9. fejezet

A nagy terv

A napok csiga lassúsággal teltek. Mindennap ahogy a szobámba léptem, szinte égette a tekintetemet a polcomon nyugvó levél. Már tizenhét éve. Még az arcára sem emlékeztem. Semmi emlékem nem volt róla. A hangja, vagy az illata. Apu ugyan régebben mesélt róla, de az jó pár éve volt. Azóta ha szóba hoztam, csak kerülte a témát. Talán sikerült legyőznie az érzelmeit magában, és kikerülni a buktatókat. Így többé én sem hoztam szóba, és igen, kerültem a témát. De ez a levél, minden erőlködésünket porrá zúzta. Legbelül gyűlöltem, hogy nem tartotta velünk a kapcsolatot. Másrészt boldog voltam, hogy volt egy lehetőségem. Lehetőségem arra, hogy megismerjem őt. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Nem akartam visszaírni neki. Ráadásul a levél lényege, a tény, hogy valaki engem akart, és nem Annet... felzaklatott. Bár nem fogtam fel teljes egészében a súlyát. Inkább az izgatott, hogy milyen lehet ő. És hol akar találkozni. A boríték L.A. - ből jött. Elég messze volt Last Hill-től. Apunak nem akartam beszámolni a levélről, se a tervezgetett utazásomról. Nem akartam felszakítani a sebeit, és amúgy se engedett volna el.

- Szóval kaptál egy levelet a rég elveszett anyádtól, és azt akarod, hogy kísérjelek el Los Angelesbe? - Lucas összefonta a karjait mellkasán, és a szemöldöke az egekbe szaladt. Idegesen nyeltem egyet. Nem tudom, hogy hogyan is ért az ötlet, hogy pont őt vigyem magammal. De mivel ő már nagykorú volt (pont tizennyolc), és volt már jogsija, ezért csak ő lehetett a kísérőm. De az iróniát hallva a hangjában, és az arcát látva felment bennem a pumpa.

- Tudod mit? Felejtsd el! Majd megoldom! - tört ki belőlem a hisztis szörnyeteg, és sarkon fordultam, de elkapta a karomat.

- Ferrah! - idegesen meredtem rá. - Én csak azt mondom, hogy ez ostobaság. Ő nem látogatott eddig meg. Akkor ne te tegyél neki szívességet. Miért nem ő jön ide? Miért nem írsz neki, hogy...

- Azért mert... - kezdtem, de a nyelvembe haraptam. Nem beszélhettem neki arról, hogy veszélyben voltam. Főleg nem arról, hogy Anne miattam halt meg. Én voltam az eredeti hulla jelölt.

- ... mindegy! Ha nem akarod, akkor ne tedd meg az én kedvemért. - morogtam. Felsóhajtott. Elengedte a karomat.

- Egyedül nem mehetsz sehova! - jelentette ki komolyan.

- Értem, szóval most már az apám is vagy! - vágtam rá.

- És mégis mit mondana apád, hogyha megtudná, hogy a lánya Los Angelesbe van egy tizennyolc éves fiú társaságában, és az anyját keresi? - kapna egy szívrohamot, és örök szobafogságot kapnék.

- Ez az én dolgom! Nekem csak egy fuvar kéne! - mondtam hidegen. Újabb sóhaj következett a részéről. Nem volt szép tőlem. Most már belátom. Kihasználtam. De rendíthetetlenül kapaszkodtam a reménybe, hogy láthatom az anyámat.

- Ha már elviszlek, akkor nem hagylak ott. - nézett rám hosszasan macska zöld szemeivel. Majdnem ellágyultam. Majdnem.

- Egyáltalán tudod, hogy hol lakik? - kérdezte Lucas. A buszon ültünk. Éppen hazafelé tartottunk. Lucas valami furcsa véletlen miatt, ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen. Mióta Anne meghalt, mindennap hazakísért. Furcsa volt belegondolni, hogy utoljára akkor ültünk buszon, mikor én a piától kiütve próbáltam visszatartani a hányást.

- Hát a borítékon volt egy cím. Szerintem ott lakik. - mondtam magabiztosan. Hátradöntötte a fejét, és lehunyta a szemeit. A lemenő nap sugarai játszottak ellazult vonásain, és vörösesre festették haját. Hálás voltam neki, hogy velem tartott. Vigyázott rám. Aggódott értem.

Ezt az aggodalmat, alig érzékeltem Matt társaságában. Ő is foglalkozott velem, és elkísért bárhová... ha megkértem. De Lucas ösztönösen helyezett maga elé. Elmosolyodtam. Kezemet lassan az ő hatalmas tenyerébe csúsztattam. Nem nyitotta ki a szemeit, de ujjai összefonódtak az enyéimmel.

Apu nem volt otthon, de hagyott egy cetlit az asztalomon, hogy későn ér haza, mert dolga akadt. Vagyis átment Mike- hoz az egyetemi haverjához, hogy kártyázzanak, és sört igyanak. A táskám után nyúltam, hogy kivegyem a telefonomat... de a táska nem volt a vállamon! Föleszméltem. Lucasnál maradt. Felsóhajtottam. Talán, ha sietek még elérem az utcába. - gondoltam, és lerobogtam a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, és ahogy átléptem a küszöböt nekiütköztem Lucasnak.

