2. fejezet

Ez az a rész ahol szembe fordulok a problémámmal

- Ferrah! Nyisd ki az ajtót! Indulnunk kell!

- Apu, fáj a gyomrom! Ma inkább itthon maradnék! - gyáva nyuszi vagyok, de semmi kedvem nincs ahhoz, hogy összefussak

Lucassal. Főleg azután, hogy teljesen rám mászott! Mert igenis ezt tette, és akárhogy is küzdöttem ellene, egyszerűen nem

engedett! - (igenis küzdöttem ellene!) Nem hiába kapott egy pofont. Mert ha választanom kellene, hogy a csókja, és a

pofozása közül melyik esett jobban, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a pofonvágása volt számomra a legnagyobb

lelki felszabadulásom másodikos korom óta. Nyolc éves koromban orrba nyomtam fagyival a fiút aki nagyon bejött nekem...

ez történetesen Matt volt. Hát, elég nehéz volt megállni, hogy ne kíséreljem meg újra ezt a műveletet, miután kijelentette,

hogy én annyira be vagyok sózva a szex miatt, hogy nem engedem haza! Perverz állat!

"Szia, most épp nem vagyok telefon közelben. Tudod mi a dolgod!":

- Ferrah... nagyon sajnálom ami a múltkor történt!...Összefuthatnánk. Rendezhetnénk egy békítő randit... öhmm...szóval, akkor

majd hívj! - És ez volt az én égből kapott barátom bocsánatkérő üzenete. Még jó, hogy nem vettem fel a telefont! Nem lett

volna elég türelmem ahhoz, hogy kibéküljek vele telefonon keresztül. Főleg azok után ami történt... az irónikus az, hogy ezt

az üzenetet pontosan akkor kaptam, mikor Lucassal az ebédlőben találkoztunk. Akkor én most félre léptem volna?

Nem! Az kizárt! Én tisztességes lány vagyok!

- Kicsim, tegnap óta olyan furcsa vagy! - nem szerettem apuval az ajtómon keresztül beszélgetni. Olyankor mindig valami

rosszat csináltam, és úgy megsértődtem apura (bár fogalmam sincs miért), hogy bezárkóztam a szobámba. Aztán vagy fél

órán keresztül ordibáltunk egymással. Örülök, hogy azóta érettebb lettem...

- Ferrah, nyisd már ki az ajtót! - kért apu, és hallottam ahogy tenyerét az ajtófélfának támasztotta. A kispárnámmal a

kezemben az ajtóhoz kecmeregtem, és elfordítottam a kulcsot.

- Nem értem, hogy erre miért volt szükség! - nyomta le apu a kilincset. Azért, hogy ne kelljen rajta kapnod a hazugságomon! -

Gondoltam morcosan, és elővettem a "beteg vagyok" arckifejezésemet. Apu gondosan szemügyre vette az arcomat, aztán

pár másodperc múlva megszólalt:

- Gyere be velem a színházba, és ha rosszul vagy, akkor hazajöhetsz! - megpróbálta elrejteni mosolyát. De én láttam!

- Jól van! - motyogtam "betegen", és becsuktam az ajtót. Még hallottam ahogy apu lemegy a lépcsőn, aztán a földhöz

vágtam a kispárnámat. Örülök, hogy azóta érettebb lettem... - gondoltam miközben felvettem a rövidnadrágomat, és a

pólómat...

Odafelé úton azért apu vett egy csomag ropit nekem. Tudtam, hogy nem biztos a színlelésemben... de abban sem, hogy

beteg vagyok. Hiába zseniális színész voltam. És ezzel hízlalltam az egómat!

Már a színház látványától erőtt vett rajtam a borzongás, és tényleg megfájdult a gyomrom. "Szerencsémre" eleredt az eső...

én meg rövidnadrágban ugráltam át a pocsolyákat.

- Remek. - morogtam, mikor beleléptem az egyikbe. Apu vigyorgott egy sort, aztán kinyitotta nekem az ajtót.

