8. fejezet

Ahol minden furcsaság a nyakamba zúdul

Most visszatekintve, az a reggel volt a legboldogabb, mióta Lucast megismertem. Reggel csak vártam, hogy szíven találjon

valami... de nem. Minden rendben volt. Apu nem haragudott rám. Matt eltűnt az életemből. És a fiú, akiről kiderült, hogy

szerettem, szerelmet vallott. A keserű érzés helyett, boldogság töltött el. Amint szembesültem ezzel, kiment az álom a

szememből.

Ugyan csak fél nyolc volt, de képtelen voltam tovább várni. Várni arra, hogy végre találkozhassak Lucassal. Letettem egy

cetlit az asztalra, hogy apu mégiscsak tudja, hogy hol vagyok. Nem kellett aznap bemennem a színházba, de én mégis

összepakoltam a cuccomat, és fölszálltam a nyolc órakor befutó buszra. Az eső az éjszaka elállt, s csak a friss levegőt, és

a langyos szellőt hagyta maga után. Ha nem siettem volna annyira, akkor le is szálltam volna egy megállóval hamarabb, hogy

sétálhassak. De majd kiugrottam a bőrömből, s izgatottan számoltam a buszmegállókat. Az út hosszabbnak tűnt az

átlagosnál. Szerencsére nem volt tömeg, különben megfulladtam volna a saját izgatottságomban.

A busz végül megállt a színház előtt. Kirobbantam az ajtón, úgy hogy majdnem leborultam a lépcsőn. Szapora léptekkel

indultam el a bejárat felé. Ahogy beléptem, újra az üres előtér fogadott. Jobban szerettem így látni. Bár önkéntelenül is

eszembe jutott, mikor Lucas és Matt egymásnak ugrottak. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és a folyosó felé vettem az

irányt. Teljesen kihalt volt. Egy pillanatra megálltam, hogy lenyugodjak. Kezdtem nevetségesnek érezni magam, amiatt, hogy

annyira felizgattam magamat a tudat miatt, hogy újra találkozok Lucassal. Aztán hirtelen megtorpantam.

A színteremből Caleb lépett ki, majd Lucas. Láthatóan nagyon el voltak mélyülve valamilyen témában, mivel Lucas csak pár

másodperc után vett észre. Felém tekintve arca teljesen komoly volt, s szemöldökét ráncolva meredt maga elé. Caleb nagyot

sóhajtva túrt bele szőke hajába. Ebből rögtön tudtam, hogy valami baj történhetett. Megszaporáztam lépteimet. Lucas aztán

Calebre bólintott, majd rám nézett, s megvárta amíg mellé érek.

Ahogy Lucas mellé léptem a szívem újra döngetni kezdte a bordáimat. Aztán gyorsan elhessegettem a gondolataimat róla.

- Mi történt? - kérdeztem, miután egyikük se törte meg a csendet. Lucas felsóhajtott, majd a vállaimnál fogva maga felé

fordított.

- Ferrah, ne ess pánikba... - kezdte, s közben kicsit lehajolt, hogy szemünk egy magasságba kerüljön. - ... Anne tegnap este

nem ért haza. - mondta, s közben próbált tekintetével megnyugtatni.

- Mi? - Calebre pillantottam, aki nem nézett a szemembe. Rossz előérzetem támadt.

- Van még valami... - adtam hangot a gondolataimnak, s ez kijelentés volt. Valóban volt még valami. Lucas mélyen

felsóhajtott.

- Ma reggel megtalálták... egy sikátorban... holtan. Meggyilkolták. - minden szót újra, és újra lejátszottam magamban. De

egyik se nyert értelmet. Csak kikerekedett üvegszemekkel meredtem Lucasra.

- Ferrah! - rázta meg a vállaimat.

- De ez nem lehet... egyáltalán, ki ... - nem tudtam befejezni a mondatot. Hirtelen Calebre néztem, aki láthatóan lenyelt egy

gombócot. Lehunytam a szemeimet, s már csak Lucas dzsekijének illatát éreztem. Csak akkor tűnt fel, hogy átölelt, mikor

Caleb már nem volt mellettünk.

- Talán... ez akkor történt, mikor mi a színpadon... - suttogtam a vállának dőlve.

- Ferrah... - lépett hátrébb, de még a karjaiban tartott, így egymásra tudtunk nézni. - Annet reggel... - tudtam, hogy mit akart

mondani. Reggel gyilkolták meg. Bár egy ablak se volt nyitva, mintha hűvös szellő ért volna minket. Önkéntelenül is

megborzongtam.

- Az utolsó szerepét mégis én játszottam el. - suttogtam egy gombóccal a torkomban, s újból vállára hajtottam a fejemet.

Nem válaszolt, csak a lapockámat simogatta.