Egy darabig csak bámultunk egymásra, aztán Lucas fölemelte a táskámat, és elmosolyodott.

- Köszi. - mondtam, mikor a kezembe nyomta. Aztán csönd lett. Egyikünk se tudott megszólalni. Percekig állhattunk így, mikor megköszörültem a torkomat.

- Nem akarsz bejönni? - kérdeztem tétovázva. Megjelent egy huncut mosoly az arcán, aztán bólintott.

Furcsa volt Lucast a házunkban látni. Valahogy nem illet a nappaliba. Túl magas volt. Talán azért gondoltam így, mert megszoktam Matt termetét.

- Ülj le nyugodtan. - mondtam rekedtes hangon. Lehuppant. El kellett fojtanom egy mosolyt, mikor megláttam, hogy a kanapén nem férne el fekve.

- Kérsz valamit...

- Ferrah, nyugi! - vágott a mondatom közepébe. Bólintottam. Majd leültem a fotel szélére. Minden mozdulatomat követte a tekintetével. Ő nem Matt. - gondoltam idegesen a kézfejemet bámulva. Hogy is gondolhattam, hogy ő bármit is képes lenne tenni velem. Úgy ült a kanapén, mint egy túlméretezett kölyökkutya. Mosolyognom kellett.

- Szóval, hogy akarod csinálni? - kérdezte pár perc után.

- Mit, hogy akarok? - kaptam fel a fejemet.

- Az utazás. Los Angelesbe. El akarsz szökni? - kérdezte, és furcsa arckifejezés kíséretében. Felsóhajtottam.

- Mi mást tehetnék?

- Csak így, szó nélkül? - kicsit előredőlt.

- Majd hagyok egy levelet. - mondtam ellentmondást nem tűrően.

- Azért sajnálom apádat. - dőlt újra hátra.

- Miért?

- Ha az én lányom tűnne el, és csak egy levelet hagyna, én biztosan kiakadnék. - furcsa volt Lucast apaként elképzelni.

- Ezzel most bűntudatot akarsz bennem kelteni? - kérdeztem csípősen.

- Minimum annyit megérdemel.

- Ezzel csak megnehezíted a dolgomat. - jelentettem ki morcosan.

- Ahogy te is az övét. - válaszolta nyugodtan.

- Akárhogy is, de meg fogja érteni. Egyébként is, tizenhét leszek! Már nem bánhat velem kislányként!

- Velem együtt harmincöt. - kacsintott rám.

- Ez nem vicces. - mondtam, de nem tudtam visszatartani a mosolyomat. Ezt ő is észrevette, mert gonosz mosolyra húzódtak ajkai.

- Hagyd ezt abba!

- Micsodát? - komolyodott el.

- Tudod... ezt az arckifejezést. - dadogtam zavaromban.

- Miért? Zavar? - nem kerülte el a figyelmemet, hogy újra gonoszan mosolygott. Határozottan felkaptam egy párnát és neki dobtam. Pont az arcát érte. Fájdalmasan felszisszent, és kezeibe temette arcát.

- Lucas? - kérdeztem tétován, és melléguggoltam. - Jól vagy? - nem válaszolt, csak felkapott a derekamnál fogva, és elkezdett csikizni. Próbáltam eltolni magamtól, de teljesen kicsúszott az irányítás a kezeim közül, mert a nevetéstől mozdulni sem tudtam. Észre se vettem, hogy a kanapén fekszem... alatta.

- Hagyd abba! - mondtam sikoltozva. De ő könyörtelenül folytatta. Már annyira nevettem, hogy a könnyem is kicsordult. Aztán leborultam a kanapéról, és próbáltam menekülni, de csak négykézláb tudtam. Mikor végre sikerült felállnom, elindultam a lépcső alatti kis raktár felé. Mikor beszaladtam bevágtam magam mögött az ajtót, és a kilincset fogva megpróbáltam elérni, hogy ne tudja kinyitni.

- Ó, azt hiszed ott biztonságban vagy? - kérdezte kintről. Aztán egyetlen mozdulattal kirántotta az ajtót, és nekem esett. Fuldokoltam a nevetéstől, és könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem válaszolt. Aztán már a földön feküdtem. Képtelen voltam már beszélni, csak egy sajgó rekeszizom voltam. Az arcom egészen elvörösödött a nevetéstől. Aztán abbahagyta. Még nevettem egy kicsit, aztán felsóhajtottam. Minden erő kiment belőlem.

- Mondtam már, hogy nagyon aranyos vagy? - kérdezte fölém hajolva. Elvörösödtem. De nem a nevetéstől.

- Te pedig egy szadista. - mondtam halkan.