A színház ismételten üres volt. Megint kirázott a hideg. Ahogy végigsétáltunk apuval az előadóteremhez vezető folyosókon

egyre jobban úgy tűnt, hogy az általában végeláthatatlan folyosók most lerövidültek, hogy találkozhassak a rémálmommal,

akit Lucasnak hívtak. Reméltem, hogy megint késik, és addig beadhatom apunak, hogy annyira rosszul vagyok, hogy haza

kéne mennem.

De nem volt szerencsém. Ahogy beléptünk a terembe, rögtön megpillantottam az ördögi szempárt. Kirázott a hideg... De

teljesen közömbös fejet vágott.

Phil körül összegyűltek a színészek, hogy átnézhessék az új jeleneteket, amiket apuval tegnap alkottunk.

- Megjöttek a mi zseniális íróink! - üdvözölt minket Phil, és az előző napi rikító piros kendőjét, egy zöld váltotta fel, melyen

kék pöttyök díszelegtek. Nem volt "gyönyörködtetőbb" az előzőnél. Elfojtottam egy mosolyt, de rögtön vissza is tért a

"nyuszi" ábrázatom ahogy Lucasra pillantottam.

- Egyszerűen zseniálisak ezek a jelenetek! - örvendezett Phil.

- A legtöbbjük Ferrahtól származik! - nevetett apu erőltetetten. Anne látványosan rágcsált egy undorító rózsaszín rágógumit,

majd alkalmanként hatalmasra fújta. Olyan színészek is jelen voltak, akiket nem igazán láttam, kivéve a színpadon. Az

egyikük egy idősebb fickó volt. Ő játszotta Charlotte édesapját. Két idős hölgy is jelen volt. Furcsamód olyan volt, mintha

testvérek volnának. Közvetlenül Lucas mellett egy fiú álldogált. Olyan tizenhét évesnek néztem. Búza szőke haja fölzselézve

meredt a mennyezet felé. Szemei mézszínben villogtak hol rám, hol apura. Helyes volt, bár kissé szálkás alkattal

rendelkezett.

- Azt hiszem a ma is számítani fogunk a fantáziádra! - vigyorgott Phil, és lapozott egyet a forgatókönyvben.

- Csak módjával, mert kicsit panaszkodott, hogy nincs rendben a gyomra! - szólalt meg apu.

- De mégis eljött... - emelte rám a tekintetét a rendező.

- Nagy nehezen... - mondta apu, és letette az esernyőjét. Kösz apu!- gondoltam, és morcosan rágcsáltam az alsó ajkamat.

Nem mertem Lucasra nézni, de biztos voltam benne, hogy a rá jellemző arckifejezéssel méricskél. Philt nem érdekelte tovább

a gyomrom, felküldte a színészeket a színpadra, én pedig elkövettem egy hibát: Ránéztem Lucasra.

Rám kacsintott!

- Hányni fogok! - közöltem apuval a legőszintébben.

- Jézusom, Ferrah! Fal fehér vagy! - nézett rám apu, és tudtam, hogy legbelül szidja magát, amiért egy percig is kételkedett a

reggeli színjátékomban.

- Azt hiszem, hogy jobb ha hazamegyek! - közöltem komolyan apuval, és még csak rá se kellett játszanom a rosszullétemre.

- Nem kisasszony, előbb nyomás a mosdóba! - közölte apu ellentmondást nem tűrően. Ezzel a válasszal is meg voltam

elégedve, csak arra vágytam, hogy ne kelljen egy levegőt szívnom Mr. Bunkóval. Sietve elindultam a kijárat felé.

- Ferrah akarod, hogy veled menjek? - kérdezte apu aggodalmasan.

- Ne...

- Mr. Roberts engedje meg, hogy kikísérjem a lányát! - Ilyen még biztosan nem fordult elő velem... háromszor rázott ki a

hideg!

- Persze, Lucas! Köszönöm! - apunak láthatólag bejött ez az "ördög jobb keze" stílus, de én nem dőltem be neki! Ahelyett,

hogy ellenkeztem volna, csak kirontottam az ajtón és megszaporázva lépteimet próbáltam egérutat nyerni Lucas elől.

