5. fejezet

Amikor Lucas és Matt találkoznak

Még sosem volt akkora csönd a kocsiban, mint akkor. Apu csak bámult kifelé a szélvédőn, és egészen elkalandozott a
figyelme vezetés közben. Az én figyelmemet pedig már egy jó ideje csak egy valami kötötte le. Hogy lehettem ekkora hülye?
- kérdeztem magamtól, és a tenyeremet az arcomba temettem. Megcsókoltam Lucas Blaket! Én, Ferrah Roberts! Én, aki ki
nem állhattam őt! Mentségemre szolgáljon, hogy ő is megcsókolt engem! Sőt, a színpadon is visszacsókolt! Fogalmam sem
volt, hogy mégis mi lesz az első mondatom hozzá, ha újra találkozunk. Talán, csak annyi, hogy: - Bocs, csak egy légből
kapott ötlet volt téged megcsókolni! - vagy - Nem voltam magamnál, másnapos voltam! - csak az volt a gond, hogy ezek
közül egyik se volt igaz. Sehogy se volt kibúvó az egész alól! Felnyögtem.
- Most meg kéne kérdeznem, hogy mi a bajod. - szólalt meg egyszer csak apu. Újból felnyögtem.
- De nem fogom, mert haragszom rád, amiért nem küldtél egy nyamvadt sms-t sem! - erről eszembe jutott, hogy a mobilom
még mindig Mattnél volt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok még egyszer a szemébe nézni, de ráért még ezen
rágódnom... egyenlőre Lucas volt a problémáim forrása.
- Kösz apu. - feleltem teljes őszinteséggel. Örültem, hogy nem kezdett el úgy kérdezgetni, mint ahogy általában tette. Egy
darabig meg se szólalt.
- Komolyan nem értelek, Ferrah! - mondta aztán hosszas töprengés után.
- Nem baj, apu. Én azért szeretlek. - mondtam, aztán a homlokomat a térdemre nyomtam.
- Ne próbálj meg kibúvót keresni, kisasszony! - utáltam, ha ezt a szót használja rám.
- Ez nem kibúvó volt! Csak a tizenhat éves lányod eddig burkolt érzelmei! - magyaráztam erőltetett hangon. Ezután csendben
maradt. Ezt még meg kellett emésztenie. Én addig nyugodtan gondolkodhattam.
Ahogy megálltunk a kocsival a ház előtt, majd kiugrott a szívem a helyéről. Matt ült az ajtó előtti lépcsőn!
- A francba! - gyorsan lecsúsztam a műszerfal alá.
- Mit csinálsz? - kérdezte apu, aztán meglátta Mattet. Felsóhajtott.
- Ne szóljak neki, igaz? - költői kérdés volt, mert rögtön kiszállt a kocsiból. Imádkoztam érte, hogy Matt ne nézzen be a
kocsiba. Eléggé ismert ahhoz, hogy tudja, hogyha valakivel nem akartam találkozni, akkor a műszerfal alá bújtam. De
szerencsére nem nézett be. Gyanús volt, hogy apu ilyen sokáig beszélt vele. Már majdnem előmásztam, mikor hallottam,
Matt hangját. Szó szerint így hangzott: - Viszlát Mr. Roberts, és még egyszer köszönöm! - de mit köszönt? És ez az erőltetett
hang se tetszett. Apu kopogott a kocsi ablakán, hogy előjöhetek. Lehúztam az ablakot.
- Mit kérdezett? - még mindig suttogtam, holott Matt már be is fordult a sarkon.
- Hogy merre van a színház. - válaszolta apu, ideges hangon. Mégis miért akarta tudni Matt, hogy merre van a színház? -
kérdeztem magamtól. Apu még mindig idegesen toporgott. Ránéztem, valami nem stimmelt vele.
- És mit akart még? - kérdeztem, de tudtam, hogy valami nincs rendben.
- Ezt vissza akarta adni! - dobta az ölembe a mobilomat, és a melegítőmet. - És azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, hogy nem
tudtatok együtt sátorozni! - szűrte ki a fogai közül apu. Minden vér kiszaladt az arcomból.
- Apu...
- Szóval lemerült a telefonod, mi? - hangját egészen fölemelte. Szinte biztos voltam benne, hogy Matt ezt direkt csinálta!
- Ide figyelj, Ferrah! Ha most azonnal nem mondod meg, hogy hol voltál, akkor többet az életbe nem mehetsz sehova,
világos?! - a feje egészen vörös lett, és szemeivel szikrát hányt. Tudtam, hogy ez mennyire rosszul esett neki... és tudtam,
hogy halálosan komolyan gondolta amit mondott. De ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy ha elmondom apunak, hogy
Lucasnál töltöttem az éjszakát, akkor még aznap vissza kocsikáztunk volna a színházba, és apu jelenetet rendezett volna
Phillel, aztán Lucassal. Aztán újra Phillel, hogy rúgja ki, mert nála töltöttem egy teljes éjszakát ... így maradt a b verzió.
