4. fejezet

Ez az a rész, ahol nagyon hálás leszek

Reggel a hasogató fejfájás ébresztett. Egy darabig bámultam a plafonomat. Aztán szuszogva oldalra fordultam. Az

ágyneműm mint mindig, finom öblítő.... nem ez nem öblítő volt. Határozottan olyan mint a.... cigi?! Csokis Axe?! Olyan

gyorsan ültem fel, hogy megszédültem. Nem a saját szobámban voltam! Egy férfi póló volt rajtam! És az ágy mellett, a földön

.... Lucas feküdt alsónadrágban. És akkor beugrott minden a tegnapi napról. Hogy Matt mire vetemedett velem kapcsolatban,

és, hogy én mire vetemedtem kétségbeesésemben. Valamint az is, hogy Lucas felhozott a lakására... Itt újra visszacsúszott

a szemem az ágy mellett szuszogó fiúra. Pironkodva vettem figyelembe, hogy Lucas teste kifogástalanul tökéletes volt...

legalábbis a számomra. A reggeli napfény vörösesre színezte a haját. Még jobban elpirultam, és hálát adtam az égnek, hogy

aludt, és nem láthatta, hogy én tulajdonképpen arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy ő annyira nem is reménytelen eset.

Nem tudom, hogy mit szólt volna hozzá, de biztosan találkoztam volna azzal a gúnyos, hencegős mosolyával.

Pár percig még ott üldögéltem az alsó ajkamat rágcsálva, majd felálltam az ágyra, és próbáltam akkorát lépni, hogy ne

"böködjem" az alvó "oroszlánt". Ahogy a csupasz talpam a fapadlóhoz ért, hatalmasat puffant, így egy darabig dermedten

vártam. A szuszogás egy percre abba maradt, majd folytatódott. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

A fürdőszobába érve megtaláltam a farmeromat, és a pólómat. Odakint langyos idő volt, de sejteni lehetett, hogy olyan forró,

és fülledt idő lesz, mint előző nap. A melegítőmet úgyis a tónál hagytam. - gondoltam, és kirázott a hideg mikor eszembe

jutott, hogy Matt milyen erőszakos volt. Gyorsan felöltöztem. Lucas pólóját az íróasztalára helyeztem. A konyhában találtam

egy jegyzet füzetet, és egy tollat. Gyors mozdulatokkal ráfirkantottam, majd elindultam az ajtó felé. A kulcs a zárban volt, így

csak el kellett fordítanom, és máris a lépcsőházban voltam. Az ajtó sem tett a kedvemre, akárcsak a padló... hatalmasat

nyikordult. Gyorsan becsuktam magam mögött, majd a lift felé indultam. Ahogy kiléptem a lépcsőházból a nap kellemetlenül a

szemembe tűzött, a fejem meg majd széthasadt... szóval ilyen másnaposnak lenni!

A buszmegálló nem volt messze. Könnyedén oda találtam, és negyed tízkor jött is a busz. Nem volt nálam pénz jegyre, így

újból fellógtam a buszra. De a fejem annyi gondolattal volt tele, hogy nem nagyon érdekelt...

A furcsa az volt, hogy az előző estét az tette jobbá, hogy volt valaki aki vigyázott rám. Szörnyen egyedül éreztem magamat,

és az igazat megvallva valahogy megkönnyebbültem, amikor megpillantottam Lucast abban az ütött-kopott bárban.

Fogalmam sem volt, hogy miért segített... egyszerűen otthagyhatott volna.

Akkor mégis ki valójában Lucas?

A bunkó, aki már az első nap megcsókol, és utána jól kiröhögi a reagciódat?

Vagy aki a színpadon egy érzelmes, és romantikus srác, ráadásul még jól is csókol?

Vagy éppen az aki összekapargat a földről, miután majdnem megerőszakoltak, és részegre ittad magadat?

Csak mégjobban fájt a fejem ezekután a kérdések után. De egyszerűen nem találtam a választ egyikre sem. Nem tudtam,

hogy ki ő valójában. Talán ha közelebbről megismerném... De hiszen én utáltam őt!

A busz tíz perc után, már olyan helyeken járt, amiket én is ismertem. Last Hills nem volt egy nagy város, de még így is voltak

olyan helyek, melyeken még nem jártam.

