1. fejezet

Ahol még minden rendben volt

- Apu, ez így nem jó!

- Tudom... egyszerűen kijöttem a gyakorlatból. - Apu egy mély sóhaj kíséretében levette az olvasó szemüvegét, majd orrnyergét kezdte dörzsölgetni. Már 43 éves volt, de még mindig ott volt a tekintetében a sárm.

- Nem tudom, Ferrah. Nincs ötletem. Ugyanaz a képkocka forog bennem állandóan. - Homlokán mély ráncok futottak össze. Kék szemeiben gondterheltség fénylett. Az egész dohányzó asztalt beterítette a hatalmas könyv borítója. Régebben csodálatos, és elgondolkodtató történeteket írt a színpadra. Ő volt a legjobb forgatókönyv író Last Hill-ben. Aztán történt valami.

- Úgy tűnik a nagy Nicholas Robertsnek inába szállt a bátorsága! - próbáltam vicces hangnemet megütni. Nem jött be, mert felvonta szemöldökét, és elkerekedett szemekkel meredt rám. Felnevettem.

- Jaj, ne csináld már apa! A tehetség nem vész el. A történet folytatása benned van, ebben biztos vagyok! Csak...

- ... csak a sok füst elhomályosítja az elmémet. - fejezte be a rongyosra koptatott mondókámat. Nem tehettem róla, de utáltam a cigarettát. Apu pedig képtelen volt leszokni.

- Pontosan! - csaptam a combomra, és felálltam a kanapéról. Segélykérően nézett fel rám. Nehéz volt bevallani, de mulatságosnak tartottam, hogy egy 43 éves férfi kér segítséget a 16 éves lányától.

- Felejtsd el! Nekem ehhez nincs tehetségem! - emeltem fel tiltakozólag kezeimet, mert rögtön tudtam, hogy mit akart.

- Ugyan már, Ferrah! Az én lányom vagy! - győzködött, és beletúrt szőke fürtjeibe, melyek közt már megjelent egy-két ősz hajszál.

- Pontosan! A lányod vagyok! Nem írhatom meg helyetted a sztorit, akkor mi lesz a sok vitaminnal, amit magamba kellene szívnom?! - viccelődtem, mire megfogott és maga mellé ültetett.

- Jaj, ne csináld már! Csak adj egy támpontot! Néha nagyon is jó ötleteid támadnak! - hadarta, és felvette szemüvegét, tudván ezzel, hogy megadtam magamat.

- Néha? - húztam föl az orromat tettetett színleléssel. Felnevetett és elővette a laptopját. Elolvastam párszor a történetet. A szokásos Rómeó és Júlia sztori. A két fiatal nem illik egymás világába, ráadásul a családjuk, és az ismerőseik sincsenek a legjobb viszonyban. Egy darabig rágcsáltam a számat, majd hátradőltem a kanapéban.

- Miért kell mindig akkora ügyet csinálni a szerelemből? - daloltam kurtán pár perc múlva. Apu felnevetett, mire az egyik szememet kinyitottam.

- Kicsim, te még nem voltál szerelmes! - motyogta vigyorogva, és a képernyőt páztázta.

- Nagyon jól tudod, hogy van barátom! - jelentettem ki tudálékosan. Ekkor már mindkét szemem nyitva volt.

- Persze... - tétovázott.

- Miért tétovázol? - kérdeztem összeszűkült szemekkel. Nem fért a fejembe, hogy apunak volt ideje a szerelmi ügyeimen csámcsogni.

- Kicsim, ezt a mondókát anyádra hagynám, de... - itt megköszörülte a torkát. - Tudod, ahogy elnéztelek titeket Mattel, nem tüntetek...

- Szerelmeseknek? - kérdeztem, bár furcsa volt, hiszen ez tényleg nem egy apa lánya téma. De anyu... (itt megköszörültem a torkomat). Apu tétovázva bólintott. Felsóhajtottam.

- Ma már senkiben sincs meg az a szikra ami bennük - a képernyő felé pillantott - megvolt.

- Apu, tudom, hogy mire akarsz kilyukadni. Hogy a szerelem feltétlen, határok nélküli stb. De ébresztő! Ha nem vagy vasalt hajú, csőgatyás, könnyűvérű liba, akkor befoghatod a szádat.

- Akkor én befoghatom? - Teljesen komoly arccal kérdezte. Le kellett nyeljek egy mosolyt.