Az új előadás próbáit elcsúsztatták egy héttel későbbre. Philben volt annyi tapintat, hogy ezt megtegye. Annenak nem volt

sok rokona aki részt vett a temetésen. Caleb arca egésznap egy maszkba volt zárva, melyet nem lehetett áttörni, de

mindannyian tudtuk, hogy legbelül zokogott a veszteségtől. Ezek a napok túl lassan teltek el. S mintha egy láthatatlan fekete

gyászfüggöny borult volna a színházra. Anne már régóta színészkedett, s nem volt olyan ember aki ne kedvelte volna. Bár

Caleb folytatni akarta a gyilkos utáni körözést, de a rendőrség jóvá hagyta a temetést. Caleb többé nem volt önmaga.

Naphosszat csak egy furcsa fekete könyvet bújt. Aztán egy napon Phil elé állt:

- Nem hagyhatod abba a színészkedést! Tehetséges vagy, fiam! - kelt ki magából Phil, miután Caleb bejelentette, hogy kilép.

- Azok után ami történt az unokahúgommal, képtelen lennék arra a színpadra lépni, ahova ő született. - mondta kifejezéstelen

arccal Caleb, és zsebre dugta a fekete könyvét.

- Pontosan ezért kell folytatnod! Mert neki nem adatott meg, hogy folytathassa! Be kell fejezned, amit ő elkezdett! -

magyarázta Phil higgadtan. Lucas és én ugyan a színpadon pakoltunk, de mindent hallottunk. Megálltam a függöny mögött.

Figyeltem Caleb kimerült, beesett arcát. Biztosan nem aludt. Szemei mintha már nem is kékek lettek volna. Sötétebbek

lettek, s eltűnt belőlük a csillogás. Tartása görnyedt volt, s mintha meg akarta volna védeni magát, szemeit gyakran lesütötte,

s a terem sarkát kereste. Ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy zsebében a fekete könyvet szorongatja. Egyre

jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mit rejthettek a lapjai. Elhatároztam, hogy kerüljön bármibe is, de én kiderítem.

- Ferrah! - szólt Lucas, mellyel kizökkentett a gondolataimból. Ösztönösen hátrapillantottam. Lucas letette a ládát, amivel épp

készült lemenni a raktárba. Újra a nézőtérre tekintettem, ahol Caleb és Phil álltak. Nem szóltak egy szót sem. Lucas mellém

lépett.

- Nem szabadna feladnia. - mondtam halkan, de tudtam, hogy hallja. Felsóhajtott.

- Számára Anne jelentette az életét. Mikor Anne szülei meghaltak, megígérte, hogy örökké vigyázni fog rá. - mondta pár perc

után Lucas. Nem néztem rá. Csak meredtem magam elé, és ettem a szavait.

- Most, hogy ő nincs többé, egy része vele együtt meghalt. - továbbra is Caleb idegen arcát néztem. Phil végül megszólalt.

De már nem hallottam, hogy mit mondott.

- De ezért nem adhatja fel az álmait! - néztem Lucasra. Nem fordult felém, csak tekintetét éreztem magamon.

- Ez sose volt az ő álma. Csakis Anne miatt színészkedett.

- De miért? - kérdeztem már teljesen felé fordulva. Láttam Lucason, hogy valamit elhallgatott előlem. Vártam, amíg hezitált

magában, hogy elmondja e.

- Mondjuk úgy, hogy Caleb nem az unokatestvéreként nézett Annera. - mondta végül megegyezve magával. Nem tudtam, hogy

is értelmezzem ezt a mondatot magamban. Hiszen mindig is láttam Caleb rejtett rajongását Anne iránt. De amikor

megtudtam, hogy rokonok többé nem foglalkoztam ezzel. Azt hittem, csak puszta családi kötődés. Anne nem érezhetett

mást Caleb iránt... de mi van ha mégis érzett? Talán ezért kellett meghalnia? Mert bűnös érzelmek dúltak benne? Akkor

Calebre is ugyanez vár... számára a szenvedés, hogy nem lehetett együtt a lánnyal akit szeretett, számára ez volt a halál.

Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy mihez kezdenék, ha valami történne Lucassal.

- Mi az? - kérdezte Lucas, miután szüntelenül bámultam rá. Aztán szó nélkül hozzá bújtam. - Azt én nem élném túl. -

gondoltam. Bár alig ismertem őt, de valami titkos vonzalom alakult ki köztünk, attól a perctől kezdve, hogy megismertük

egymást. Bár ezt véka alá rejtettem.

- Miért csókoltál meg? - kérdeztem pár perc múlva.

- Hm?

- Amikor először találkoztunk. Miért csókoltál meg? - gyengéden eltolt magától, s az arcomat vizslatta.

- Ezt miért most kérded? - megvontam a vállaimat. Önkéntelenül is elvigyorodott.

- Mert zavart az arcod, miközben megcsókoltam Annet. - mondta egyszerűen.

- Tessék? - kérdeztem hátrébb lépve, hogy összefonhassam magam előtt karjaimat.

- Nem vicceltem, mikor arról beszéltem, hogy szájtátva bámultad az előadást! - tudtam, hogy mire célzott. Akkor láttam olyan

szenvedélyes csókot először. Nem figyeltem a reakciómra.