- Azt... nem mondhatom el... - suttogtam egy gombóccal a torkomban.
- Jól van. Eddig tartott a bizalmam, Ferrah Roberts! Nyomás befelé! - apu arca dühöt, és egyben csalódottságot sugárzott.
Legszívesebben azt válaszoltam volna ,hogy : - Köszönöm szépen, de inkább a kocsiban éjszakázom! - de ehelyett úgy
tettem ahogy azt nekem előírta. Fölrobogtam a szobámba, és leültem a földre. A gombóc elhatalmasodott rajtam, és
előbuggyantak könnyeim. Éreztem ahogy a forró könnycseppek végigszántották az arcomat. Hanyatt vágódtam a földön, és a
plafont bámultam.
Úgy tűnt ez alól egy tini lány sem volt kivétel. Mindegyiküknek hazudniuk kellett, hogy inkább ők húzzák a rövidebbet, ne
mások. A pokolba Rómeóval!- gondoltam, és kezdett elhomályosodni a plafon a könnyeimtől. Matt pontosan tudta, hogy
milyen kárt fog okozni a kijelentésével. Már lassan kilenc éve ismertem, de még sose bántott meg ennyire. Egyrészről
hiányzott a régi Matt, aki mindig meghallgatott, és törődött velem. Másrészről pedig gyűlöltem azért amit tett. Úgy éreztem
megfulladok a saját érzelmeim tengerében, és sehol sem találok egy mentőcsónakot. Valahogy tisztáznom kellett apuval a
dolgot, úgy, hogy ne mártsak be senkit... nem mondhattam el, hogy Matt mit akart tenni. Akkor aztán apu jól beolvasott volna
a Slein szülőknek, de ő húzta volna a rövidebbet. Sleinék nagyon befolyásos emberek voltak. Az apja egy gyárat vezetett, az
anyja pedig egy híres divatcég feje volt. És apu... ő csak egy író volt.
Azon kaptam magamat, hogy reggel van. A függönyöm csak néhány fénysugarat engedett átszűrődni, melyekben finom
porszemcsék táncoltak. Én még mindig a földön feküdtem, az előző napi ruhámban.
Babonás voltam... ha egy napom rosszul kezdődött, akkor az rosszul telt el. Egy darabig csak feküdtem az
öntudatlanságomban, és örültem az újabb napnak, aztán beugrott minden tegnapról...
Vettem egy gyors zuhanyt. Odakint szakadt az eső, így felvettem egy hosszú farmert, és az esőkabátomat is bekészítettem.
Reggel apuval nem szóltunk egymáshoz. Csak a pirítósunk ropogtatása töltötte be a konyhát. Néha láttam rajta, hogy
mondani akart valamit. Aztán meggondolta magát, és tovább folytatta a reggelijét.
A kocsiban is ugyanolyan csend volt, mint előző nap. Csak bámultam kifelé az ablakon, és figyeltem ahogy az esőcseppek
leperegtek az ablak üvegéről. Ahogy apu leparkolt, gyorsan kipattantunk a kocsiból, és gyors léptekkel rohamoztuk meg a
bejáratot.
- Ferrah! - hallottam Anne hangját a folyosó végéről.
- Szia! - köszöntem neki miután mellém ért.
- Képzeld, meghozták a jelmezeket! Meg akarod nézni őket? - kérdezte lelkes mosollyal, és már indult is volna, mikor
megtorpant. Valamit láthatott rajtam, mert homlokát ráncolva vizslatta az arcomat.
- Mi a baj? - kérdezte. Jól esett, hogy valaki megkérdezte. Ettől valamiért rám jött a sírhatnék. Anne ezt észrevéve
kézen fogott, és bevezetett a női mosdóba. Nem sírtam... inkább csak némán meredtem magam elé, és folytak a könnyeim.
- Ferrah, bármi baj van, nekem elmondhatod! - mondta pár perc múlva. Felsóhajtottam, majd egyszer csak beszélni kezdtem.
Mintha nem is én irányítottam volna magamat. Elmondtam neki a sátorozást és, hogy Matt mit akart. Azt is, hogy a bárban
mi történt, hogy Lucas fölvitt a lakására, és nála aludtam. Aztán ahogy apu rájött, hogy nem is Mattel voltam. Csak
beszéltem, és beszéltem, ő pedig csendben figyelt. Nem szakított félbe. A beszédem után hirtelen csend lett. Tapintani
lehetett a szavaim súlyát. Annet csak tegnap ismertem meg ugyan, de mindent elmondtam neki.
