7. fejezet

Charlotte és Edmund

A premier napja. Hát elérkezett! Azt hittem az ünnepek mindig boldogan telnek... de az én esetemben ez nem így volt. Szörnyen éreztem magamat! Legszívesebben reggel ki sem keltem volna az ágyból. De apunak valahogy sikerült kirángatnia. Lezuhanyoztam, és elővettem az egyik fehér alkalmi ruhámat. A hajamat begöndörítettem, és egy csattal hátratűztem. Mikor megegyeztem magammal a tükörben, lerobogtam a lépcsőn. Apu már öltönybe várt rám.
- Mehetünk? - már megint előttem sütötte el ezt a mondatot.
- Az Északi sarkra? - mutattam az öltönyére, amiben úgy festett, mint egy pingvin.
- Ferrah!
- Ha szerencsénk van összetalálkozhatunk Topival! Tudod, abban a pingvines mesében volt...
- Ferrah! - szólt újra apu.
- Nyugi, jól nézel ki! - mosolyogtam, és felkaptam az alkalmi kabátomat. Elég randa idő volt. Pedig nyáron meg kellett volna sülnünk.
Oda felé úton elmélyültem az ablaktörlő ide-oda járásában. Egy kicsit izgultam az előadás miatt. Furcsa ha az ember beül egy előadásra, nem igazán érdeklik az előkészületek, egészen addig amíg ő is része nem lesz. Gyorsabban értünk a színházba, mint általában. Szerencsés napnak indult, félretéve, hogy az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Amikor a parkolóba értünk, eszembe jutott, hogy elfelejtettem bepakolni az esernyőmet. Mégiscsak szerencsétlen nap elé néztünk. Vigyáznom kellett... hátha médiumnak születtem, és ezzel befolyásolom az előadás sikerét! Ráadásul pont fehér ruhában voltam. Sőt! A térdem fölé ért, így részem volt egy kiadós vacogásban. Ahogy átugráltam a parkolóban a pocsolyákat, és azt ajtóig értem, eltelt egy év. De nem áztam el annyira vészesen. Csak utána mérgelődtem, hogy nem vártam meg aput, akinél egy hatalmas esernyő volt, és rám nyújtogatta a nyelvét azzal a felirattal, hogy "két embernek is elég!".
Ahogy beléptünk hátra kellett hőköljek. Az előtér dugig volt emberekkel! Furcsa volt. Eleinte azon botránkoztam meg, hogy milyen üres volt az előtér, aztán azon, hogy milyen sokan voltak. Apuval átvágtunk a tömegen. Leadtuk a kabátjainkat, és elindultunk a kijárat felé.
- Hova megyünk? - kérdeztem túlkiabálva a tömeget.
- A művészbejáróhoz!
- De minek jöttünk be ide?
- Hogy letegyük a kabátunkat. - már majdnem válaszoltam, hogy ott is letehettük volna. De inkább ráhagytam.

Elég furcsa volt Philt öltönybe látni. Olyan civilizáltnak tűnt. De egyben idegesnek is. Mikor nem?
- Minden rendben lesz, Phil! - lépett mellé apu, és a vállára tette a kezét.
- Nem, nem lesz! Anne még nincs itt! - kiabálta Phil.
- Hol van? - néztem Calebre. De ő lebiggyesztette a száját, jelezve ezzel, hogy fogalma sincs.
- Hívtam a mobilján, de nem vette fel. - magyarázta. Eközben megérkezett Lucas is. Már átöltözött. Ahogy mellénk ért, még csak egy pillantással sem illetett. Próbáltam leküzdeni a gombócot a torkomban. Bár tudtam, hogy úgyse tudnék sírni.
- Mi lesz ha nem ér ide időben? - kérdezte apu idegeskedve, és leült az egyik székre. Phil egy darabig ide-oda járkált. Mindannyiunkat idegesített ezzel... legalábbis nekem úgy tűnt a tekintetekből. Aztán egyszer csak megállt, és felém fordult. Rögtön tudtam, hogy mit akart.
- Nem! Felejtsd el, Phil! - mondtam, de láttam rajta, hogy nagyon eltökélt.
- De tudod a szöveget! - mondta apu, rögtön kitalálva Phil szándékát. Már ő is ellenem volt! Áruló!
- De én nem tudok színészkedni! - ellenkeztem.
- Tényleg elég pocsék benne! - hálás lehettem volna Lucasnak, hogy mellém állt. Csak történetesen nem mellém akart állni, hanem megelőzni, hogy ne kelljen velem játszania egy színpadon.
- Nem érdekel! Csak mond el a szövegedet, és utána hazamehetsz! - mondta Phil idegesen. Megijedtem a hangjától.