- Ferrah! - először mondta ki a nevemet, de megint elfogott a hányinger. - A mosdó arra van! - pislogott ártatlanul Lucas, és

az ellenkező irányba intett. Nehézkes léptekkel indultam el felé, és szóra sem méltatva mentem el mellette...

Már kb. negyed órája üldögéltünk a mosdó előtti székeken. Pechemre a székek közvetlenül egymás mellett voltak. A

negyed óra alatt egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Az a bizonyos kínos csönd lengett körül bennünket. Idegesen

doboltam az ujjaimmal a térdemen, ő pedig a leglazább pózban ücsörgött mellettem. Mikor már pattanásig feszült a csönd

felpattantam.

- Elmegyek a mosdóba! - jelentettem ki.

- Jó, megvárlak.

- Nem szükséges!

- Nincs szívem itt hagyni téged!

- Megleszek nélküled!

- Azért jobb ha itt maradok!

- Ne fáradj!

- Oh, nem fáradtság!

...

- Oké.- csak ennyit tudtam kinyögni, mert annyira ideges voltam, hogy féltem, hogy még a végén egy újabb pofonnal illetem

meg. Becsörtettem a mosdóba, és jól bevágtam az ajtót. Nagyon elégedett lehetett magával, mert sikerült felhúznia. Tétlenül

álldogáltam a vécéfülkék előtt. Egyszer- kétszer megmostam az arcomat. Aztán eszembe jutott, hogy elszökhetnék... de az

ablakokon nem fértem volna ki, és nem voltam egy atlétikus alkat a szellőző rendszerhez. Mi van ha megunta a várakozást

és elment? - vetődött fel bennem a kérdés. Egy hirtelen ötlettől vezérelve résnyire kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam.

Lucas arca meg se rezzent, csak a szemöldöke szaladt fel.

Kínos.

Gyorsan becsuktam az ajtót, és felindultságomba rácsaptam a homlokomra.

- Te hülye! - mondtam magamnak, aztán meg is bántam, és gyorsan a számra tapasztottam a kezemet.

- Ferrah, minden oké? - kérdezte Lucas kintről.

- Persze... - válaszoltam. - Semmi gond! - Még tíz percet vártam, aztán lenyomtam a kilincset, és Lucas elé kecmeregtem.

- Azt hiszem hazamegyek! - mondtam, és próbáltam előtte is színészkedni. Egy percig várt.

- Ennyire rosszul vagy? -kérdezte, és egy pici aggodalmat hallottam a hangjában. Nem válaszoltam, csak lassan bólintottam.

Meg sem vártam a válaszát, csak elindultam a kijárat felé.

- De még mielőtt elmész... - kiáltott utánam. Kénytelen voltam megfordulni. - Te teljesen hülyének nézel? - nézett rám

komolyan. Nem néztem hülyének, mi több...

Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miről beszél. Felállt, és ruganyos léptekkel elém ballagott.

- Lehet, hogy apádat át tudod verni ezzel a színlelt betegséggel, de nálam még csak meg se próbálj színészkedni. Ismerem az

embereket. - magyarázta halál nyugodtan. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy az ebédlőben mennyire "belém látott".

- Nos, mi az igazi ok, amiért annyira haza akarsz jutni? - kérdezte gúnyosan. Tudtam, hogy tudja. Persze, hogy tudta! Ez is a

hülye játékainak egyike volt. De nem akartam folytatni a játékot. Nem válaszoltam. Egyszerűen megfordultam, és elsétáltam.

- Ez nem megoldás. - kiáltotta utánam. Megálltam. Fogalmam sem volt, hogy miért, de nem tudtam tovább menni.

- Elfutsz a problémáid elől. - mondta már normális hangnemben. - Nekem úgy tűnik, hogy túlságosan gyáva vagy szembe

nézni velük. - ... Megint megtörtént. Belém látott, és ettől felment bennem a pumpa. Megpördültem, és túlságosan is gyorsan

értem közvetlenül elé. De még így is föl kellett néznem, hogy a zöld szempárba nézhessek.

- Mi a francnak csókoltál meg tegnap? - kiabáltam. Az arca rezzenéstelen volt, mintha nem is hallotta volna amit mondtam.

