6. fejezet

Medicinlabda

Csak reménykedni tudtam, hogy az elkövetkezendő hetekben majd minden olyan lesz, mint a mi kis "produkciónk" előtt.

Ahogy abban is csak reménykedni tudtam, hogy Lucast nem érte olyan mélyen a seb. Nem vártam el, hogy egyből mindent

meg nem történtnek tekintsen... nem. De ha nem is értem, hát önmagáért lett volna... elnéző.

Azóta egy hét telt el. De hiába reménykedtem:

- Szerelmet akarok látni, mutasd meg, hogy mennyire szereted őt! Az ördögbe is! A héten premier! - rikácsolta a színpadra

Phil. Lucas és Anne úgy álltak a színpadon, mint két elkopott marionett baba. Fáradt arcuk beesett, szürke volt. A próbák a

premier miatt este kilencig tartottak... illetve tízig, ha a jelmezek rendberakását is beleértjük.

- Újra! - ült le idegesen Phil, és masszírozni kezdte halántékát.

"- Engedje el, Edmund! Nekem hitvesem van, aki Párizsban vár rám!

- Nem mehet el, Charlotte!

- Miért nem?

- Mert szeretem."

- NEM! NEM! NEM! - állt föl újra Phil ordítozva. - Edmundnak ezt úgy kell mondania, mintha valamit éppen kitépnének belőle!

Tudom is én mit! A szívéből egy darabot... vagy a máját... vagy a tüdejét! Szenvedést akarok a részedről, Lucas! -

magyarázta heves mozdulatokkal. A feje olyan vörös volt, mint ha megevett volna egy tál wasabit. Attól féltem, hogy lángra

fog lobbani!

- Most éppen nem vagyok szerelmes hangulatomban... - morogta Lucas az orra alá, úgy, hogy mi ne halljuk. De én hallottam.

Mintha fejbe találtak volna egy medicinlabdával. Lucas kárára, Phil is meghallotta.

- Mondok én neked valamit édes fiam! - kezdte vissza folytott méreggel a hangjában. - Magasról leszarom, hogy milyen

hangulatodban vagy! Egy jó színész bármikor tud játszani! Ha vidám, szomorú szerepet! Ha szomorú, vidám szerepet! Ha

erre nem vagy képes, akkor akár el is mehetsz! - magyarázta kiengedve mérgét. Egy darabig csend volt.

"- Engedj el, Edmund! Nekem hitvesem van, aki Párizsban vár rám! -" kezdte el Anne a szöveget, s ezzel kimentett

mindenkit a szorult helyzetből.

"- Nem mehet el, Charlotte! -" Lucas hangja megváltozott. Próbálta felszínre hozni a fájdalmát... meg kell mondjam, hogy

nagyszerűen csinálta. Phil elégedetten mormolt valamit. Valami olyasmit, hogy "Nem hiába vagy te ott fent."

"- Miért nem?

- Mert szeretlek. - ez a kijelentés pocsék volt. Kijavítom magam. A kijelentés nagyszerű... a színjáték volt pocsék. Lucasból

mintha valami eltűnt volna.

- Elég! - kiabált fel Phil a színpadra. - Mára ennyi. Túl ideges vagyok, ti meg túl sokat bénáztok ma! - ez a kettő nem csengett

jól együtt.

- Menjetek haza! - leoltotta az olvasó lámpáját, és elindult kifelé.

- Bocs, ma nem voltam jó formámban. - fordult Anne Lucashoz, mikor kiment Phil. Lucas csak megrázta a fejét, ami valami

ilyesmit jelenthetett: "Rá se ránts!". Még volt időm elkapni a pillantását. Bár ne tettem volna! A szemei gyűlöletet, dühöt

árasztottak. Meg kellett állnom, hogy ne nézzek félre. Próbáltam rámosolyogni... Nem használt. Csak lesétált a színpadról,

és vállaink majdnem összeértek, mikor elment mellettem. Még csak rám se pillantott.

Mint amikor először találkoztunk.