- De...
- Ferrah, kérlek! Ha nem teszed meg, akkor fújhatjuk az egész műsort! - mondta apu, ezzel elűzve belőlem az ellenkezést. Nem akartam, hogy annyi ember munkája miattam vesszen kárba.
- Legyen. - mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Egyszerűen képtelenség volt fűzőben lélegezni. Azt hittem megfulladok, amikor a táncos lányok segítettek rámadni a ruhát. Ami kívülről szépnek tűnt, azt átélni szörnyű volt. Akárcsak a színészkedés. Azt hittem, hogy könnyű, de ahogy kikukkantottam a színpadra, megakadt a szemem a tömegen. Azt hittem, hogy mentem kiugrik a szívem rémületében. Hátrébb léptem. Egyenesen Lucasba ütköztem. Nem mondott semmit a ruhámra. Csak akkor nézett rám, mikor nekimentem.
- Bocs. - mondtam rekedtesen. Nem válaszolt, csak állt mellettem. A kezdést várta. Annyira izgultam, hogy összeszorult a gyomrom. Vagy az a fűző miatt volt?
- Mindig ennyire sokan vannak? - kérdeztem aztán halkan.
- Többnyire.
Ennyi volt amit mondani tudtunk egymásnak, mert felcsendült a zene. Az első jelenet pont Charlotte-val kezdődött. Remek. - gondoltam idegesen. Aztán kiléptem a színpadra, és az összes ember szeme rám szegeződött. A szöveget kívülről-belülről fújtam... de egyszerre az összes szó kirepült a fejemből. Ne izgulj! - mondogattam magamnak. A súgó szerencsére kihúzott a csávából. Eszembe jutott a szöveg. Már csak színészkednem kellett. Ha tudtam volna, hogy hogy kell... persze láttam a próbákon, hogy Anne mit csinált, és tudtam is. De úgy, mint ő nem tudtam előadni! Ráadásul Lucas jelenléte sem segített ezen. Csak csetlettem-botlottam össze-vissza... de úgy tűnt a közönség ebből semmit sem vett észre.
A jelenetek egymást követték. Egészen belejöttem a dologba. Aztán elérkezett a szünet.
Nyöszörögve leültem az egyik székbe, de meg is bántam, mert a fűző rögtön megszorított. Majdnem felsikoltottam fájdalmamban. Nagyszerű. - gondoltam idegesen.
- Kicsim! - lépett mellém apu. - Egész jó voltál!
- Apu, borzalmas voltam!
- Öhh... csak gondolj a csokis fánkra, amire ezután meghívlak! - mosolygott. De ez az "öhh" nem igazán tetszett.
- Phil? - tudtam, hogy érti a kérdésem teljes változatát. "Phil mennyire ideges?"
- Egyáltalán nem ideges. Sőt, az egész előadás alatt meg se szólalt. - magyarázta homlokát ráncolva.
- Ja, biztosan sokkot kapott! De talán még nem késő! Ropogtassunk mogyorót, és táncoljuk körbe, hátha feléled! - mondtam kínlódva a fűzővel.
- Ferrah, tudom, hogy nem könnyű ez. De nagyon hálásak vagyunk neked! - nem szóltam semmit, csak felnyögtem.
- Szerintem ezt Lucas is nagyra becsüli! - mondta apu suttogva. Felkaptam a fejemet.
- Hogy jön most ide Lucas? - kérdeztem idegesen. - Egyébként meg, kit érdekel a véleménye? - kérdeztem. A színészkedés már egész jól ment.
- Lehet, hogy öregszem, de nem vagyok hülye! - kacsintott rám apu.
- Már nem érdekel! - morogtam.
- Ezt azután mondd, miután megvolt a csókjelenet. Ledermedtem. El is feledkeztem a csókjelenetről! Ha nem lett volna rajtam fűző, biztosan felborultam volna a székkel.
- De... - ennyi időm volt gondolkozni, mert megszólalt a zene. - Apu! - néztem felé segélykérően.
- Ne nézz így rám, én nem mehetek fel helyetted! - mondta, és valamiért szórakoztatta az ábrázatom.
Végül kikecmeregtem a színpadra. A lámpalázam egy percre visszatért, majd el is múlt. Elkezdtem mondani a szöveget. De tudtam, hogy minden egyes szóval közelebb kerülök a csókjelenethez. Nem akartam, hogy Lucas gyűlölködve csókoljon meg. Féltem, hogy porba tiporja majd az eddigi élményeinket e téren. A szívem hevesen vert, valahányszor csak a színpadra lépett. Egészen elkalandozott a figyelmem, és elmélyedtem a gondolataimban.