- Arra akarok kilyukadni, hogy ha nem vagy egy "mintapéldány", és önmagad vagy, akkor elmehetsz a francba a szerelmes álmaiddal. - itt elhallgattam, majd újra a laptop felé hajoltam. - Ezért építi bele minden író a romantikus regényeibe Rómeót és Júliát. Mert ők teljesen különböztek, és mégis egymásba szerettek. Ez egyedi eset. Az ember alapjába véve egy elég öntelt teremtés. Ha valaki nem ért vele egyet, akkor ideges lesz, és kitart az elvei mellett. Rómeó más elveket képviselt, és Júlia is. De volt bennük valami közös. - magyaráztam, miközben felálltam. Apu feszült figyelemmel kísérte mozdulataimat.

- Szerintem ebben a sztoriban - mutattam a gépre. - ezt a közös dolgot kéne megmutatnod a közönségnek.

- De honnan tudjam, hogy mi volt a közös bennük? - kérdezte, és karjait kérdően tette szét.

- Te vagy az író! - kacsintottam rá, és elindultam a szobám felé. Titkon pedig vállon veregettem magamat, hogy sikerült elkanyarodnom a "mostmegmondomatutitabarátodról" témától.

Örültem, hogy a nyár a rendelkezésemre állt. Így több időt tölthettem Mattel. Már reggel 8- kor felkeltem, és a fürdőszoba felé támolyogtam. Apu szobájának ajtaja nyitva volt. Már elment. Az ágya be volt vetve, és a redőny is fel volt húzva. A színházba ment. Kíváncsi voltam, hogy előző este meddig jutott a történetével. Elterveztem, hogy este meg fogom kérdezni tőle. De még előttem állt az egész nap. A telefonhoz léptem, és tárcsáztam.

- Remélem nem alszol. - dudorásztam, és közben a fürdőszobába értem. A telefont kihangosítottam, és a mosdó szélére helyeztem. Gyorsan megmostam az arcomat. Mintha ahhoz is jól akartam volna kinézni, hogy telefonáljak a barátomnak. Kicsöngött. Elővettem egy hajkefét, és gyors mozdulatokkal próbáltam kiszedni a csomókat a hajamból. Idegesített, hogy hosszú volt, de nem akartam levágatni. Sose volt rövid hajam, nem akkor akartam elkezdeni. Mindig is úgy gondoltam, hogy a rövid haj felnőttesebb. A hullámok nem múltak el. Ha egyenesebb lett volna, akkor talán a mellem alá ért volna, de így csak a mellemig ért. Olyan gesztenye színű volt, mint anyáé. Nem csináltam vele semmit, csak hagytam lógni.

- Igen? - felugrottam a hirtelen hangtól, és valami egészen furcsa sikoltás félét adtam ki magamból.

- Ferrah? - kérdezte Matt álmos hangon. Hanyatt-homlok vágódtam míg odaértem a telefonhoz.

- Igen, én vagyok! - kaptam fel. - Ugye nem aludtál? - kérdeztem, bár elég buta kérdés volt.

- Nem, dehogy. Mi a baj? - újra megköszöntem Istennek, hogy ilyen áldott jó szíve volt az én barátomnak.

- Apu ma is dolgozik. - mondtam, miközben fogkrémet nyomtam a fogkefémre.

- Akkor majd átugrok olyan 10 körül, ha neked úgy megfelel! - hallatszott a hangján, hogy vissza fog feküdni aludni.

- Mi az hogy!- jelentettem ki a fogkefémmel a számban.

- Akkor 10-kor. - mormogta a telefonba, és már tette volna le.

- Mattie… - duruzsoltam. - Nagyon szeretlek! - hallatszott a sóhaja.

- Én is téged! - olyan "mosolygós hangja" volt. Aztán letettem.

10:30

A kanapén ücsörögtem. Nem volt kedvem bekapcsolni a tévét. Általában a zene megnyugtat, de ahhoz sem volt kedvem. Még az ücsörgéshez sem. Felálltam, és járkálni kezdtem. Már majdnem rendbe tettem az egész nappalit, mikor csöngettek. Az ajtóhoz robogtam. Az én "talpig úriember" barátom volt. Szinte kitéptem az ajtót. Ordítani akartam, és legszívesebben behúzni neki egyet.