- Beszélned kéne apáddal erről. Hogy mit akart a barátod! - még mielőtt kimondta a kérdést, már tiltakoztam.
- Nem lehet! Csak azt érném el, hogy apu kihúzza a gyufát Matt szüleinél. Márpedig ők sokkal apu felett járnak. -
magyaráztam szipogva.
- Ostobaság volt tőled, hogy belementél ebbe a kiruccanásba Mattel! - igaza volt, és átkoztam is magamat miatta.
- De ezen már nem lehet változtatni. - a kezembe nyomott egy zsebkendőt. Ugyan még nem oldódott meg semmi, de jobban
éreztem magamat, hogy elmondhattam valakinek. Még egy darabig a mosdóban voltunk, aztán elindultunk kifelé.
- Tudom, hogy hogyan terelhetném el a figyelmedet! - mosolygott Anne, és elindult a színterem felé. Sírás után könnyebb volt
mosolyogni.
A jelmezek elképesztően gyönyörűek voltak. Anne ruhája nem fehér volt, ahogy azt én elképzeltem, hanem kék. Telis-tele
volt fodrokkal, és aprólékos hímzések borították a fűzős részét. A többi ruhadarab is hasonlóan egyedi volt, és szép. A
különféle jelmezek mind egy vállfatartóra voltak felaggatva, melyet az előadás során, még tologatni is lehetett. Anne azért
még felpróbálta néhányszor.
- Le se akarom venni! - mondta vigyorogva. De azért le kellett vennie, mert Phil majd fölrobbant, hogy már fél órája rajta volt.
Caleb pont akkor toppant be, amikor Anne utoljára végigmérte magát a tükörben. Egy darabig álldogált sután az ajtóban, és
Annet méregette, aztán végül bejött.
- Szia, Caleb! - Anne elég későn vette észre őt.
- Szasztok. - válaszolta flegmán, és próbált nem Anne felé nézni. De én azért észrevettem, hogy néha lopva a lányra
sandított. Aztán felvette a táskáját és kiment. Egy darabig gondolkoztam, hogy hogyan is tegyem fel a kérdést, de végül
dűlőre jutottam.
- Szerintem Caleb kedvel téged. - jelentettem ki, mire Anne felnevetett. Nem értettem, hogy miért, hiszen nem mondtam
semmi szórakoztatót.
- Caleb a másod unokatestvérem! - magyarázta, és próbálta kihámozni magát a ruhájából. Egy darabig csak meredtem
magam elé. Aztán felnevettem. Így már természetes volt, hogy Caleb közel állt Annehoz. Miután Anne küzdött egy sort a
fűzővel, segítettem neki, levenni az abroncsot. Phil, apu, és én leültünk, hogy megnézzük a végleges színdarabot. Lucas
(mint mindig) megint késett. De Phil nem kapott dührohamot tőle.
Nem nézett rám, és én se rá. Nem azért mert zavarban voltam, csak valamiért nem akartam. Nem akartam, hogy elterelje a
gondolataimat a mostani álláspontomról. A színdarab előtt, még tizenöt perc volt arra, hogy a színészek felvegyék a
jelmezeiket. Mondanom sem kellett, hogy Lucas milyen jól festett. Anne egyszerűen ragyogott. Mindenkin tökéletesen állt a
ruha. Így kedvem támadt újra megnézni a darabot. Imádtam a zenét, amit a zenekar játszott. Egésznap hallgattam volna.
Mintha leírta volna az egész történet mondanivalóját. A színdarab kb. két órás volt.
Aztán elindultunk ebédelni. Örültem, hogy aznap nem volt egy próba sem.
Ahogy a folyosón haladtunk, egyszer csak nyílt a bejárati ajtó...
- Ferrah! - Ezt a hangot bárhol felismertem volna. Kirázott tőle a hideg. Matt csuromvíz volt, s bár nehéz volt elismerni, de
jóképűbb volt, mint eddig valaha. Tehát ezért akarta tudni, hogy merre dolgozik apu! - gondoltam a dühtől ittasan.
- Te mit keresel itt? - szűrtem ki a fogaim közül.
- Beszélni akartam veled! - indult el felém. Azt hittem, hogy felrobbanok dühömben.
- Én viszont nem akarok veled beszélni!
- Figyelj, tudom, hogy ezzel már elkéstem... de jelen pillanatban te vagy a legfontosabb a számomra! - mondta. A szemei
őszinteséget sugároztak felém. Nyeltem egyet. Még mindig hiányzott a régi Matt, az én igazi barátom.