Szerencsére nem kapott el az ellenőr. Ez volt a második ilyen szerencsém. Csak kényelmesen leszálltam, és elsétáltam

hazáig.

Apu már biztosan bement a színházba. Elhatároztam, hogy miután lezuhanyoztam, és rendbe szedtem magamat, utána

megyek. Semmi kedvem nem volt hozzá, de ahhoz meg végképp nem volt, hogy összefussak Mattel. Mert az lenne, hogy a

házunkhoz jön, hogy visszakönyörögje magát hozzám... De ezek után, még csak szóba se akartam állni vele!

A zuhany talán még jobban esett, mint előző nap. Nem siettem el semmit. Elvégre apunak nem mondtam pontos időt, hogy

mikorra érek haza. Hajat mostam, majd miután megszárítkóztam, kiválasztottam egy virágos ruhát. A hajamat hajpánt alá

fogtam. Még indulás előtt bekaptam egy fejfájás csillapítót. Bepakoltam a bérletemet (elvégre már kétszer fellógtam a

buszra). Aztán jutott csak eszembe, hogy a telefonomat a sátorban hagytam. Apu biztosan hívhatott...

Tizenegy órára értem a színházba. Ahogy beléptem beleütköztem Anne- be. Furcsa volt, hisz már annyiszor jártam a

színházban, de még egyszer se beszéltem vele.

- Bocsi! Megütöttelek? - kérdeztem. Mint mindig, Anne nagyon csinos volt. Tökéletes alakja volt, és rövid, szőke hajában

apró hullámok voltak. Egy miniszoknyát viselt, egy kék blúzzal.

- Semmi gond, én nem figyeltem! - fel kellett rá néznem, mert magasabb volt nálam. Vagy csak én voltam túl alacsony.

- Te biztos Ferrah vagy! Phil állandóan emleget, amikor nem vagy itt! - magyarázta, és nagyon oda kellett figyelnem, nehogy

elveszítsem a fonalat, annyira hadart.

- Pedig nekem úgy tűnt, hogy nem csíp engem. - vallottam be zavartan.

- Hát igen, néha vannak furcsa megnyilvánulásai, de valójában egy csuda pasi! - Gondolom ezzel arra célzott, hogy Phil néha

elég furcsa dolgokat vágott a fejéhez, mint "Vonszolt föl a seggedet a színpadra!".

- Most épp ebédszünet van! Ha akarsz, akkor velem tarthatsz! - ajánlotta barátságosan.

- Öhmm, jó. Miért ne? - mosolyogtam. - Csak még köszönök apunak, hogy tudja, hogy itt vagyok!

- Persze!

Apu mint mindig, Phillel tárgyalt valamit a forgatókönyvvel kapcsolatban. Philen már nem is tudom milyen színű kendő volt...

kék? Vagy lila?

- Szia apu! - köszöntem, mikor már hallótávolságba kerültem.

- Ferrah! Hívtalak vagy százszor, de nem vetted fel! - mennyire is ismertem én aput?

- Igen, a telefonom... - nem mondhattam, hogy Mattnél hagytam, különben rájött volna, hogy nem vele voltam tegnap. - ...

lemerült!

- Feltölthetted volna! Már azt hittem, hogy valami bárban mulatod el az időt! - mennyire is ismert engem apu?

- Ne haragudj! - nyomtam puszit az arcára. Ettől rögtön megtört a jég.

- Jól van, de máskor ne csinálj ilyet!

- Oké! Most megyek ebédelni! - indultam el a kijárat felé.

- Ferrah! - kiáltott utánam apu. - Ma nagyon csinos vagy! - szerette ezt a ruhámat. Azt mondta, ebben úgy néztem ki, mint

anyu. Csak rámosolyogtam.

Meglepődtem mikor Anneval beléptünk a gyorsétterembe. Sőt azon is, hogy mennyit tudott enni! Az alakja nem erről

árulkodott.

- És mióta színészkedsz? - kérdeztem, miközben ő már a harmadik hamburgert végezte ki.

- Már nyolc éves koromban mellékszerepet kaptam az egyik színdarabban.

- És hova jártál iskolába?

- Magántanuló voltam. Nagyon jó jegyeim voltak! - mosolygott büszkén, majd szürcsölni kezdte a dobozos üdítőjét.