- Szia! - Hatalmas barna szemei mintha kiszívták volna belőlem az életet. Ráadásul az a barna ing volt rajta, amit tőlem kapott Valentin napra. Aznap reggel valahogy még jóképűbbnek tűnt, mint általában. Ráadásul édes mosoly ült ki arcára. Annyira kedvem lett volna kiabálni, és igenis káromkodni akartam!

Aztán valami furcsa dolog történt, mert egy csapásra elillant a mérgem.

- Szia! - feleltem mézes-mázos hangon. Mintha felsóhajtott volna? Puszit nyomott az arcomra, és a nappaliba indult. Ilyen befolyásolható lennék? Kérdeztem magamtól, miközben az ajtót csuktam.

- Tehát? Mit szeretnél csinálni? - kérdezte és a kanapéra feküdt.

- Mondjuk jól fenékbe rúgni! - természetesen ezt nem mondtam ki... helyette valami ilyesmi csúszott ki a számon.

- Amit te szeretnél! - mosolyogtam, és mellé huppantam. Várakozás teljesen néztem rá. A fenébe is! Szeretet hiányban szenvedtem!

- Akkor nézzünk valami filmet! - jelentette ki, és a DVD-s polchoz lépett. Erre mondanom kellett volna valamit! Mondtam is:

- Oké.

A Mátrix nem abba a kategóriába tartozott, amit egy párnak feltétlenül meg kellett néznia a hangulat kedvéért. Mondhatni még csak a kezemet se fogta meg. Sőt, még át sem ölelt. Ez már kezdett furcsa lenni, de ráhagytam. Elvégre pasiból van. Gondoltam. Azt hiszem elég rendes barátnő voltam. És ezzel nem az egómat hízlalltam. A film végeztével, következett a Pókember, aztán a Csúcsformában. Aztán bealudtam. Arra keltem fel, hogy a kanapé nyikorgott. Matt próbált felállni, de azzal a lendülettel, visszaesett a helyére, és a popcorn szanaszét repült. Felsóhajtottam.

- Bocs, Ferrah. - jobbnak tartottam, ha továbbra is csukva tartom a szemeimet, így elkerülhettem az újabb személyiség kiesést. Talán így kellett volna eddig is társalognom a barátommal? Talán akkor rendesen le tudtam volna ordítani a fejét. Nem tudtam, hogy meddig aludhattam, de már sötét volt. Ráadásul nyáron elég későn sötétedik.

- Mennyi az idő? - kérdeztem morcosan.

- Fél kilenc. - Oldalra dőltem, hogy pont a vállán landoljon a fejem.

- Mennem kéne. - suttogta Matt.

- De nem mehetsz. - suttogtam vissza.

- Ferrah...

- Nem, Matt! Figyelj, nem azért hívtalak át, hogy filmeket nézzünk egész nap. - Egy darabig hallgatott, aztán felém fordult. Erre már kinyitottam a szememet. Egy kicsit még bámult, aztán felsóhajtott.

- Fel veszem ezt az inget, és te már is szexre vágysz? - egy darabig üveges szemmel bámultam. Aztán fejbe vágtam egy párnával.

- Bunkó! - morogtam.

- Most mi van? - kérdezte azzal az ártatlan kölyökkutya ábrázatával. Volt jogom kiakadni. Illetve lett volna. Még hónapokkal ezelőtt kijelentettem neki, hogy nem vagyok szűz... de az volt az első, és utolsó hazugságom neki.

- Talán tényleg menned kéne. - jelentettem ki, és kinyitottam az ajtót.

- Legalább magyarázd el, hogy mi rosszat tettem! - erre inkább nem válaszoltam, csak becsaptam az ajtót utána. A nyári szünet első napja... nagyszerű.

Öt percbe sem tellett, és apu jött be az ajtón.

- Mit csináltál ezzel a fiúval, Ferrah? Az előbb még csak észre se vett, úgy viharzott el mellettem. - próbálta viccesre venni a figurát, de mikor látta, hogy nem megy vele sokra feladta.

- Semmit. - ültem le a kanapéra, de meg is bántam, mert beleültem a szétszórt kukoricába. - A francba! - morogtam, és átültem a fotelba.

- Bombát robbantottatok? - kérdezte gyermeteg arckifejezéssel. Felsóhajtottam. Egy darabig csend volt, aztán bement a konyhába, hogy letegye a cuccait.