- Mond, neked rögeszméd, hogy idegen lányokat kapsz le mások háta mögött, aztán úgy viselkedsz mintha mi se történt

volna?! Nem volt szükségem egy csókra, legkevésbé a tiédre! Tehetsz nekem egy szívességet! Leszállhatsz rólam!

Gyűlölöm ezt a színjátékot amit állandóan velem játszol! És még te nézel le engem amiért elfutok a problémáim elől?! Te

pedig képtelen vagy önmagad lenni! - kiabáltam dühösen, és az arcom pulykavörösre színeződött. Lucas zsebre tett kézzel,

nyugodtan nézett rám.

- Mindig így kéne reagálnod az akadályokra. Akkor sokkal érdekesebb lennél, és kedvem lenne újból megcsókolni téged! -

Még feljebb ment bennem a pumpa! Haragomba újból lendült a karom. De nem ért "célba"...

Lucas olyan erősen szorította a csuklómat, hogy felszisszentem. Aztán lazult a szorítása. Végül elengedte, én meg őrülten

rántottam vissza a derekam mellé.

- Ne merészelj még egyszer hozzám nyúlni! - szűrtem ki a fogaim közül. Hátat fordítottam, majd kiviharzottam...

Az eső nem állt el, és nem mentem vissza a terembe apu esernyőjéért, így bőrig áztam. Szerencsére a busz pont akkor ért

oda, mikor a buszmegálló peremére léptem. Szinte az egész jármű üres volt, így a kedvenc helyemre ülhettem. Egész úton

ideges voltam, és már azon is mérgelődtem, hogy a busz minden megállónál megállt. Miért nem tudott ma kivételt tenni, és

egyenesen hazavinni?!

Végül szép lassan hazajutottam. Vettem egy forró fürdőt, és belebújtam abba a bő pólóba amit apu adott hálóing gyanánt, és

leért egészen a térdemig. Nem volt kedvem tévét nézni, se olvasni, csak ültem az ablakomba, és szorongattam a

kispárnámat. Valami egészen lehetetlen érzés kerített a hatalmába...

Mert akárhogy is utáltam Lucast azért amit mondott, és tett egyetlen mondata csengett a fejemben. "...érdekesebb lennél, és

kedvem lenne újból megcsókolni téged!" Valami furcsa és torz játék folytán, magányomban nem Mattet akartam magam

mellé, hanem...

...ekkor csöngött a telefon. Hanyatt- homlok rohantam a földszintre, és pironkodva vettem fel a telefont.

- Haló? - szóltam bele tétovázva, mert abban a pillanatban egyetlen hangtól féltem.

- Ferrah?

- Matt, szia! - a hangom két oktávval feljebb szólalt meg. Megköszörültem a torkomat.

- Jól vagy? - kérdezte Matt zavartan. Olyan távolinak, és idegennek tűnt a hangja, pedig két napja láttam utoljára.

- Persze! Minden rendben! - válaszoltam rendezve a hangomat.

- Akkor... megkaptad az üzenetemet? - furcsa volt a közvetlen kijelentések után, egy ilyen mondatot hallanom. Nem kért

nyíltan bocsánatot. De valamiért nem lettem tőle dühös... pedig annak kellett volna lennem.

- Igen... - kínos csend állt be... ez már a második volt aznap. Mivel nem szándékozott megszólalni, ezért én kezdtem el:

- Figyelj, már nem haragszom - hallottam a sóhaját - de most nem vagyok túl jól, és .... - és ekkor bevillant Lucas arca

"Elfutsz a problémáid elől."

- És? - szólalt meg Matt. Mit kellett volna mondanom? Hogy kaptam egy csókot, ami jobb volt, mint Mattel az összes

együttvéve?

- Kell egy kis idő! - nyögtem, és letettem a telefont. Még egyszer csöngött, de nem vettem fel.

"Bebábozódtam" a takarómba, és feküdtem a saját lelkiismeretemben.

Nem tudtam, hogy ilyen nehéz szembe fordulni a problémákkal...

Főleg ha az ember csókot kap tőlük...