- Te még nem is érettségiztél, ugye? - kérdezte Anne, miután jóllakottságát jelezve hátradőlt.

- Nem, még nem. - válaszoltam egyszerűen. És hirtelen megörültem a nyári szünetnek.

- Hé, Anne! - a hang mögülem jött. Megfordultam. Az a szőke fiú volt, akit a próbák során láttam. Úgy tűnik annyira el voltam

foglalva a saját problémáimmal, hogy alig ismertem meg a többieket.

- Caleb! Szia! - állt föl Anne, és kivitte a tálcáját. Ha belegondolok elég flegma hangsúlyt ütött meg.

- Szia! - köszöntem barátságosan.

- Helló. - nem igazán érdekeltem, a szemével inkább Anne-t nézte, ahogyan kidobta az üdítős dobozát, és a hamburgeres

csomagolást. Aztán újra az asztalhoz lépett.

- Nos, mehetünk Ferrah? - mosolygott rám. Én is feláltam, és vállamra vettem a táskámat.

- Ó, milyen tapintatlan is vagyok! Ferrah, ő itt Caleb Stephenson! Caleb, ő itt Ferrah...

- Roberts. - segítettem. Bólintott, és bocsánatkérően nézett rám. Legyintettem.

- Ja, igen, te vagy az író lánya. - ez a név már régebben is a becenevem volt. "Az író lánya." vagy "Roberts lánya". Apu

szerint különleges nevem van, ezért nem tudja senki megjegyezni. Szerintem meg egyszerűen csak, túl átlagos vagyok

ahhoz, hogy kitűnjek a tömegből, és bárki is megjegyezze a nevemet.

- Megtanultad az új szöveget? - kérdezte Caleb Annetól.

- Ja, nagyjából. De nem nagyon értem rá, mert anyuval találkoztam. - válaszolta Anne.

- Értem.

- Úgy is csak annyi a dolgom, hogy Lucassal... - itt következett az a bizonyos "huncut vigyor". Caleb láthatóan rosszkedvű

lett.

- Nos, akkor én megyek! Sziasztok! - és elindult az egyik pult felé, hogy ebédet rendeljen magának.

A színházba visszaérve még beszélgettünk egy kicsit Anneval, aztán elment, hogy még átnézze a szövegét. Leültem apu

mellé.

- Philnek tetszettek az ötleteid. Be is rakjuk a színdarabba! - suttogta.

- Tényleg? - hirtelen jókedvem kerekedett felül rajtam. Jó volt apu mellett ücsörögni, és egy kicsit pihentetni az agyamat.

Nem akartam az előző napra gondolni.

- Hol van Lucas? - kérdezte Phil, és lecsapta a forgatókönyvet az asztalra. - Már rég itt kéne lennie! - levette szemüvegét, és

megtörölte homlokát, egy zsebkendővel.

- Ha tíz percen belül nem lesz itt, akkor én... - pont abban a pillanatban nyílt az ajtó, és Lucas lépett be rajta.

- Hol a francba voltál? Még a végén odaadom Calebnek a főszerepet! - rikácsolta Phil. De Lucas ügyet sem vetett rá... és

hogy miért nem?

Mert amíg lesétált a székek között, folyamatosan engem nézett. Zöld szemei ellentmondást nem tűrően égették az én

szemeimet. Volt valami pimasz vonás az arcán, és mintha egy kicsi mosoly is társult volna hozzá. Vagy ezt csak én

képzeltem be magamnak? Én is néztem őt. Már egyáltalán nem zavart a tekintete. Sőt! Aztán letette a táskáját az egyik

székre, és felment a színpadra.

- Jól van, akkor mindenki színpadra! - kiabálta Phil a színészeknek. És elkezdődött az előadás. Már kívülről fújtam a

szöveget. Az új jeleneteim szépen be voltak építve a színdarabba. Lucas pedig pontról-pontra elismételte azt a szöveget,

amit én előző nap leírtam. Ez valamiért olyan... nem mondom, hogy jó, csak furcsa érzés volt.

A darabot kétszer próbálták el. Mind a kétszer pazarul összehozták! És furcsamód, még Phil is megjegyezte, persze csak

mormogva, hogy:

"- Egész jó volt, gyerekek!-"

Lucas nem szólt hozzám, de amikor csak tehette rám nézett. Ha nem tette volna, azt gondoltam volna, hogy talán dühös

rám. Ezt biztosan ő is sejtette, ezért emelte rám olyan sokszor macskaszerű szemeit.