- De Ferrah... - kiabált ki a konyhából.

- Hmmm?

- Ugye, nem próbált meg kényszeríteni semmire? - kérdezte óvatosan, aztán várta a reagciómat.

- Heh, úgy ismersz engem, mint akit bármire is lehet kényszeríteni? - kérdeztem... és igenis hízlalltam ezzel az egómat! Engem nem lehet befolyásolni! Illetve... áhh ez egy kissé irónikus, ha egykét órával visszatekintettem... De úgy értettem fizikailag nem vagyok befolyásolható!

- Hogy folytattad? - próbáltam elterelni a témát, nehogy apu még felvilágosítson. Egyébként is pattanásig feszült, hogy mikor kérdezem már meg.

- Sokat agyaltam azon amit tegnap mondtál...

- És? - kérdeztem türelmetlenül.

- Dolgozom rajta! - kibontott egy sört, és leült a kanapé azon részére ahol nem volt kukorica. Felvontam az szemöldökömet.

- Ennyi? - kérdeztem meglepetten, és kezdett elpárologni a dühöm.

- Azt mondtad, hogy a két szereplőben ne az ellentétekre fektessem a hangsúlyt... hanem a közös tulajdonságokra. - bólintottam, ő pedig lehúzott még egy kortyot.

- Hmmm... de mi van ha nincs közös tulajdonságuk, vagy éppen érdeklődési körük? - nem néztem rá, csak felhúztam lábaimat, és az államat a térdemre helyeztem.

- Akkor Rómeónak és Júliának pechje van. - válaszoltam egyhangúan.

- Ez is egy nézőpont. De az ellentétek vonzzák egymást! - érvelt apu kitartóan.

- Francokat! Már miért vonzanák egymást?! Ki az a barom aki ezt kitalálta? Ha nem találják meg a közös hangot, és az egyikük a csokis fagyit szereti, ás másik pedig a vaníliásat, akkor miért mennének el együtt fagyizni? - elég egyszerű példa volt, de apunál megtette a hatását.

- Akkor ehetnének epres fagyit. - kacsintott rám apu.

- Apu, vagy én vagyok fáradt, vagy tényleg olyan idióták vagyunk, hogy fagyiról dumálunk az éjszaka közepén. Vissza Rómeóhoz... - mondtam nyugodt hangon.

- És Júliához! - kezdett újra felmenni bennem a pumpa, mert ideges voltam az én Rómeómra... talán olyanok vagyunk Mattel, mint a vanília és a csoki fagyi?

- De mi van ha Rómeó túl egyszerű személyiség, és Júlia többet akar? - kérdeztem halkan, hogy csak én halljam, de apunak jó füle volt.

- Itt jön a képbe Paris! - nevetett apu, és előkotort a zsebéből egy cigit.

- Tehát ami Rómeóban nincs meg, azt Júlia úgymond "pótolja" Parissal? - apu bólintott, majd elővette az öngyújtót. Felálltam.

- Apu, a házban ne cigizz! - jelentettem ki, és elindultam zuhanyozni.

Másnap korán fent voltam. Nem tudtam aludni, így kiültem az erkélyre. Jólesett a langyos levegő az arcomnak. Önkéntelenül is belecsíptem a könyökömbe, ha az előző napi eseményekre gondoltam. Nem akartam ezt a napot is elrontani, Csak hátradőltem a hintaágyon, és nagyokat löktem. Egy fél óra múlva apu jött ki. Puszit nyomott a homlokomra, és mellém ült. Egy nagy bögre kávé volt nála.

- Mi bánt, kicsim? - kérdezte az "apai" hangján. Megvontam a vállam.

- Csak... tegnap előtt, mondtál valamit...

- Megbántottalak? - kérdezte.

- Nem. - tétováztam.- Amikor azt mondtad, hogy azt látod rajtunk, hogy nem vagyunk szerelmesek Mattel. - kezdtem el rekedtes hangon.

- Szóval ez böködi a csőrödet. - nevetett fel, aztán elhallgatott. Biztos eszébe juthatott valami, mert percekig nem szólalt meg. Apuval mindketten állandóan fantáziálunk valamin... csak ő ezeket papírra is vetette.

- Amikor valaki igazán szerelmes, akkor minden egyes nélküle töltött perc olyan, mintha egy része hiányozna. És mikor újra találkoznak akkor olyan, mintha csak ők léteznének a világon.- Valamiért összeszorult a szívem. Talán mert Mattel még csak a közelébe sem értünk ennek az érzésnek.

- Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy felfalják egymást, nem. Ez nem csak fizikai kapcsolatról szól. Egyszerűen elég egy pillantás, vagy egy mosoly.

- Te fantáziálsz! - nevettem fel.

- Nem, eszemben sincs! Főleg, hogy kiskorú vagy még! Még csak meg sem kísérelem az efféle gondolatokat! - mindketten nevettünk. Még beszélgettünk az új forgatókönyvről, aztán fel akartam állni, de megköszörülte a torkát.

- Ferrah, nagy gond lenne ha ma bevinnélek magammal a színházba? - kérdezte. Megvontam a vállamat.

- Miért ne? Nincs más dolgom! - mondtam savanyúan, és bementem a szobámba. Gyorsan felkaptam egy zöld ujjatlant, és egy farmert. Összefogtam a hajamat egy copfba, aztán lerobogtam a lépcsőn. Apu már készen volt.

- Mehetünk? - kérdezte. Ezt a mondatot én akartam elsütni.

Sokszor jártam már a színházban. És sok előadást ültem végig kisebb koromban. De még sosem láttam üresen a színházat. Furcsa érzés volt. Itt mindig teltház volt. Csak lazán, és gyakorlatiasan végig sétáltam a székek között. Apu intett a rendezőnek, aztán megfordult.

- Kicsim, ülj le egy percre! - suttogta. Még mindig nem értettem, hogy miért is vitt el magával, de azt gondoltam, ráér később is kérdésekkel bombázni. Inkább a színpadra koncentráltam. A meghatározó szín a kék volt. Kék fényt irányítottak oda, és a díszlet fő színe is a kék volt. Középen egy hatalmas lépcső állt. Jól tudtam, hogy a megfelelő kar segítségével forgott. Tipikus misztikus hatást keltett. A nézők nem láthattak el a színpad mögé, de én jól tudtam, hogy ott találhatóak az öltözők, és a szivacsok. Egész nyugis hely volt. A zenészek még kellemes zenét is játszottak. A zongora hangja teljesen ellazított, és kikapcsolt...

- Ferrah! - apu kiabált. Elég mulatságos volt, hogy egy színházban az én madárijesztő apukám kiabált. Nekem. Néhány ember lenézett a páholyokból. Remek, most már pontosan tudták, hogy ki is Ferrah Roberts!

- Ferrah, ő itt Mr. Gale, a rendező. - mutatta be apu a mellette álló férfit. Kicsit idősebb volt apunál. Ősz haja volt, és meleg barna szemei. Apunál sokkal alacsonyabb volt, és rikító kendőt viselt.

- Üdvözlöm kisasszony! - mosolygott rám. Ő az "aranyos öreg bácsi" kategóriába tartozott.

- Örülök, hogy megismerhetem! - mosolyogtam rá. Aput majd szétvetette a büszkeség, és fogadok azon agyalt, hogy hol tanultam meg így köszönni.

- Héj, Phil! Bocs a késésért! - hallatszott a hátam mögül. Egy nálam kicsivel idősebb lány volt. Kicsit világosabb kék szemei voltak, mint nekem. Szőke haja az álláig ért. Egy miniszoknyát, és egy toppot viselt. Csinos volt. Vonzotta a tekinteteket.

- Told fel a segged a színpadra, Anne! - kiáltotta az "aranyos öreg bácsi". Biztos észrevehette az arckifejezésemet, mert zavartan felnevetett.

- Néha oda kell csapni, vagy ellustulnak! - magyarázta.

- Heh. - ennyit tudtam ki nyögni. Apu figyelmeztetően rám nézett, nehogy beszóljak valamit az "aranyos öreg bácsinak".

- Phil! Hiányzik az adoniszunk! - kiáltott valaki a színfalak mögül.

- Kinek a seggét kell szétrúgnom még ma?! - kiáltott a háta mögé Phil. Meg kellett állnom, hogy ne vigyorogjak. Apu már toporzékolt mellettem.

- Tehát, Ferrah. - kezdte Mr. Gale. - Az apád mostanában elég pocsék forgatókönyvet ír. - Őszinte volt ez a kijelentés. De aput ez egy csöppet sem zavarta, így nem szóltam semmit.