Nagyon lágyan kezdett el csókolni. Furcsa volt, hogy a lépcső alatt, a tisztító szerek között szabadultunk egymásra. Ahogy az is, hogy közvetlenül fölöttem volt, én pedig a földön feküdtem. De abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak rá. Ösztönösen átöleltem a nyakát, ő pedig a derekamat fogta. Tudtam, hogy bármi is fog történni L.A. - ben ő velem lesz. Ez megnyugtatott. Aztán eszembe jutott a levél utolsó sora. Veszélyben voltam. És ha Lucas velem volt... akkor ő is veszélyben volt. Kinyitottam a szemeimet, és eltoltam magamtól. Homlokráncolva meredt vissza rám.

- Valamit mondanom kell. - kezdtem komolyan, mire leült mellém. Én is feltápászkodtam ülő helyzetbe. Aztán a szemébe néztem, és elfogott a bűntudat. Mit tenne ha megtudná, hogy nekem kellett volna meghalnom... és nem Annenak. Biztosan dühös lenne. És azonnal elmenne. Felsóhajtottam.

- Jobb, ha minél előbb elindulunk. - mondtam kerülve a tekintetét. Bár tudtam, hogy egyszer úgyis rá fog jönni, de abban a pillanatban szükségem volt rá. Láttam rajta, hogy valamit mondani akart, de végül összepréselte ajkait, és feltápászkodott. A kezeit nyújtotta felém, hogy fölsegítsen, mikor zajt hallottunk a konyhából. Mindketten ledermedtünk, mikor hallottuk, hogy az üvegszilánkok ezer kis darabként válnak szét a padlón. Lucas szó nélkül nyúlt mögém, és megragadta a partvist. Intett, hogy maradjak csöndben. Mire bólintottam. Önkéntelenül is felidéztem magamban a levél sorait. "...a napokban meghalt egy lány, Anne Lein, akire azt hitték, hogy a neve Ferrah Roberts." Megfogtam Lucas karját. Kérdően meredt rám. Nem akartam, hogy bármi baja essen. De ő lefejtette ujjaimat a karjáról, és intett, hogy maradjak ott ahol vagyok. Aztán nagyon lassan a konyha felé indult, ahonnan még több zaj szűrődött ki. A partvist támadásra készen tartotta a feje mellett. Aztán csönd lett...

Semmit sem hallottam, se lépteket, se semmit. Csak üres, és fülsüketítő csöndet. Mintha egy levegő nélküli szobába léptem volna. És akkor következett az a megmagyarázhatatlan hang. Morgás volt? Vagy sikoltás? Üvöltés? Mindenesetre a csontomig hatolt. Nem voltam képes ott maradni ahol voltam. Robbanásszerűen viharzottam a konyhába.

Lucas állt ott. De a partvis nem volt a kezében. De ami még furcsább volt. Nem az a ruha volt rajta, amit aznap viselt. Tétovázva léptem hátra.

- Csak egy galamb volt. Berepült az ablakon. - bökött a nyitott ablak felé. Majd tett felém egy lépést.

- Jól vagy? Elsápadtál. - kérdezte aggodalmasan. Képtelen voltam megmagyarázni magamnak, hogy mi történt. Más esetben hazugsággal próbáltam volna megnyugtatni magamat. De erre még ésszerű hazugság sem volt. Miért volt rajta más ruha? És mintha ő maga is más lett volna.

- Jól vagyok. - motyogtam. Közelebb lépett, és kezét az állam alá tette, majd ajkait az enyéimhez érintette. Minden kétség elszállt belőlem. Lucas volt. Az ő csókját bárhol felismertem volna. A többit a véletlenre hagytam.

- Arra gondoltam, hogy holnap indulhatnánk. - mondtam a vállába motyogva, miközben a karjaiban tartott.

- Hova?

- Hát Los Angelesbe! Emlékszel? - toltam el magamtól. Az arcát fürkésztem, de semmi változás nem volt rajta. Zöld macska szemei az enyémbe fúródtak.

- Ja, persze. Ne haragudj, csak fáradt vagyok. Azt hiszem ideje haza mennem. - mondta furcsa éllel a hangjában.

- Rendben. De holnap reggel ötre gyere értem. Korán kell elindulnunk. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Bólintott, majd újra megcsókolt.

- Én pedig megírom a levelet apunak. - mondtam egy mély sóhaj kíséretében.

- Ne aggódj, biztosan meg fogja érteni. - mióta értett velem egyet Lucas ebben a témában?

- Igen, elvégre a tizenhét éves lányával, nem bánhat gyerekként. - ismételtem meg magamat.

- Ha csak nem adsz rá okot.

- Tessék?

- Azt mondtam, ha gyerekesen viselkedsz, akkor gyerekként fog kezelni. - fordult vissza az ajtóban.

- Nem viselkedem gyerekesen.

- Nyugi, Ferrah. Ez csak elméletben igaz rád. - kacsintott rám, és becsukta az ajtót. Némán álltam. Valami furcsa volt benne. Elhessegettem a gondolatot, majd fölrobogtam a szobámba, és előhalásztam a bőröndömet. Nem is tudom, hogy mikor használtam utoljára. Még kislány koromban. - gondoltam, miközben bepakoltam a ruháimat, és a tisztasági csomagomat. Aztán előhalásztam egy papírt, és egy tollat, majd írni kezdtem...