Csak ez most ezerszer szörnyűbb volt...

... mert én voltam Mr. Bunkó szerepében.

Aput próbáltam győzködni arról, hogy ne menjen át Sleinékhez, és ne csináljon jelenetet. Elvégre nem történt semmi.

- De majdnem történt! - válaszolta keményen.

- Tudod a majdnem, nem egy ideiglenes szó! - A kocsi ülésnek támasztottam fejemet, és egyenesen magam elé meredtem.

- Hah! Nem is engedném, hogy ez még egyszer előforduljon! - horkant fel apu, és megállt a lámpánál.

- Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem mondtad el nekem! - fordult felém. Homlokán mély ráncok futottak össze.

- Azért, hogy most ne kelljen min kiakadnod! - kerülgettem a forró kását.

- Ne próbálj csőbe húzni baromságokkal! - morgott apu. Nem válaszoltam. Erre idegesen felsóhajtott. Tudtam, hogy

lelkiismeret furdalás gyötri, amiért kiabált velem. De nem mondta el. Makacs volt. Mint én.

- Inkább együnk egy csokis fánkot! - dőltem előre. Tudtam, hogy a csokis fánk a gyengéje.

- Nem lehet... - mondta egyszerűen.

- Megint fogyózol?

- Nem! - válaszolta egy kis felháborodottsággal.

- Akkor... - kezdtem, de félbeszakított.

- Azért mert csokis fánkot csak akkor eszem, ha nyugodt vagyok!

- Most nem vagy az?

- Nem...

- Akkor menjünk jógázni!

- Egy percre komoly lennél? - kérdezte idegesen, mire a lámpa zöldre váltott. A következő utcánál apu bekanyarodott. Egy

darabig csend volt a kocsiban, aztán felnyögtem.

- Miért akarod mindenképp tudni? - törtem meg a csendet.

- Micsodát? - tért vissza a gondolatai közül.

- Hogy miért nem számoltam be neked a... a "dolgaimról"! - ezen gondolkozott egy sort. Pont befutottunk a házunk elé.

Leállította a kocsit... de ennek ellenére, még bámult ki a szélvédőn.

- Tudni akarom, hogy miért nem bízol meg bennem. - mondta egyszerűen, de a hangjában leplezett csalódottságot véltem

felfedezni.

- Apu... nincs olyan ember a földkerekségen, akiben jobban megbíznék, mint benned... - mondtam halkan.

- De... - kezdte, mire felemeltem a kezemet.

- Egyszerűen csak, téged akarlak megóvni. - fejeztem be.

- Megóvni mitől? - már felém fordult.

- Attól, hogy hülyeséget csinálj. - néztem én is rá. Egy darabig meredtünk egymásra, aztán közelebb hajolt, és puszit nyomott

a homlokomra.

- Ez mi volt? - kérdeztem gügyögve.

- Csípem, hogy a lányom vagy!

- Csípem, hogy az apám vagy!

Bár a baj hatalmas kupacként gyűlt össze, s én a tetején ültem... de apu mellett ez a kupac egészen összezsugorodott.

Szánalmas vagyok! -Gondoltam. A színfalak mögött ültem, miközben a próbák folytak. És persze, hogy Lucasra vártam!

Valamiért nem tudtam elviselni, hogy minden egyes nap meggyilkolt a szemeivel. Mintha napok óta csak medicinlabdákkal

dobáltak volna! A színdarab végéig két órát kellett várnom. Unalmasabb volt, hogy nem láttam semmit. Csak ültem a

jelmezek között, és a szoknyám fodraival játszadoztam. A két óra sehogy sem akart eltelni. Egyszer csak azt vettem észre,

hogy a hajamat igazgattam. Meg kellett állnom, hogy ne csapjak rá a kezemre. Én tényleg tetszeni akartam neki?!