- A fülembe jutott, hogy te értessz az íráshoz. - Kezdtem sejteni, hogy mire is akart kilyukadni. - Apáddal arra jutottunk, hogy talán tudnál segíteni, hogy a színdarab előrébb jusson, azzal, hogy a forgatókönyv írásba be segítessz. - magyarázta nyugodtan Mr. Gale. Kiakadtam.

- Nyári munkaként! - szólt gyorsan közbe apu, nehogy kiboruljak.

- Persze, fizetést is kapnál érte. - magyarázta a rendező. Mintha ez változtatott volna bármin is. De végülis Mattel nem tölthettem a nyarat, mert éppenséggel épp duzzogó fázisban voltam. Tehát ezt neki! Nem terveztem, hogy egész nyáron a kapcsolatunkon agyalni!

- Rendben! - nyújtottam a kezemet, mire az öreg uracska igencsak barátságosan kezet rázott velem.

- Akkor, Isten hozott nálunk! - mosolygott kedvesen. - A színészek húzzák fel a belüket a színpadra! - kiabálta a háta mögé. Idegesen felnevettem.

- Hé, Phil! - újabb hang hallatszott. Ezúttal egy mélyebb. Fiúé.

- Áá, ide termett az adoniszunk! - egy fokkal kedvesebben üdvözölte. Hátrapillantottam.

A székek közül egy fiú lépkedett felénk komótosan. Elég magas volt. Aput is túl nőtte pár centivel. Furcsa fazon volt. Végig futott tőle a hátamon a hideg. Olyan tiszta zöld szemei voltak, amilyet még nem láttam. Mert általában inkább zöldes-barna, vagy kékes-zöld. De az övé egyértelműen zöld volt. Minden nyelven. Hosszú, fekete szempillái keretezték szemét. Szőkés-barna haja kócosan állt össze-vissza. Egy fekete póló, és egy laza farmer volt rajta. De szinte észre se lehetett venni, hogy mit visel, arca annyira megragadta a figyelmet. Elég hátborzongató fazon volt.

- Ő itt az egyik főszereplőnk, Lucas Blake. - mutatta be Phil.

- Mi még nem is találkoztunk! Én Nicolas Roberts vagyok! - nyújtotta apu kezét barátságosan az idegen fiú felé. De ő nem viszonozta. Felment bennem a pumpa. Phil sóhajtott.

- Ő pedig Ferrah Roberts. Ő fog segíteni a forgatókönyvben. - egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ez a fiú színészkedik. Egy merő jéghegy volt. Vágtam egy savanyú mosolyt, mire ő gúnyosan felnevetett, és elindult a színpad felé. Ahogy elment mellettem, még éreztem a ruhájából áradó erős cigi szagot. Na ez a fiú elásta magát nálam!- Gondoltam idegesen, és leültem az egyik székbe.

- Tehát, akkor lássuk azt amit tegnap elpróbáltunk! - kiáltotta Phil a színpadra. Aztán hirtelen csönd lett.

A zene lágyan felcsendült. A szőke lány, Anne tűnt fel. Ugyanabban a miniben, de el tudtam képzelni az előadásbeli habos fehér szoknyáját. Anne játszotta a darabban Charlottet, aki gazdag lányként, beleszeretett a szegény parasztfiúba. És a parasztfiút... a bunkó zöld szemű Lucas játszotta. A két fiatalt az erdőben hozza össze a sors. Ahogy a fények kékről, zöldre váltottak, és a háttérben megjelent pár fa, egészen erdei hangulat lepett el minket nézőket. Pedig csak hárman voltunk. Aput láthatólag nem izgatta az előadás, már ezerszer látta, ha nem többször. Mr. Gale pedig a forgatókönyvet vizslatta, miközben néha a színpadra kukkantott, és ajkaival a szöveget mormolta. Engem teljesen lekötött. Magával ragadott a szerelmes légkör, és csak bámultam a színészeket. Charlotte azért rohant az erdőbe, mert férjhez akarták adni, míg a parasztfiú, Edmund (Lucas) épp dolgozott. Mikor Lucas megjelent a színpadon, rögtön elszállt a szerelmes légkör. Legszívesebben megdobáltam volna paradicsommal, amiért ilyen bunkón viselkedett. Beleharaptam az ajkaimba, nehogy lehurrogjam a színpadról. De ahogy Lucas elkezdte mondani a szövegét, megfagyott a levegő. A bunkó fiú, mintha nem is ő lett volna. Olyan őszintén, és érzelmesen mondta a szöveget, mintha spontán beszélt volna. Egyszerűen leesett az állam. Valahányszor a közönség felé pillantott zöld szemei felcsillantak, mint egy macskának. El kellett ismernem, ő volt a legjobb színész akit valaha is láttam. Elképesztő volt a "két fiú" közti különbség. Aki a színpadon volt, és aki volt valójában. De persze, ilyen egy jó színész. Vontam meg a vállam. Attól még egy tapló.