- Azt hiszed, hogy bárkit megcsókolhatsz, csak mert valami nem tetszik rajta? - morogtam, és oldalra fordítottam a fejemet.

Lucas egy darabig némán meredt rám. Aztán éreztem, hogy ujjait végig futtatja egyik vállamtól a kulcscsontomig, majd kezét

az állam alá tette, és fejemet maga felé fordította.

- Épp ellenkezőleg. Nincs olyan dolog ami ne tetszene benned. - mondta közelebb hajolva, s már csak pár centi választotta el

ajkainkat.

- Imádom amikor mérges vagy. - suttogta túl fűtött hangon, majd nagyon lágyan megcsókolta az alsó ajkamat. Mintha

kifeszített kötelekből szabadultam volna ki, úgy öleltem át Lucast, aki egyre hevesebb csókokkal illette számat, majd a fülem

mögötti gödröcskét.

- Blake, gyere ide! - hallatszott Phil hangja. Lehelete csiklandozta a bőrömet, mikor vontatottan felsóhajtott. Aztán

elengedett, és lerobogott a színpadról. Még szerencse, hogy Phil nem látott meg minket...

Hazafelé indultam, mikor Lucas még elért a folyosón, és próbált meggyőzni arról, hogy haza kell kísérnie, azok után, hogy

egy gyilkos garázdálkodott az utcán.

- Nem lesz bajom! Nagylány vagyok, tudok magamra vigyázni! - de ő nem engedte el a karomat. Magában vívódott, hogy

engedjen e, vagy ne. Felsóhajtottam, majd közelebb léptem, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. Nem tiltakozott, de

mindketten tudtuk, hogy csak belé fojtottam a szót. Mielőtt észbe kapott volna, már ki is szabadítottam magamat a karjai

közül, és elindultam a kijárat felé. Nem arról volt szó, hogy nem akartam, hogy hazakísérjen, csak nem szerettem volna,

hogy miattam egy hatalmas kört tegyen a városban. Pont ellenkező irányban laktunk egymástól, és nekem is jutott elég

aggodalom, már attól is, hogy nemrég azon gondolkoztam, hogy mi lenne velem ha Lucassal történne valami.

Megborzongtam.

A busz tömve volt emberekkel. Kényelmetlenül álldogáltam, miközben a busz hatalmasakat fékezet, s mindenki ide-oda

dőlöngélt. Így csak lassabban telt az idő. Már kezdett sötétedni, mikor leszálltam a buszról. A levegő kellemesen langyos

volt. Nehéz nap volt. nem fizikailag volt megerőltető. Az egyem minden egyes mozgató rugója Calebre, és Annera

koncentrált. Nem értettem ezt a tiltott szerelmet közöttük. Ráadásul még annyi kérdésem lett volna Lucas felé. Talán majd

holnap. - gondoltam, miközben elfordítottam a lakáskulcsot a zárban.

- Megjöttem! - kiabáltam a felső szintre apunak. Nem válaszolt.

A konyhába érve az asztalra borítékok voltak dobálva.

- Ferrah, szia! - lépett apu a konyhába.

- Szia, apu! Ezek ma jöttek? - mutattam a borítékokra. Apu bólintott. Egy kötegbe vettem az összeset, és végignéztem, hogy

van e nekem szóló. Az egyik borítékon az én nevem állt A többi mind apu nevére szólt, így a kezébe nyomtam az összeset.

- A többi a tiéd! - mondtam, és felrobogtam a lépcsőn. A szobámba érve levettem a dzsekimet, és leültem az ágyamra. A

kezembe vettem a borítékot, és felnyitottam

Ferrah,

Tudom nem ismersz, de én ismerlek téged.

Apáddal megegyeztünk, hogy csak a 18. születésnapodon

bukkanok majd fel, de én nem tudtam várni.

A 17. július 3-ra esik. Már tizenhét éve, hogy megszülettél.

Tizenhét éve, hogy nem láttalak. Kész nő lehetsz mostanra.

Emészt a bűntudat, hogy nem voltam része

az életednek. Egészen mostanáig. Látni akarlak,

és meg akarlak ismerni. Azt akarom, hogy te is ismerj meg

engem, és a többi rokonodat, akikkel apád megszűntette a

kapcsolatot. De ezzel ráérünk még foglalkozni. Az ok amiért

tizenhét év után írok, hogy veszélyben vagy. Talán ezzel még

nem szembesültél, de van valaki aki téged keres. Tudtommal

a napokban meghalt egy lány, Anne Lein, akire azt hitték, hogy

a neve Ferrah Roberts. Te voltál a célpont.

Arra kérlek, hogy mihamarabb utazz ide, hozzám, hogy biztonságban

tudhassalak.

Nem értettem, hogy ki szórakozott velem, aztán megfordítottam a borítékot, és megnéztem a feladót:

Lilyen Rose Roberts

Az édesanyám.

Veszélyben voltam...