- Ez most egész jó volt! - hallatszott Phil hangja. Oda száguldottam az egyik székhez, és lehuppantam rá. Megigazítottam a

szoknyámat, és kihúztam magamat. Először Anne ment el mellettem. Rám kacsintott. Nem haragudtam rá azért, hogy

elmondta Lucasnak azt ami történt. Sőt inkább hálás voltam neki. Így legalább gyorsan le tudtam zárni a dolgokat. Bár

fájdalmas volt, de gyors. A tüskét is hirtelen, kell kirántani, vagy még fájdalmasabb lesz, míg a végén begyullad.

És akkor Lucas lépett be az öltözőbe. Felpattantam.

- Sütit? - húztam elő a szék alól a dobozt. Nem tudom, hogy mit gondoltam. Talán ettől meglágyulna a szíve? Egyáltalán

szereti az édességet?

Ügyet sem vetett rám, csak el akart menni mellettem.

- Lucas! - álltam útját. - Legalább hallgass meg!

- Minek? Nincs mit mondanom! - mondta flegmán.

- De nekem van! - feleltem egyenesen a szemébe nézve.

- Akkor peched van kislány, mert többé nem érdekel a mondanivalód! - mondta undorító gúnnyal. Újabb medicinlabda. Nem

tudtam mit mondani. S ő ezt kihasználva elviharzott. Újabb gombóc nőtt a torkomban. Szíven szúrt. De miért is? Mi köze van

Lucasnak az én szívemhez? - kérdeztem magamtól... nem tudtam választ adni magamnak.

Otthon fel kellett mérnem a helyzetemet. Apuval ugyan kibékültem, de ez még csak az egyik fele volt az almának. A másik

fele mérgezett volt, s még nem volt szabad "beleharapnom". Vajon sose kaphatom meg az alma másik felét? - kérdeztem

csöndesen. bár a szobámban csak én voltam. Elterültem az ágyamon. De miért kéne nekem az alma másik fele? Miért

akartam Lucassal újra... nem mondom, hogy jóban, de nem akartam, hogy gyűlölő viszonyban legyünk. Mikor kezdett el

ennyire számítani, az, hogy ő mit érez? Mikor akartam én sütit venni neki? Pár héttel ezelőtt a "Soha!" lett volna a válaszom.

Talán azóta, mióta megcsókolt? Talán azóta mióta felsegített a földről? Talán azóta mióta én is megcsókoltam? Talán azóta

mióta... Majdnem leborultam az ágyról. Furcsa volt, hogy nem akartam rohanni a vécére, hogy hányjak. Sőt. Valamiért olyan

érzésem támadt... mintha lázas lennék? Ahogy az ablakomon befújó jeges, éjjeli szél végigsimította lábaimat... égetett.

Képtelen voltam elaludni. Nem tudtam, hogy miért voltam boldog, a nyugtalanság közepén...

A premier szerdára volt kiírva. Már elkezdték a jegyeket árusítani. Úgy vitték, mint a cukrot. Annak ellenére, hogy hétfő volt,

Phil teljesen nyugodt volt. Elvégre naphosszat csak gyakoroltak a színészek. A zene csodálatos volt, és a jelmezek is

készen voltak. De valamiért furcsa érzésem támadt. Mikor az első próbára jöttem... még csak nem is sejtettem volna, hogy a

színház ennyire felkavarja majd az életemet. Hogy Matt szálkát fog majd döfni a szívembe. És, hogy Lucast nem fogom

bunkónak tartani. Ahogy közeledett a premier, valamiért, mintha ez az időszak lezárult volna. Elhatároztam, hogy

mindenképpen beszélni fogok Lucassal. És ha kell pióca módon fogok rátapadni (nem szó szoros értelemben) hogy

elmagyarázhassam neki, hogy mit miért tettem. Hogy bocsánatot kérjek, és megbocsátást nyerjek.

Az utolsó próbánk volt aznap. Az eső ismételten szakadt odakint. Amilyen gyorsan elérkezett az a nap, úgy is telt el. A próba

végén Phil megköszönte a kitartó munkát, majd szokása szerint kiviharzott. Apu felajánlotta, hogy együnk meg egy csokis fánkot, de megmondtam neki, hogy még maradnom kell pár percet. Lucas még a színpadon pakolt Calebbel.