Aztán Charlottenak és Edmundnak el kellett válniuk.... És akkor Edmund megfogta Charlotte kezét, és magához húzta, majd megcsókolta. Ez valami olyasmi volt, amit apu mesélt. "Ha újra találkoznak, úgy érzik csak ők léteznek ezen a világon." Még így külső szemlélőként is láttam, hogy Lucas és Anne csókja milyen hosszú, és túl fűtött volt. Még sosem láttam ilyen csókot. Mattel persze csókolóztunk, de az olyan átlagos volt... és néha hideg. Utáltam ha csak egy puszit nyomott az arcomra. De ők ketten... ugyan csak színészkedtek, de egyszerűen majd leestem a székből.

Mikor az "előadásnak" vége volt apu tapintatosan tapsolt, de én megzaboláztam magam, és nem tettem. Összefontam karjaimat.

- Hát nem volt rossz. - mormogta a rendező. Már mondtam volna, hogy ennél jobbat nem tudnának alkotni, de befogtam a számat, hátha Mr. Bunkó hallgatózna, vagy itt ülne mellettem. Akkor önelégült fejet vágna, vagy idegesítően röhögne, és azt nem tudnám elviselni.

- Hé, Phil! - kiáltott le Lucas a színpadról. - Szólj a kiscsajnak, hogy a műsor közben csukja be a száját! - moraj hallatszott a színészek közül. Nevetés? Elöntött a pulykaméreg. Még láttam, ahogy Lucas önelégült mosolya, és az egója elhagyja a színpadot. Belerúgtam az előttem lévő ülés lábába, de meg is bántam. Hat óra volt, mikor befejezték a második próbát. Közben apuval megbeszéltünk pár új jelenetet. Próbáltam, nem az előadásra koncentrálni. Főleg a csókot próbáltam elkerülni, de egyszer sem sikerült. Annyira forró volt. Az előadás végén kordult egyet a hasam, mire apu megkérdezte a rendezőt, hogy tarthatnánk e szünetet.

- Jól van, akkor kaja szünet! Fél hétre gyertek vissza! - kiáltotta rekedten Mr. Gale. És levette az olvasó szemüvegét.

- Menj egyél valamit, Ferrah! Addig és elmondom Philnek az ötleteinket! - bólintottam, és elindultam kifelé a teremből. Ismertem az épület minden zugát, így könnyen eltaláltam az ebédlőig. Ahogy beléptem, egy lélek se volt bent. Még a konyhás néni is kinnt cigizett. Nagyszerű- Gondoltam elkenődve. Lehuppantam az egyik székre. Csak én voltam, és a korgó hasam. A hosszú asztalok, és üres székek ijesztően meredtek vissza rám. Ráadásul kórház szag volt. Kirázott a hideg. Felálltam, és elindultam a kijárat felé, mikor nyílt az ajtó.

- Nocsak! - vigyorgott Lucas. Remek! -Gondoltam, és jelentőségteljesen ránéztem, hogy engedjen ki.

- Nyugi, nem harapok! Most szóltam a konyhásoknak. - a hangja még így is gúnyosan csengett. A nap pár hajtincsét aranyszínűre festette. Arca így kevésbé tűnt ijesztőnek.

- Nem. - morogtam, de abban a pillanatban az én átkozott gyomrom kordult egyet. Elvigyorodott, majd a pult felé vette az irányt. Legalább így távolabb került tőlem. Megszállott optimista voltam.

- Hogy tetszett az előadás? - kérdezte közömbös hangot megütve. Közben rám se nézett, csak behajolt a pult fölött, hogy körül nézzen. Nem igazán érdekelhette a válaszom.