Aztán mielőtt észbe kaphattam volna, már ott álltunk a színpadon... ketten. Megszólalt a kedvenc zeném, de ezúttal nem volt kellems hallgatni. Nem kapcsolt ki. Feszültebbé tett.
Egyedül álltam a színpadon. Tudtam, hogy hamarosan belép a jelenetbe Lucas, Edmund szerepében, és megszólítja Charlotte-t.
"- Charlotte! "- nem fordultam meg. Azt hittem azért bámult mindenki, mert meghallották, hogy a szívem mennyire döngette a bordáimat. Pedig csak elfelejtettem a szövegemet. Illetve nem mondtam. Ehelyett csak megfordultam, és egyenesen Lucas szemeibe néztem. Újra láttam Lucast. Mármint a Lucas, Lucast! Az arca nem telt meg gyűlölettel ha ránéztem. A szívem újra hevesebben vert. De nem az izgalom miatt. Aztán ráébredtem, hogy az egész csak a jelenet része. Az arca a színfalak mögött újra kegyetlenre, és ridegre fog váktani.
Ez csak színjáték volt.

"Edmund, mit csinál maga itt?" -kérdeztem Charlotte hangján. Furcsa volt Lucast magázni.
"- Hagyja a színészkedést! Tudom, hogy mit tett!-" lépett közelebb Lucas felkészülve a csókra.
Tudom, hogy mit tettem... Én Ferrah Roberts, cserben hagytam a fiút... akibe akaratom ellenére is beleszerettem! Ideje volt helyrehozni a problémáimat!
- Tudom. De nem tehettem mást. - mondtam magabiztosan. Lucas mégcsak meg sem lepődött, hogy nem Charlotte szövegét mondom. Hanem az enyémet...
- Nem értem magát. - mondta Lucas. A mondatának még csak köze sem volt Edmundéhoz.
- Azt hiszem én sem értem magamat. - válaszoltam csendesen.
- Nem értem, hogy miért védtem őt helyetted! - fel sem tűnt, hogy letegeztem. Ez már az én hangom volt, az én kétségbeesett hangom. Nem Charlotté.
- Ez nem változtat a tényen, hogy megtetted. - válaszolta Lucas, de furcsamód nem volt ideges. Talán ez is a színjáték része volt?
- Tisztában vagyok vele. - válaszoltam egy gombóccal a torkomban. Több száz ember figyelt minket, de úgy éreztem, mintha csak mi ketten lennénk ott.
- Tudom, hogy hibát követtem el... - mintha sírtam volna... a szavaimmal. De ahogy Lucas figyelt rám, és minden szavamat hallotta, az valahogy erőt adott.
- ... és gyűlölj ahogy akarsz, de nem akarom, hogy megvonj saját magadtól...mert...- megakadt a nyelvem. El sem hittem, hogy ezt mind elmondtam. Ráadásul Lucasnak! Az összes vér az arcomba szökött. De nem hazudhattam többé magamnak. Se neki.
- ...mert én... - kezdtem el újra, s Lucas tett felém egy lépést.
"-Charlotte, kérem maradjon! -" kezdte el a szövegét. Tehát ennyi? Nem akarta hallani, hogy én mit éreztem iránta.
"- Engedje el, Edmund! Nekem hitvesem van, aki Párizsban vár rám! -" válaszoltam fagyosan.
"- Nem mehet el Charlotte!-" lépett újra felém. Úgy voltam vele, hogy jobb gyorsan túl lenni rajta.
"-Miért nem?-" Tudtam, hogy melyik mondat következik, s próbáltam egy zeneszöveget felidézni magamban. Nem akartam, hogy szíven üssön a mondata.
- Mert szeretlek, Ferrah!- már közvetlenül előttem állt. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Ezt a mondatot... nekem szánta? Nekem? De...
Nem volt időm gondolkozni, mert két keze közé vette arcomat, és nagyon lágyan megcsókolt. A szívem majd kiugrott a helyéről. Már nem tudtam visszacsókolni, mert fülsüketítő tapsvihar következett! Lucas még mindig az arcomon tartotta kezeit, s a fülembe suttogta:
- Most elégedett, Charlotte, vagy inkább levigyem a raktárba? - furcsa dolgokat művelt a hangja. Libabőrös lettem, s legszívesebben újra megcsókoltam volna. De fékeztem az indulataimat.
A mi jelenetünknek vége volt. S annak rendje, s módja szerint befejeztük a műsort. Charlotte (vagyis én) a színdarab végén hozzáment a gazdag grófhoz, s elhagyta Edmundot. Alig vártam már, hogy ez a nyomorult Charlotte (vagyis én) végre lezárja a színdarabot, és újra a valóéletben lehessünk.
Csak egyszerűen Ferrah és Lucas.