- Nélküled, én nem érek semmit! Kérlek bocsáss meg nekem! Nem tudom, hogy mi üthetett belém... - magyarázta, és egyre
közelebb jött hozzám. Nehéz volt elismernem, de kezdtem meglágyulni vele szemben. A dühöm hamar elpárolgott.
- Matt... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert kivágódott a színterem ajtaja.
Lucas viharzott ki rajta, és egyenesen felém tartott. Kérdően meredtem rá. Mögötte Anne volt, és arca megbánást tükrözött.
Ahogy ránéztem Lucasra, a szemeivel ölni tudott volna. Megállt előttem. Nem értettem, hogy mi volt a baja. Egy darabig csak
bámultuk egymást.
- Lucas? - kérdeztem csendesen, de nem válaszolt.
- Hé, haver, a lánnyal éppen beszélgettünk! Arrébb állnál? - szólalt meg Matt. Lucas lehunyta a szemeit, majd felé fordult.
- Te vagy Matt? - kérdezte. A hangja mintha nem is az övé lett volna.
- Igen... ismerjük egymást? - kérdezte Matt. Fel kellett néznie Lucasra, mert sokkal magasabb volt nála. Aztán minden olyan
gyorsan történt.
Mielőtt Matt újra szólhatott volna Lucas behúzott neki egyet jobbról. Hallottam, ahogy Anne hangja két oktávval feljebb
csúszott. Ösztönösen hátrébb ugrottam. Matt reflexből Lucas felé ugrott, és viszonozta az ütést. Aztán Lucasnál betelt a
pohár, és a földre terítette Mattet! Úgy fetrengtek a földön, mint két kiéhezett kutya.
Eközben a színteremből apu lépett ki, Phil társaságában. Az ütések megsokszorozódtak, és már nem kímélve egymást, és
magukat verekedtek.
- Mi folyik itt? - kérdezte Phil.
- Hogy került ide Matt? - fordult felém apu. Nem tudtam válaszolni, mert úrrá lett rajtam a pánik.
- Elég volt! - kiabáltam rájuk, de ügyet sem vetettek rám. - Fejezzétek már be! - kiabáltam hangosabban. De semmi. A
szavaim süket fülekre találtak. Aztán Lucas került fölénybe, és már készült, hogy újra behúzzon egyet Mattnek, mikor én
reflexből közéjük álltam!
Lucas ökle megdermedt a levegőben.
- Hagyd békén őt! - kiabáltam rá. Fogalmam sem volt, hogy mi üthetett belém. Még én se értettem, hogy miért is álltam útját
Lucasnak, hiszen megérdemelte volna... de ezzel mégis Mattet védtem meg. Lucas mellkasa szaporán járt, és szemei tele
voltak gyűlölettel. Mögöttem Matt felköhögött. Hátra fordultam, és akkor pánikba estem.
Matt szája felrepedt, és ömlött belőle a vér.
- Istenem! - suttogtam, és mellé térdeltem. - Matt? - suttogtam egy hatalmas gombóccal a torkomban. Nem válaszolt, csak
tovább köhögött. Elővettem, egy zsebkendőt, és próbáltam eltűntetni a vért.
- Mi a franc ütött beléd? - kiabáltam Lucasra. Mindenki minket bámult. A levegő megfagyott.
- Ez a féreg... kivitt téged a szabad ég alá, és a koszos földön akart megerőszakolni! - szűrte ki a fogai közül Lucas, és kezei
még mindig ökölbe voltak szorulva. Annera néztem, aki lehajtott fejjel állt Lucas mögött. Elmondta neki.
És akkor előbuggyantak a könnyeim.
- És még te kérdezed tőlem, hogy mit csinálok? - kérdezte Lucas, és hangja visszhangzott a folyosón.
- Megvédelek, Ferrah. - morogta, és sarkon fordult, majd elindult az ellenkező irányba.
És akkor úgy istenigazából sírni kezdtem. Ott térdeltem a földön, a barátom mellett, akit összevertek... és akit gyűlöltem.
Közben mindenki sajnálkozva meredt rám.
De nem ez fájt a legjobban...
A tudat, hogy Mattet védtem meg, megfullasztott. A vállaim rázkódtak a zokogástól.
- Ferrah... - kezdte Matt, de a szavába vágtam.
- Takarodj. - suttogtam a könnyeim közt. Nem mozdult, csak meg fogta a vállamat.
- Nem hallottad, Matt?! Takarodj! - kiabáltam, és rá se néztem, mikor felállt, és kibicegett... csak akkor
tudtam, hogy elment, mikor az ajtót becsapta a szél.
És akkor apu elém térdelt, és szorosan átölelt.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte, és hallottam, hogy már ő is a sírás szélén állt. Nem válaszoltam.
Csak szüntelenül sírtam...
Lucasért...