felé fordulva. Láttam Lucason, hogy valamit elhallgatott előlem. Vártam, amíg hezitált
magában, hogy elmondja e.
- Mondjuk úgy, hogy Caleb nem az unokatestvéreként nézett Annera. - mondta végül megegyezve magával. Nem tudtam, hogy
is értelmezzem ezt a mondatot magamban. Hiszen mindig is láttam Caleb rejtett rajongását Anne iránt. De amikor
megtudtam, hogy rokonok többé nem foglalkoztam ezzel. Azt hittem, csak puszta családi kötődés. Anne nem érezhetett
mást Caleb iránt... de mi van ha mégis érzett? Talán ezért kellett meghalnia? Mert bűnös érzelmek dúltak benne? Akkor
Calebre is ugyanez vár... számára a szenvedés, hogy nem lehetett együtt a lánnyal akit szeretett, számára ez volt a halál.
Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy mihez kezdenék, ha valami történne Lucassal.
- Mi az? - kérdezte Lucas, miután szüntelenül bámultam rá. Aztán szó nélkül hozzá bújtam. - Azt én nem élném túl. -
gondoltam. Bár alig ismertem őt, de valami titkos vonzalom alakult ki köztünk, attól a perctől kezdve, hogy megismertük
egymást. Bár ezt véka alá rejtettem.
- Miért csókoltál meg? - kérdeztem pár perc múlva.
- Hm?
- Amikor először találkoztunk. Miért csókoltál meg? - gyengéden eltolt magától, s az arcomat vizslatta.
- Ezt miért most kérded? - megvontam a vállaimat. Önkéntelenül is elvigyorodott.
- Mert zavart az arcod, miközben megcsókoltam Annet. - mondta egyszerűen.
- Tessék? - kérdeztem hátrébb lépve, hogy összefonhassam magam előtt karjaimat.
- Nem vicceltem, mikor arról beszéltem, hogy szájtátva bámultad az előadást! - tudtam, hogy mire célzott. Akkor láttam olyan
szenvedélyes csókot először. Nem figyeltem a reakciómra.
- Azt hiszed, hogy bárkit megcsókolhatsz, csak mert valami nem tetszik rajta? - morogtam, és oldalra fordítottam a fejemet.
Lucas egy darabig némán meredt rám. Aztán éreztem, hogy ujjait végig futtatja egyik vállamtól a kulcscsontomig, majd kezét
az állam alá tette, és fejemet maga felé fordította.
- Épp ellenkezőleg. Nincs olyan dolog ami ne tetszene benned. - mondta közelebb hajolva, s már csak pár centi választotta el
ajkainkat.
- Imádom amikor mérges vagy. - suttogta túl fűtött hangon, majd nagyon lágyan megcsókolta az alsó ajkamat. Mintha
kifeszített kötelekből szabadultam volna ki, úgy öleltem át Lucast, aki egyre hevesebb csókokkal illette számat, majd a fülem
mögötti gödröcskét.
- Blake, gyere ide! - hallatszott Phil hangja. Lehelete csiklandozta a bőrömet, mikor vontatottan felsóhajtott. Aztán
elengedett, és lerobogott a színpadról. Még szerencse, hogy Phil nem látott meg minket...
Hazafelé indultam, mikor Lucas még elért a folyosón, és próbált meggyőzni arról, hogy haza kell kísérnie, azok után, hogy
egy gyilkos garázdálkodott az utcán.
- Nem lesz bajom! Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni! - de ő nem engedte el a karomat. Magában vívódott, hogy
engedjen e, vagy ne. Felsóhajtottam, majd közelebb léptem, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Nem tiltakozott, de
mindketten tudtuk, hogy csak belé fojtottam a szót. Mielőtt észbe kapott volna, már ki is szabadítottam magamat a karjai
közül, és elindultam a kijárat felé. Nem arról volt szó, hogy nem akartam, hogy hazakísérjen, csak nem szerettem volna,
hogy miattam egy hatalmas kört tegyen a városban. Pont ellenkező irányban laktunk egymástól, és nekem is jutott elég
aggodalom, már attól is, hogy nemrég azon gondolkoztam, hogy mi lenne velem ha Lucassal történne valami.
Megborzongtam.
A busz tömve volt emberekkel. Kényelmetlenül álldogáltam, miközben a busz hatalmasakat fékezet, s mindenki ide-oda
dőlöngélt. Így csak lassabban telt az idő. Már kezdett sötétedni, mikor leszálltam a buszról. A levegő kellemesen langyos
volt. Nehéz nap volt. nem fizikailag volt megerőltető. Az egyem minden egyes mozgató rugója Calebre, és Annera
koncentrált. Nem értettem ezt a tiltott szerelmet közöttük. Ráadásul még annyi kérdésem lett volna Lucas felé. Talán majd
holnap. - gondoltam, miközben elfordítottam a lakáskulcsot a zárban.
- Megjöttem! - kiabáltam a felső szintre apunak. Nem válaszolt.
A konyhába érve az asztalra borítékok voltak dobálva.
- Ferrah, szia! - lépett apu a konyhába.
- Szia, apu! Ezek ma jöttek? - mutattam a borítékokra. Apu bólintott. Egy kötegbe vettem az összeset, és végignéztem, hogy
van e nekem szóló. Az egyik borítékon az én nevem állt A többi mind apu nevére szólt, így a kezébe nyomtam az összeset.
- A többi a tiéd! - mondtam, és felrobogtam a lépcsőn. A szobámba érve levettem a dzsekimet, és leültem az ágyamra. A
kezembe vettem a borítékot, és felnyitottam
Ferrah,
Tudom nem ismersz, de én ismerlek téged.
Apáddal megegyeztünk, hogy csak a 18. születésnapodon
bukkanok majd fel, de én nem tudtam várni.
A 17. július 3-ra esik. Már tizenhét éve, hogy megszülettél.
Tizenhét éve, hogy nem láttalak. Kész nő lehetsz mostanra.
Emészt a bűntudat, hogy nem voltam része
az életednek. Egészen mostanáig. Látni akarlak,
és meg akarlak ismerni. Azt akarom, hogy te is ismerj meg
engem, és a többi rokonodat, akikkel apád megszűntette a
kapcsolatot. De ezzel ráérünk még foglalkozni. Az ok amiért
tizenhét év után írok, hogy veszélyben vagy. Talán ezzel még
nem szembesültél, de van valaki aki téged keres. Tudtommal
a napokban meghalt egy lány, Anne Lein, akire azt hitték, hogy
a neve Ferrah Roberts. Te voltál a célpont.
Arra kérlek, hogy mihamarabb utazz ide, hozzám, hogy biztonságban
tudhassalak.
Nem értettem, hogy ki szórakozott velem, aztán megfordítottam a borítékot, és megnéztem a feladót:
Lilyen Rose Roberts
Az édesanyám.
Veszélyben voltam...