A próba hét óra felé érhetett véget. Miután már Anne, és Caleb is együtt kivonultak, mi is elkezdtünk pakolni apuval. Tudtam,

hogy Lucas még a színpadon volt. Phil lekapcsolta az olvasó lámpáját, és elindult hazafelé. Még intett apunak. Apu bólintott,

majd vállára vette a táskáját. Ez volt az első alkalom, hogy forgatókönyv nélkül mentünk haza. Ez elégedett érzéssel töltött

el mindkettőnket. Már elindultunk a kijárat felé, mikor megtorpantam.

- Mi az, Ferrah? - kérdezte apu.

- Csak otthagytam valamit, menj nyugodtan előre! - mondtam gyorsan.

- Oké, de siess, kicsim! - nyitotta ki az ajtót apu, és elindult, hogy beindítsa a kocsit. Megfordultam, és Lucas, már ott állt az

üres színpadon. Elkezdtem felé sétálni a kissé meredekre épített nézőtéren.

- Eltűntél. - mondta.

- Hagytam üzenetet. - mentegetőztem, de amikor a hangom átváltott abba a "ne haragudj" hangnembe, gyorsan

megköszörültem a torkomat.

- Tudom. - Elővette a zsebéből a kis papírdarabkát, majd széthajtotta.

- Személyesen is megköszönhetted volna. - mondta, de az arcán huncut vigyor volt.

- Legközelebb akkor meg se fogom köszönni! - húztam fel az orromat.

- Legközelebb? Ha engem kérdezel, az alkohol nem megoldás a problémákra!

- Nekem nincsenek problémáim!

- Hogyne, azért sírtál álmodban. - erre már nem tudtam semmit se mondani. Remélem azért nem mondtam semmit

álmomban. Bár nem emlékszem, hogy bármit is álmodtam volna. Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek. Már nem volt időm

ezen gondolkozni, mert Lucas megfordult, és elindult az ellenkező irányba.

Úgy éreztem, hogy még nem mondtam neki eleget. Igaza volt. Egy cetlin kapott "Köszönöm" - nél többet érdemelt. Zavartan

álldogáltam egyhelyben, és néztem ahogy távolodik tőlem. Pár nappal ezelőtt nem zavart volna, hogy így válunk el... de most

valami furcsa érzés lett rajtam úrrá.

- Lucas! - alig halhatóan ejtettem ki a nevét, de ő megállt, és megfordult.

- Én... - azt kellett volna mondanom, hogy "köszönök mindent!"... de úgy éreztem, még ez se volna elég a hálám

kifejezéséhez. Nem tudtam, hogy mit csinálok, csak elindultam a színpad lépcsője felé. Érthetetlen arckifejezéssel állt a

színpadon, míg én felé tartottam.

Aztán tényleg egy igazi hülye voltam!

Amikor már közvetlenül előtte voltam, az arcát a tarkójánál fogva magamhoz húztam, és megcsókoltam. A kezeit kivette a

zsebéből, és a derekamra tette. Bizsergés futott rajtam végig. Ugyanaz a bizsergés, mint amit akkor éreztem, mikor először

csókolóztunk. Közelebb húzódtam hozzá, így mindkét kezem a tarkójára került. A csókunk még forróbb, és ellenállhatatlanabb

volt, mint az előző. Puha ajkai egyre mohóbban csókolták az enyéimet. Beletúrtam szőkés-barna hajába. Úgy éreztem,

mintha elolvadnék a karjaiban.

Aztán hirtelen kiugrottam a karjai közül, mert rájöttem, hogy ez a "köszönet" már több volt a soknál.

- Jézusom! - suttogtam. És hátrálni kezdtem.

- Ferrah... - kezdte, és felemelte egyik karját, de én félbeszakítottam.

- Ne szólj, egy szót se! - mondtam kétségbeesetten. Egy darabig csak nézett rám, aztán beletúrt a hajába.

- Oké.

Sarkon fordultam, és lefutottam a színpadról. Majd villámgyorsan kikerültem a teremből. Az ajtónak dőltem, és lehunytam a

szemeimet.

Még ez az alig fél perces csók is rendesen beindította a szívverésemet...