- Hé! - bökte oldalba Caleb Lucast. Caleb maga mögé bökött... pontosan oda ahol én álltam. Lucas hátranézett, majd ügyet sem vetve rám, pakolt tovább. Ránéztem Calebre, aki megvonta a vállát. Aztán a kijárat felé böktem a fejemmel. Megingatta a fejét, de az arcom láttán fölemelte mindkét kezét, és elindult lefelé a színpadról. Ez a mutogatás Lucas háta mögött zajlott, így nem is sejtette, hogy azon ügyködtem, hogy kettesben maradhassunk.

Mikor Caleb kiment megköszörültem a torkomat. De nem figyelt rám. Felcsörtettem a színpadra. Semmi. Pakolt tovább. Két láda műtéglát akart még levinni. Az egyik ládára csüccsentem, pont arra amelyik mellette volt. De nem figyelt rám. Összeszűkült szemekkel felsóhajtottam, majd leültem a közvetlenül előtte lévő ládára. Pont fel akarta emelni.

- Akarod, hogy a raktárba hajítsalak ezekkel együtt? - bökött a ládák felé.

- Végre megszólaltál! - próbáltam figyelmen kívül hagyni a kijelentését. Egy darabig meredt rám. Aztán egy szemforgatás kíséretében, az alattam lévő láda két szélét ragadta meg. Annyira meglepődtem attól, hogy a levegőben voltam... és megint lázasnak éreztem magamat a közelségétől. Éreztem a dezodor, és a cigi enyhe illatát.

- Tegyél le! - nyavalyogtam, mire a kelleténél is erősebben tette le a dobozt.

- Akkor szállj le róla! - nézett rám, és csak pár centi választott el bennünket. Mintha áramütés érte volna, hirtelen felpattant.

- Nem amíg nem hallgatsz meg! - morogtam.

- Akkor mehetünk le a raktárba! - lépett újra közelebb.

- Pedig én nem fogok leszállni! - hisztiztem.

- Akkor nem hallgatlak meg! - fonta össze karjait.

- Ha leszállok meghallgatsz? - csillant föl a szemem.

- Nem.

- Akkor nem szállok le!

- Akkor leviszlek a raktárba!

- Itt már tartottunk egyszer!

- Tudom! - mondta idegesen. Jobbnak láttam nem feszíteni a húrt. Úgy tűnik le tett arról a szándékáról, hogy tovább pakoljon, mert egyhelyben álldogált. Így elkezdtem beszélni.

- Tudom, hogy a világ leghülyébb dolga volt amit tettem. Hogy Mattet védtem. Nem tudom, hogy miért tettem. Csak olyan... ösztönös volt... - mondtam, de bár ne tettem volna.

- Szóval ösztönösen védted... Még mindig szereted azok után, hogy...

- Nem szeretem! Különben is miért érdekel téged, hogy kit szeretek?! - erre nem válaszolt. Csak lehajolt elém. A szívem a torkomban dobogott, és a vér a fejembe szállt. Meg akart csókolni!

Aztán megfogta a vállaimat, és talpra állított. Felvette a ládát, és elindult a raktár felé. De még egyszer visszafordult.

- Nem érdekel. - morogta.

Medicinlabda.

Apu megette az én csokis fánkomat is. Minden étvágyam elment. Alig tudtam eljutni a szobámig sírás nélkül. Lucas szavai szíven találtak. Lekuporodtam az ágyamra és próbáltam sírni... de képtelen voltam. Próbáltam a szomorúságot gyorsan eltűntetni egy kiadós sírással... de egyszerűen nem tudtam. Ezt a fájdalmat nem lehetett ezzel csillapítani. A színpadon egy pillanatra elmúlt a fájdalmam... és akkor rájöttem...

Az én fájdalmamat csak Lucas tudta volna elmulasztani...