- Egész jó volt. - motyogtam. - De azt hittem kitalálod, úgy is végig tátva maradt a szám. - mondtam már hangosabban, és próbáltam gúnyt csalni a hangomba. Megint kinevetett. Kezdett idegesíteni.

- Csak vicceltem! - kacsintott rám.

- Nagyon vicces! - csattantam fel.

- Hát a többieknek az volt. - válaszolta, és felém fordult. Karjait összefonta, és a falnak dőlve figyelt. Egy darabig farkasszemet néztünk, aztán elnéztem. Én vagyok a nő, jogom volt feladni!

- De nem akartalak ezzel megsérteni! - szája széle felfelé kunkorodott. Nem gondolta komolyan. Összeszűkült szemmel meredtem rá.

- Hazudni bűn. - morogtam.

- Pontosan. - előre lépett, és így csökkent közöttünk a távolság. Közben végig zöld macska szemeivel meredt rám.

- De talán megengedett... - megint előre lépett. - ... hiszen te is hazudtál. - hangjában volt valami játékos hangszín.

- Tessék? - motyogtam, és hátraléptem, mire újra előre lépett, és egyre közelebb jött felém. Újra hátráltam, de a hátam a falnak ütközött.

- Azt mondtad egész jók voltunk... - folytatta komótosan. - ... de valójában egészen le voltál nyűgözve!

- Ne is próbálj olvasni bennem! Hasztalan! - közöltem ridegen, mire egészen közel lépett hozzám. Akaratlanul is eszembe jutott az a csók Anne és Lucas között. Nyeltem egyet.

- Akarod, hogy olvassak benned? - kérdezte félig-meddig suttogva. Pánikba estem, mert megijesztett, de ugyanakkor furcsa borzongás lett rajtam úrrá. Furcsa egy érzés volt. Két karjával a falnak támaszkodott, így pont közéjük estem, és esélyem se volt a szabadulásra. Mélyen a szemembe nézett. Megint éreztem a cigi szagot, ami a ruhájából jött. De ugyanakkor éreztem a dezodor illatát is.

- Egy nagyon gátlásos lánynak képzeled magad. Azt hiszed, már mindent ismersz, és képes vagy egyedül boldogulni, de ez nem igaz. Függsz mindenkitől, aki a közeledben van. Még tőlem is... - Az utolsó mondat kissé túl fűtött volt, de alig tűnt fel, mert jéghideg zuhanyként ért a felismerés. Ez a fiú másodszorra beszélt velem, és többet tudott rólam, mint Matt.

- ...és félsz, hogy talán sose lesz olyan élményed, mint amit a színpadon láttál. - fejezte be. - Valójában csak akkor maradt tátva a szád. - tudtam, hogy a csókjelenetre céloz. Féloldalas mosollyal nézett tovább. Kedvem lett volna ordítani, de elment a hangom, mert az arca egész közel került az enyémhez. Nem ismertem be magamnak de igaza volt. És fogalmam se volt, hogy honnan ismert ki ennyire. Aztán kézfejét az állam alá csúsztatta, és arcomat az övé felé fordította. Először fel sem tűnt, hogy mit akart... aztán ajkai az én ajkaimhoz értek. És minden gondolat kiröppent a fejemből. A legrosszabb az volt, hogy nem volt erőm tiltakozni. Akaratlanul is visszacsókoltam. A hátam egészen a falhoz tapadt. Kézfejével az államat simogatta. Egyre intenzívebben csókolt. Aztán a másik karja lecsúszott a falról, és a derekamnál fogva elhúzott a faltól. És én... mentem vele, egy percre se szüntetve a forró csókunkat.

Aztán mintha fejbe vágtak volna, úgy ért a felismerés. Ezt a fiút még csak két órája ismertem, és tőle kaptam a legforróbb csókomat. Azt vettem észre magamon, hogy többet akartam...

Aztán a kezem automatikusan mozdult, és egy hatalmas pofont kapott. Kapkodtam a levegőt, de annyi lélekjelenlétem még volt, hogy kiszáguldjak az ebédlőből. Az előtérben a falnak támaszkodva próbáltam rendezni szívverésemet.

- A francba. - suttogtam, és lehunytam szemeimet. Amikor kinyitottam, még láttam ahogy Lucas az ebédlő ablakán át figyel... és gúnyosan mosolyog. Aztán elindultam kifelé, de még láttam a feliratot a faliújságon:

Az ebédlő ma zárva van. Elnézésüket köszönjük!